Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Harkonnen ház(9)

2010.12.22

házasságra csupán akkor gondoljon, ha abból politikai előnyt tud kovácsolni az Atreides-ház
számára. A Landsraad számtalan előnyös házassági ajánlatot tett már Letónak, de ő még nem
döntötte el, kivel lép frigyre… bár már fontolgatja.
  – Akkor csak fontolgassa – intett Jessica, jelezve, hogy a beszélgetésnek vége. Megvárta,
míg a Mentát megfordult, hogy távozzék, majd hozzátette: – A jövőben jobb szeretném
magam kiválasztani az udvarhölgyeimet, Thufir Hawat.
  – Ahogy óhajtod.
  A Mentát távozása után Jessica felmérte a helyzetét, s egyre inkább hosszú távú terveken
törte a fejét, nem a küldetésen, amivel a Rend bízta meg. Éppenséggel még szebbé és
kívánatosabbá is tehette volna magát a Bene Gesseritnél tanult csábítási fortélyok révén, de
Leto büszke, erős egyéniség lévén megneheztelt volna érte, ha megneszeli, hogy
befolyásolták. Jessica tisztában volt vele, nem lesz könnyű dolga.
  Mindazonáltal voltak röpke pillanatok, amikor Jessica észrevette, Leto sanda bűntudattal
bámult rá – különösen a Kaileával való összetűzések után. Ám amikor Jessica az alkalmat
kihasználva finoman próbálkozott, Leto fagyosan elhúzódott.
  Az, hogy Jessica éppen Lady Helena korábbi lakosztályában lett elszállásolva, szintén nem
segített. Letónak nemigen akaródzott belépnie oda. Paulus Atreides halálát követően Leto és
az anyja között erősen megromlott a viszony, ezért Helena elvonult, hogy egy távoli
kolostorban „pihenjen és meditáljon”. Jessica szemében ez leginkább büntetésnek tetszett, de
erre vonatkozóan semmiféle világos utalást nem talált az Atreides-ház feljegyzéseiben.
Nagyon valószínűnek tűnt azonban, hogy ezek a szobák és Helena emléke egyenesen érzelmi
korlátként magasodott közöttük.
  Leto Atreides igazán fess és vonzó férfi volt, s Jessicának nem okozott nehézséget, hogy
elfogadja a társaságát. Az az igazság, akarta is, hogy vele lehessen. Jessica még
szemrehányást is tett magának, amiért szívesen gondolt a hercegre – pedig egyre sűrűbben
fordult elő vele. Nem hagyhatta, hogy az érzelmei vezéreljék. Egy Bene Gesseritnek nincs
szüksége szerelemre.
  Nem lesz könnyű dolgom, emlékeztette magát Jessica. De eltökélte, kivárja az alkalmas
pillanatot, amíg elérkezik az ő ideje.
 
   A végtelenség vonz, hívogat, mint fénysugár az éjszakában, ám elvakít, ha túllépsz a véges
határvonalán.
   ELMÉLKEDÉSEK FAGYOS ZUGOLYBÓL – BUDDISZLÁM SZÖVEG
 
  Négy hónappal a pusztító lavina után Abulurd Harkonnen és felesége kellő publicitással
előkészített látogatást tett a lassan újjáéledő hegyvidéki nagyvárosban. A Fagyos Zugoly-i
tragédia mélyen megrendítette Lankiveil minden lakóját, s még szorosabb egységbe
forrasztotta őket.
  A mindig összetartó házaspár, Abulurd és Emmi, egyesített erővel kelt a bajba jutottak
segítségére. Abulurd hosszú évek óta úgymond kulisszák mögötti uralkodó volt, még a neki
járó címhez való jogra sem tartott igényt. Azt akarta, Lankiveil népe önmagát kormányozza,
segítsék egymást, ahogy a szívük diktálja. A falusiakat, vadászokat és halászokat nagy
családnak tekintette, akiket a közös érdek tart össze.
  Emmi azonban csendes eltökéltséggel meggyőzte férjét, hogy mint alkerületi
bolygókormányzónak kötelessége nyilvános zarándoklatot tenni a hegyek közti erődítménybe,
hogy felhívja a figyelmet a szerzetesek lakta nagyváros szomorú helyzetére. A polgármester,
Onir Rautha-Rabban fogja fogadni őket.
  Abulurd és Emmi csapatszállító repülőgéppel érkezett, körülvéve szolgák és más kísérők
hadával, olyanokkal, akik addig sosem tették ki a lábukat bálnavadász falvaikból. A három
ornitopter lassan ereszkedett a szárazföld belseje felé a gleccserek és hófödte csúcsok fölött,
afelé a bércek övezte medence felé, amelyben a kolostorváros meghúzódott.
  A meredek, hóval és jégkristályokkal meghintett ormok szikráztak a napsütésben, a világ
érintetlennek és békésnek tűnt. Abulurd, az örök optimista, azt remélte, mostanra a Fagyos
Zugoly-i lakosság fényes jövő elé nézhet. Beszédet is írt ez alkalomra, mely alapvetően
ugyanezt a bizakodást tartalmazta – bár kevés gyakorlata volt abban, hogyan szóljon nagyobb
tömegekhez –,   alig várta már, hogy megtarthassa lelkesítő szónoklatát. Gyakorlásképpen
már kétszer felolvasta Emmi előtt.
  A kormányzói küldöttség landolt a Fagyos Zugoly fölé magasodó sziklafal tövében, egy
kiszélesedő platón. Abulurd és kísérete kiszállt a repülőgépekből. Emmi a férje oldalán
lépkedett uralkodói tartással, súlyos, kék díszruhában. Abulurd Emmi karjába kapaszkodott.
  Az építőbrigádok bámulatos munkát végeztek. Lefejtették a városra legyező-szerűén
ráterült hóréteget, s kiásták az épületeket. Minthogy a csodás építészeti remekek vagy
leomlottak, vagy súlyos károkat szenvedtek, a sérült épületek mind fel voltak állványozva.
Hozzáértő kőművesek éjjel-nappal rakták a köveket, újjáépítve, tovább szépítve a
kolostorvárost. Fagyos Zugoly sosem lesz ugyanolyan, mint volt… de még nagyszerűbb, még
jobb lehet főnixként újjáéledve, kiemelkedve a hómezőből.
  A zömök Onir Rautha-Rabban elébük jött, hogy üdvözölje őket. Arannyal hímzett köntöse
fekete bálnaprémmel volt szegve. Emmi apja a katasztrófát követően lenyírta bozontos
szakállát; azt akarta, hogy ha bármikor tükröződő üvegbe néz, emlékezzen rá, milyen óriási
veszteség érte városát. Ez alkalommal széles, szögletes arca elégedettnek tűnt, s tekintetébe
visszatért a tűz, ami legutóbbi találkozásukkor egészen kiveszett belőle.
  A munkások bolygókormányzójuk érkeztére lekúsztak az állványzatokról, s a letaposott,
havas ösvényeken a tágas térség felé igyekeztek. A toronyházak – reményeik szerint –
nemsokára istenként tekintenek majd le ismét a központi térre; a magasba szökő
kőépítmények még így, félkészen is impozáns látványt nyújtottak.
  Az időjárás a lavina óta kedvezett a munkálatoknak, de egy-két hónapon belül a tél jeges
lehelete majd fél esztendőre kőházaikba kényszeríti a lakosságot, s fel kell függeszteniük az
építkezést. Fagyos Zugoly nem állítható helyre egyetlen évszak alatt. Talán sosem érnek a
végére, oly temérdek tennivaló akad még. De a lakosság folytatni fogja a munkát, imáikkal is
erősítve a Lankiveil kék ege felé törő kőfalakat.
  Abulurd a köréje sereglő tömeg előtt feltartott kézzel jelezte, hogy szólni kíván, s magában
ismételgette a kezdő mondatokat. Váratlanul azonban az idegességtől minden szó kihullott a
fejéből. Emmi, aki királynői díszben ott állt mellette, megérintette a karját, hogy buzdítsa.
Végül odasúgta neki az első szavakat, hogy megadja neki a kezdő lökést.
  – Barátaim – fogott bele Abulurd zavart vigyorgással arcán. – A buddiszlám tanítások
könyörületre, szorgos munkára és a szenvedők megsegítésére buzdítanak. Jobb példát nem is
mutathatott volna senki a szívből jövő összefogásra és tenni akarásra, mint ti mindnyájan,
önkéntesek, akik nekiláttatok az újjáépítésnek…
  Az összegyűlt emberek egymás közt mormogva mutogatni kezdtek az ég felé. Abulurd
ismét elbizonytalanodott, s hátrakapta a fejét. Ekkor Emmi felkiáltott.
  Az azúrkék égen alakzatban repülő, fekete harci gépek tűntek fel, nagy sebességgel
közeledve a hegyormok felé. Oldalukon a Harkonnen-ház griffmadara virított. Abulurd
megütközve ráncolta össze a homlokát, minden riadalom nélkül. A feleségére pillantott. – Mit
jelentsen ez, Emmi? Nem hívtam senki mást. – De Emmi is teljesen tanácstalan volt.
  Hét vadászrepülőgép zúgott el a fejük felett, üvöltő motorjaik hangrobbanásokkal
reszkettették meg a levegőt. Abulurdon átvillant az aggodalom, nehogy a mennydörgésszerű
robaj újabb lavinát idézzen elő – ám ekkor kinyíltak a csőtorkolatok a gépeken. A
kolostorerődítmény lakóin fejetlen kapkodás lett úrrá, többen sikoltozva futásnak eredtek,
hogy menedéket keressenek. Abulurd nem hitt a szemének.
  Három vadászgép lelassított, amint a tér fölé ért, s lebegve maradt a tömeg felett.
Lézerfegyverek nyúltak ki s szegeződtek az odalent szorongókra.
  Abulurd hadonászni kezdett a karjával, hogy felhívja magára a pilóta figyelmét. – Mit
csinálsz? Ez valami félreértés lehet.
  Emmi lökdöste le a pódiumról, ahol kiváló célpontot nyújtott. – Nem félreértés!
  A lakosság fedezéket keresve iszkolt, amerre látott, miközben a gépek leereszkedtek a
térre. Abulurd látta, a pilótákat teljesen hidegen hagyta, hogy alattuk emberek futkosnak ide-
oda. Majdnem agyonlapították a helybélieket. -Maradj itt! – szólt rá feleségére, majd
megindult a három gép felé, hogy magyarázatot követeljen.
  A többi négy repülőgép tett egy kört a levegőben, majd visszajött. Elektrosztatikus kisülés
sercegő hangja kíséretében tüzet nyitottak a felállványozott épületekre, a sugárnyalábok úgy
hasították fel a kőfalakat, ahogy egy halász a késével kizsigereli a halakat.
  – Állj! – Abulurd öklét rázva üvöltött fel az égre, de a katonák nem hallhatták. Harkonnen-
egységek voltak, a családjához hú emberek, mégis rátámadtak az ő népére, a Lankiveil
polgáraira! – Állj! – ismételte újra meg újra, de megtántorodott a lökéshullámoktól.
  Emmi megragadta és lerántotta a földre, amikor az egyik gép centiméterekkel a fejük fölött
sivított el. Forró légáramlat szántott végig rajtuk.
  Még több sugárnyaláb röppent ki a lőréseken, ám ezúttal az odalent kavargó tömeget
vették célba. Több tucat helybélit mészároltak le egy-egy lövéssel.
  A gleccserekről jégdarabok, kékesfehér kristálytömbök hullottak le gőzölögve, ahogy a
lézersugarak összevissza kaszabolták a jégfalat. Félkész épületek dőltek romba a heves
puskatűz alatt.
  A négy vadászgép harmadszor is lecsapott rájuk, miközben az a három, amelyik leszállt,
leállította a hajtóműveit. Ajtóik szisszenve kinyíltak, s sötétkék bélelt egyenruhát viselő
rohamosztagosok sorjáztak ki belőlük.
  –  Én Abulurd Harkonnen vagyok, és megparancsolom nektek, hogy hagyjátok abba! – A
katonák egy röpke pillantásra méltatták csupán az okvetetlenkedőt.
  Ekkor Glossu Rabban lépett ki a repülőgépből. Fegyverek lógtak az övéről, a vállát és a
mellét elborították a katonai jelvények. Csillogó, fekete sisakjában úgy nézett ki, mint valami
gladiátor egy ókori amfiteátrumban.
  Onir Rautha-Rabban, felismerve unokáját, odarohant elébe, és összekulcsolt kézzel
könyörgött neki: – Kérlek, állítsd le! Glossu Rabban, miért csinálod ezt? – Arca dühöt és
rettegést tükrözött.
  A tér túloldalán a földi osztag szintén lézerfegyvert rántott, és tüzet nyitott a sikoltozó
szerzetesekre, környékbeliekre, akiknek nem volt hová menekülniük. Az öreg polgármester
nem jutott fel a rámpán pöffeszkedő Rabbanhoz, a katonák legyűrték és elvonszolták onnan.
  Abulurd feldúlt arccal csörtetett fia felé. Annak emberei nyomban ugrottak, hogy elállják
az útját, de Abulurd rájuk förmedt: – Eresszetek!
  Rabban dermesztő pillantást vetett apjára. Vastag ajka önelégült vigyorra húzódott
előreugró álla fölött. – Apám, az alattvalóid jobb, ha tudják, van rosszabb is, mint holmi
természeti katasztrófa. – Egy fokkal még jobban kihúzta magát. – Ha továbbra is kifogásokat
keresnek, és nem hajlandók kifizetni a tizedet, kénytelenek lesznek egy nem természeti
csapással szembenézni – velem!
  – Hívd vissza az embereidet! – emelte fel a hangját Abulurd, noha tökéletesen
tehetetlennek érezte magát. – Itt én vagyok a kormányzó, és ők az én népem!
  Rabban undorral nézett le rá. – Példát kell statuálni, hogy felfogják, milyen magatartást
várunk el tőlük. Nem nagy ügy, de tőled még ennyit sem lehet elvárni.
  Harkonnen-katonák megragadták a kapálózó Onir Rabbani, és egy sziklaperem felé
vonszolták. Emmi felfogta, mit szándékoznak tenni, és felsikoltott. Abulurd megpördült, s ő is
meglátta, ahogy apósát egy meredek, jégkéreggel borított meredély szélére hurcolják. Iszonyú
szakadék tátongott ott ég és föld között, az alját nem is lehetett látni az alant hömpölygő
felhőpad miatt.
  – Ezt nem tehetitek! – hápogott Abulurd halálra váltan. – Az az ember e város törvényes
vezetője. Ő a tulajdon nagyapád!
  Rabban kaján mosollyal, alig hallható, érzelemmentes hangon susogta: -Ó, várjatok! Ne
tegyétek! -A katonái nem hallhatták. Különben is, a parancsot már megkapták.
  A Harkonnen-brigantik galléron ragadták a polgármestert, és felemelték, akár egy zsák
krumplit. Emmi apja kétségbeesetten jajongott, hadonászott. Abulurdra kapta a tekintetét, az
arcáról sütött a hitetlenkedés és a rémület. A pillantásuk egymásba fonódott.
  – Ó, istenem, kérlek, ne! – nyekegte Rabban gúnyos mosollyal.
  A katonák lehajították az idős férfit a sziklaperemről. Onir Rautha-Rabbant elnyelte a
mélység.
  – Már késő – vont vállat Rabban.
  Emmi térdre rogyott, görcsös öklendezés jött rá. Abulurd, aki hirtelen nem tudta, őt
vigasztalja-e, vagy a fiára rontson, megkövült az iszonyattól.
  Rabban összeütötte nagy lapáttenyerét, s elkiáltotta magát. – Mára elég! Sorakozó!
  Hangos hívó jelzés harsant a földön álló harci gépek felől. A Harkonnen-osztagok szép
sorban, katonai rendben visszamasíroztak a fedélzetre. Jajveszékelő túlélőket hagytak maguk
után, akik rohantak a földön heverő sebesültekhez, halottakhoz, segítségre szorulókhoz,
társaikat, szeretteiket keresve közöttük.
  A parancsnoki gép rámpájáról Rabban tűnődve nézett az apjára. – Hálás lehetsz, hogy
elvégeztem a piszkos munkát helyetted. Túlságosan szőrmentén bántál ezzel a népséggel, és
elkényelmesedtek.
  A négy vadászgép még egy utolsó támadást intézett a város ellen, aminek következtében
nagy robajjal leomlott egy épület. Porfelhő terjengett a romok és törmelék fölött. Aztán a
gépek felröppentek és csatlakoztak az alakzathoz.
  – Ha megint kényszerhelyzetbe hoznál, legközelebb erélyesebb fellépésre számíthatsz – a
te nevedben, természetesen. – Azzal Rabban sarkon fordult, és belépett a parancsnoki hajóba.
  Abulurd elborzadva, a rémülettől lesújtva hordozta körül a tekintetét a feldúlt városon, a
lemészárolt, összeégett embereken, a lángokban álló házakon. Fülét megütötte egy elnyújtott,
gyászos jajkiáltás – ráébredt, hogy a hang a saját torkából tört fel.
  Emmi odatámolygott a meredély szélére, s zokogva bámult lefelé a feneketlen szakadékot
kitöltő felhőtengerre, amely az apját elnyelte.
  Az utolsó Harkonnen-gépek is felemelkedtek szuszpenzoraikon, felperzselt nyomokat
hagyva az immár letarolt város főterén. Abulurd kétségbeesésében térdre hullott. A feje
zúgott, képtelen volt elhinni, ami a szeme előtt lejátszódott, s megkínzott elméje csak egyre
tudott gondolni: Glossu Rabban önelégült vigyorára.
  – Hogy hozhattam létre ilyen szörnyeteg utódot? – De tudta, erre a kérdésre sosem kap
választ.
  
   A szerelem a legszebb ajándék, amire ember csak vágyhat. Olyan érzelem, amely mélyen áthatja
szívedet, a lelkedet, tudatodat.
   ZENSZUNI BÖLCSESSÉG A VÁNDORLÁSOK IDEJÉBŐL
 
  Liet-Kynes és Warrick egy éjszakát töltött a Szilánksziklánál a Hagga-meden-cében.
Átvizsgáltak egy régi botanikai kísérleti állomást, hátha találnak még használható berendezési
tárgyakat, eszközöket, s magukhoz vették azt a néhány szerszámot és feljegyzést, amit a
sivatag az eltelt évszázadok során megőrzött számukra.
  Miután a fiatalok visszatértek a déli-sarki övezetekből, két éven át Pardot Kynest
kísérgették sziecsről sziecsre, hogy ellenőrizzék a régi és új ültetvények növekedését. A
planetológus létrehozott egy titkos barlangi ültetvényt a Gipszmedencénél, valóságos
paradicsomot, ami meggyőzően szemléltette, milyenné válhat a Dűne a jövőben. A cserjék és
virágok öntözését víz– és szélcsapdákkal oldották meg. Sok fremen részesült abban a
megtiszteltetésben, hogy kóstolót kaphatott a kísérleti mintakert terméséből. Úgy fogadták azt
a falatnyi édes gyümölcsöt, akár az oltáriszentséget, lehunyt szemmel, nagyokat sóhajtva,
élvezettel ízlelgették.
  Pardot Kynes ígéretet tett nekik… és betartotta, amit ígért. Büszke volt rá, hogy az álmai
lassan valósággá válnak. A fiára is büszke volt. – Egy napon te leszel itt a császári
planetológus, Liet – mondogatta, ünnepélyesen bólogatva.
  Habár Kynes szenvedéllyel tudott magyarázni a sivatag felélesztéséről, arról, hogy
különböző fűfélék és változatos létformák meghonosításával önfenntartó ökoszisztémát
lehetne teremteni, mégis képtelen volt minderről szervezett, iskolás formában előadást tartani.
Warrick itta minden szavát, Kynes azonban minduntalan elkalandozott a tárgytól, igen nehéz
volt követni.
  – Mindnyájan részei vagyunk egy hatalmas, szoros szövevénynek, melyben mindenkinek a
maga szálán kell végigmennie – mondta Pardot Kynes. Gyarló módon mindig élvezte a saját
hangját hallgatni.
  Gyakorta felidézte a Salusa Secunduson töltött idők történéseit, ahol olyan elvadult
pusztaságokat, kietlen vidékeket tanulmányozott, aminőkre más egy pillantást sem pazarolt
volna. A planetológus éveket töltött a Béla Tegeuse-ön is, ott azt figyelte, hogy a szívós
vegetáció milyen remekül gyarapodott a gyenge napfény és a savanyú talaj ellenére is.
Ellátogatott még a Harmonthepre, a III. Delta Kaisingra, a Gammontra és a Poritrinra is –
később pedig a fényes kaitaini udvarban is megfordult, ahol IX. Elrood Császártól megkapta
az arrakisi megbízatását.
  Liet és Warrick épp hogy útra keltek a Szilánksziklától, amikor erős szél kerekedett – az
úgynevezett heinali, vagy másképpen tülekedő. Nekifeküdtek a bőrüket szurkáló
széllökéseknek, hogy haladni tudjanak, amikor Liet egy rétegkibúvás felé mutatott. – Állítsuk
föl a sátrat annak a szélárnyékában.
  Warrick lesunyta a fejét, vállig érő, fekete varkocsát tépte-cibálta a szél, de máris arrafelé
cammogott. Frembatyuját már a kezében lóbálta. Közös munkával egyhamar felütötték
kényelmes, álcázott sátrukat, s behúzódtak annak menedékébe. Késő éjszakáig beszélgettek.
  Az eltelt két év során a két ifjú senkinek sem említette Dominic Verniust és
csempészbázisát. Szavukat adták rá, és gondosan őrizték is a titkot…
  Mindketten tizennyolc esztendősek voltak, házasulandó korba értek – Liet azonban
túltengő hormonjaitól megszédültén, képtelen volt választani. Egyre jobban vonzódott a
karcsú, nagy szemű, de szilaj természetű Faroulához, Vörösfal sziecs naibjának, Heinarnak a
lányához. Faroula kitanulta a gyógyfüves mesterség fortélyait, s idővel bizonyára
köztiszteletben álló gyógyító válik majd belőle.
  Liet szerencsétlenségére azonban Warricknak is Faroula volt a szíve választottja, s tudta,
vértestvére nagy valószínűséggel hamarabb összeszedi a bátorságát, hogy megkérje a naib
lányának a kezét. Ő eléggé nehézkes volt ilyen ügyekben.
  A két barátot a sátorlapnak verődő homokszemcsék sustorgó, kaparászó hangja végül
álomba ringatta…
  Másnap hajnalban, miután leveregették a porhomokot a sátor előlapján nyíló ajakzárról, a
fiatalok előmásztak a fedezékből. Liet végighordozta tekintetét a Hagga-medence teljes
hosszában, Warrick pedig csak pislogott a vakító fényességben. – Kuli wahad!
  Az éjszakai szélvihar lefújta a homokot egy nagy kiterjedésű, fehér teknőről, egy
valamikori tenger kiszáradt medrének sóval lepett fenekéről. A teknő vihartól letisztított
felszíne ott vibrált a szemük előtt a fokozódó hőségben. – Gipszsíkság! Ritka látvány, meg
kell hagyni – ámult el Liet, majd dünnyögve hozzátette: – Az apám tüstént le fog rohanni ide,
hogy vizsgálatokat végezhessen.
  Warrick halk, megilletődött hangon szólalt meg. – Mondják, aki Biyant, a Fehér Földeket
látja, az kívánhat valamit, s biztosan teljesül. – Elhallgatott, s mozgott az ajka, ahogy
elrebegte magában legtitkosabb, leghőbb vágyát.
  Hogy le ne maradjon, Liet hamar elmormogta magában az ő kívánságát. A végén
barátjához fordult, s kibökte. – Én azt kívántam, hogy Faroula legyen a feleségem.
  Warrick szórakozottan elmosolyodott. – Az balszerencse, vértestvér, én is ugyanezt
kívántam. – Végül kacagva megveregette Liet vállát. – Úgy látszik, minden kívánság mégsem
válik valóra.
  Alkonyatkor az ifjak Kígyószirt sziecsnél találkoztak ismét Pardot Kynesszal, aki
ellenőrizni jött az itteni ültetvényt. A sziecs vénei ünnepélyes ceremóniával, az elért
eredményeikre büszkén fogadták a planetológust, aki azonban türelmetlenségében, hogy
végre a saját szemével láthasson mindent, némiképp kurtán-furcsán, az udvariassági
formulákkal meglehetősen fukarul bánva válaszolgatott a cikornyás üdvözlő szavakra.
  A planetológus a napsütést utánzó, ragyogó parázsgömbök fénye mellett hozzálátott, hogy
megtekintse a kanyonmélyi ültetvényt. A homokot vegyszerekkel és emberi ürülékkel
trágyázták, hogy jó kövér földben nevelkedjenek a növények. Kígyószirt sziecs népe
mindenfélét ültetett: mesquitocserjét, zsályát, nyúlcserjét, sőt még harmonikatörzsű óriás
kaktuszt is, a dúsan növő fűféléken kívül, természetesen. Köpönyeges asszonyok csoportosan
jártak növénytől növényig, mintegy vallási szertartás jelleggel, s öntözték csuporszámra a
vizet a palánták, csemeték, cserjék tövébe.
  A keskeny Kígyószirt-kanyon magas sziklafalai felfogtak odabent némi nedvességet
reggelente; a kanyon tetején sorban elhelyezett harmatkondenzátorok begyűjtötték az elillanó
vízpárát, s visszavezették a növényekhez.
  Este aztán Kynes ágyastól ágyasig járva, le-lehajolva vizsgálgatta a leveleket, szárakat.
Már meg is feledkezett róla, hogy a fia és Warrick is eljöttek őt meglátogatni. Két harcos,
Ommun és Turok, folyton a közelében tartózkodtak, őrködtek, hogy akár az életük árán is
megvédjék, ha kell, az ő Ummájukat. Liet látta apja elmélyült foglalatoskodását, s eltűnődött,
vajon észrevette-e egyáltalán, micsoda rajongó tiszteletet tanúsított iránta az egész fremen
lakosság.
  A szűk kanyon bejáratánál, ahol néhány kőtömb és szikla nyújtott csak védelmet a nyílt
sivatag felől, fremen gyermekek parázsgömböket lóbáltak a homok felett. Minden gyerek egy
hajlított fémrudat tartott a kezében, amik egy carthagi szeméttelepről származtak.
  Liet és Warrick a közelgő éjszaka békés csendjében egy sziklán kuporogtak, s a gyerekeket
figyelték. Warrick szusszantott, és hátrapillantott a mesterséges
  napfényben fürdő bokrokra és kaktuszokra. – A nedvesség úgy vonzza a kismestereket,
mint mágnes a vasreszeléket.
  Liet maga is művelte ezt kölyökkorában, és most is élvezettel szemlélte, ahogy az
apróságok a földet döfködve homoksügérek után kutattak. – Könnyű zsákmányul ejteni őket.
  Az egyik kislány lehajolt, s kevés nyálat csöppentett a botja végére, amit aztán a homok
fölé tartott. Az apró parázsgömbök hosszú árnyékokat vetettek az egyenetlen talajra. Látni
lehetett, ahogy a felszín alatt fickándozó jószágok ki-kiemelkednek a porból.
  A homoksügérek formátlan lények voltak, a testük puha és hajlékony. Rugalmas húsuk
száraz lett és összeaszott, miután elpusztultak. Rengeteg elpusztult kismestert találtak a
fűszerlelőhelyeken egy-egy kitörés után; a többiek beásták magukat a homok mélyebb
rétegeibe, hogy elzárják az ott felhalmozódó vizet, a Shai-huludokat védve ezzel.
  Az egyik homoksügér állábat nyújtott a bot hegye felé. Amint hozzáért a lányka nyálához,
a gyermek fordított egyet a rúdon, kipiszkálta a homoksügért a földből, majd ott pörgette az
alaktalan kismestert tovább a bot végén. A többi gyerek nagyot kacagott.
  Egy másik gyerek is fogott magának homoksügért, mire mindketten visszaszaladtak a
sziklák közé, hogy eljátszadozzanak zsákmányukkal. Addig bökdöstek, szurkálták a puha
testű jószágot, míg ki nem sajtoltak belőle néhány csepp, különleges nyalánkságnak számító,
édes levet, amit Liet is szeretett, amikor kicsi volt.
  Bár csábító volt a gondolat, hogy ő is bekapcsolódjon a játékba, emlékeztette magát, hogy
ő már felnőtt, a törzs teljes jogú tagja, ráadásul Umma Kynes fia. A többiek rosszallóan
néztek volna rá, ha efféle komolytalan szórakozásra adja magát.
  Warrick gondolataiba merülten üldögélt mellette, elnézte a csintalankodó gyerekeket, s
azon töprengett, mi lesz, ha majd neki is saját családja lesz. Feltekintett a vöröslő égboltra. –
Mondják, a viharos évszak az udvarlás ideje. – Homlokát ráncolva keskeny állát
beletámasztotta a tenyerébe. Már serkedt a szakálla.
  Liet elmosolyodott; ő még rendszeresen borotválkozott. – Ideje, hogy párt válasszunk
magunknak, Warrick. – Mindkettejüknek Faroula járt az eszében. A naib lánya
mindkettejükkel kacérkodott, s közönyt színlelve élvezte az ifjak figyelmét. Liet és Warrick,
ha csak tehették, drága ajándékokat hoztak neki a sivatagból.
  – Döntsük el a kérdést fremen módon? – húzott elő Warrick két, fényesre csiszolt,
késpenge hosszúságú csontpálcikát. – Dobjunk rovópálcát, hogy eldöntsük, ki udvaroljon
Faroulának?
  Lietnél is volt két rovásos pálca; sok szabad ég alatt eltöltött éjszakát mulattak át kettesben
Warrickkal, ezt az ügyességi játékot játszva. A rovópálcák csontból faragott, keskeny
játékszerek voltak, oldalukon belekarcolt számokkal – kis és nagy számok, vegyesen. Le
kellett dobni őket a homokra, s leolvasni, milyen értéknél fúródtak a talajba. A legmagasabb
eredményt elérő játékos nyert. Nemcsak ügyesség, hanem szerencse is kellett hozzá.
  – Ha rovópálcát vetünk, úgyis legyőzlek – vetette oda Liet fölényesen Warricknak.
  – Kétlem.
  –  Mindegy, Faroula úgysem fogadná el, hogy így döntsünk felőle – dőlt neki Liet a hűvös
sziklafalnak. – Talán az ahal-szertartás lenne a megoldás, ahol a nő választ.
  –  Mit gondolsz, Faroula engem választ? – kérdezte sóvárogva Warrick.
  – Természetesen nem.
  ? Az esetek többségében megbízom az ítéletedben, barátom, de most tévedsz.
  – Lehet, hogy kertelés nélkül megkérdezem tőle, amint hazaértünk – mondta Liet. – Jobb
férjet nem is kívánhatna nálam.
  Warrick felkacagott. – Bármilyen erőpróbán ember vagy a talpadon, cimborám, de ha egy
gyönyörű nő elé kerülsz, reszkető térdű, gyáva nyúl leszel.
  Liet méltatlankodó arcot vágott. – Szerelmes verset is költöttem neki. Le fogom írni
fűszerpapírra, és beteszem a szobájába.
  –  Igazán? – ugratta Warrick. – És lesz-e bátorságod aláírni a neved? Különben hogy
hangzik az a csodás költemény?
  Liet behunyta a szemét és szavalni kezdett:
  Eljelenté a tengerről álmodom, heves szél űzte felhőkről, S Farouláról álmodom a nyár
hevének délibábja mögött, Látom, ahogy fűszercipót süt tűzforró vasrostélyokon, S akkor is,
ha a hajába vízkarikákat fon.
  Kebelének ámbraillata felgyújtja minden érzékemet, Gyötrő vágy hajt felé, s kín, ha
eltaszít, Szerelmem, Faroula, légy az enyém.
  Lelkemben vihar dúl, szél süvít,
  S vágyja a kvanatfodrozó, hűs vizét.
  Liet kinyitotta a szemét, mintha álomból ébredt volna.
  – Hallottam már jobbat – fanyalgott Warrick. – Költöttem már jobbat. De lám, egészen
ígéretes tehetség vagy. Biztosan akad nő, akinek épp te kellesz majd. De az nem Faroula lesz.
  Liet sértődöttséget színlelve elfordult. Némán tovább figyelték a homoksügérre vadászó
gyerkőcöket. Liet gyanította, hogy apja, bent a kanyon mélyén, most is azon töpreng, milyen
módokon fokozhatná a növényzet gyarapodását, hogyan köthetné meg a nitrátokat, és milyen
növényféleségek hozzáadásával alakíthatná ki az önfenntartó ciklust. Feltehetően soha
életében nem játszott homok-sügérrel, jutott Liet eszébe.
  Mindkettejüknek más-más gondolatok jártak a fejében, s elrévedt szemmel bámultak az
éjszakába. Majd hosszú hallgatás után Liet és Warrick egyszerre, egymás szavába vágva
szólaltak meg. Elnevették magukat. – Hát jó – egyeztek meg végül –,   mindketten feleségül
kérjük Faroulát, amint visszatértünk Vörösfal sziecsbe.
  Reménykedve megszorították egymás kezét… de titokban megkönnyebbültek, hogy a
döntést ím, a lányra hárították.
  Heinar sziecse felbolydult, amikor Pardot Kynes megérkezett, s a fremenek lelkesen siettek
üdvözlésére.
  Az ifjú Faroula keskeny csípőjére tett kézzel szemlélte a nedvességzáró ajtón belépő
társaságot. Hosszú, vállára omló fekete hajába vízkarikák voltak fonva; keskeny arcán
incselkedő kifejezés ült. Nagy szeme éjfekete tó volt szép ívű szemöldöke alatt. Enyhe pír
játszadozott napbarnított bőrű orcáján.
  Előbb Lietet mérte végig, aztán Warrickot. Haragosnak mutatta magát, de kissé
felkunkorodó szája csücske elárulta, titokban élvezte a helyzetet, nemhogy sértette volna, amit
épp a fiatalemberek kérdeztek tőle.
  – És miért épp kettőtök közül kellene választanom? – Faroula hosszan mustrálgatta kérőit,
miközben azok a kínok kínját állták ki. – Aztán mitől vagytok olyan biztosak magatokban?
  –  De hiszen… – bökött Warrick önmagára – számtalan rajtaütésben vettem részt
Harkonnen-csapatok ellen. Mesterhajtó vagyok, megtettem az utat a Délisarkra…
  Liet közbevágott. – Én is megtettem mindazt, amit Warrick. És én vagyok Umma Kynes
fia és örököse… és utódja, mint leendő planetológus. Lehet, hogy egy napon elhagyom ezt a
bolygót, és ellátogatok a császári udvarba, a Kaitainra…
  Faroula indulatosan leintette a hetvenkedőket. – Én pedig Heinar naib lánya vagyok. Azt
választom, akit csak akarok.
  Liet torokhangon felmordult. Csüggedt pillantást vetett barátjára. Warrick azonban kihúzta
magát, igyekezett harciasnak tűnni. – Akkor rajta… válassz!
  Faroula felkacagott, majd szája elé kapta a kezét, s megfegyelmezte arcvonásait. –
Mindketten remek adottságokkal rendelkeztek… elismerem. Feltételezem, ha hamarosan nem
határozom el magamat, még szíven döfitek magatokat, csak hogy elkápráztassatok… mintha
én kértem volna, hogy itt virtuskodjatok nekem. – Hátravetette a haját, csak úgy csilingeltek
benne a vízkarikák.
  Ajkára tett ujjal töprengett. A szeme huncutul megcsillant, s így szólt: – Két napot kérek,
az alatt határozok. Gondolkodnom kell rajta. – Amikor az ifjak nem mozdultak, rájuk
ripakodott. – Most meg miért meresztitek rám a szemeteket? Nincs dolgotok? Egyet
megmondok: lusta férfihoz nem megyek feleségül!
  Erre Liet és Warrick egymást majd letiporva siettek el, hogy valami „fontos” tennivalót
keressenek maguknak.
  Kétnapi gyötrő várakozás után Liet levelet talált a szobájában. Míg feltépte a borítékot,
kalapáló szíve egyben elszorult. Ha Faroula őt választotta volna, személyesen jött volna ezt
közölni vele. Amint elolvasta a fűszerpapírra írt sorokat, a lélegzete felgyorsult.
  „A Madárbarlangban fogok várni. Aki először ér oda – akárki legyen is –,   ahhoz megyek
feleségül” – szólt az üzenet.
  Liet néhány pillanatig a papírra meredt, aztán nyakába szedte a lábát és elrohant a sziecs
útvesztőin át Warrick lakóüregéig. Félrerántotta az ajtót takaró kárpitot, s látta, barátja
kapkodva csomagolja hátizsákját és frembatyuját.
  – Míhnára hívott ki minket – vetette oda Warrick.
  A mihna a fremen ifjak próbatétele volt, amelyben bizonyíthatták bátorságukat,
férfiasságukat. A két barát megkövülten meresztette egymásra a szemét.
  Majd Liet megpördült, s már száguldott is vissza a saját szobájába. Értette ő nagyon is jól,
mi volt a teendője.
  Verseny következett.
  
   Az ember megmámorosodhat a folytonos ellenállástól, s akkor az ellenállás már öncélúvá válik.
   DOMINIC VERNIUS: ECAZI EMLÉKEZÉSEK
 
  Gurney Halleck lelkét a rabszolgatelepen eltöltött két év sem törte meg. Az őrök nehezen
kezelhető rabnak tartották, mely tényt Gurney becsületrenddel felérő elismerésnek tekintette.
  Gurneyt rendszeresen bántalmazták, összeverték, a bőre tele volt zúzódásokkal,
horzsolásokkal, többször csontja is tört, s általában összevissza volt kaszabolva, de mindig
talpra állt. Jól ismerte már a gyengélkedőt, tudta, milyen módszerekkel toldozták-foldozták
össze a csodadoktorok a rabszolgákat, hogy mielőbb visszatérhessenek robotolni.
  A bordélyból, ahol elfogták, elhurcolták az obszidiánbányákba, melyek mellett
csiszolóműhelyek is voltak. Ott azonban olyan keményen megdolgoztatták, hogy ahhoz
képest a králkrumpliföldeken való árokásás gyerekjáték volt. De Gurney nem sírta vissza a
könnyebb munkát. Itt legalább abban a tudatban halna meg, hogy megpróbált visszavágni.
  A Harkonnenek nemigen faggatták, ki ő, vagy hogy honnan jött; az ő szemükben nem volt
több, mint egy ilyen-olyan feladatok elvégzésére kényszerített emberi munkaeszköz. Az őrök
azt hitték, megzabolázták, s nekik ennyi elég is volt.
  Kezdetben Gurneyt az ebonit-hegyi kőfejtőkbe rendelték, ahol ő és a társai szonikus
robbantókészülékekkel és lézercsákányokkal fejtették, darabolták a kékobszidián-táblákat.
Ennek az áttetsző kőzetnek különös belső ragyogása volt, mintha magába szívta volna a külső
fényt. Gurney és társai egymáshoz voltak bilincselve, de úgy ám, hogy a bilincsbe épített
szigadrótok elmetszhették volna kezüket, lábukat, ha ellenkezni próbáltak volna.
  A munkásosztagnak minden hajnalban keskeny, csúszós hegyi ösvényeken kellett a
bányáig felkapaszkodnia, s késő estig robotoltatták őket a tűző napon. Hetente előfordult,
hogy a leomló üveges vulkáni kőtömbök megöltek vagy megnyomorítottak egy-egy
rabszolgát. Törődtek is azzal a munkafelügyelők és az őrök! Időszakonként úgyis begyűjtő
körutakat tettek a Giedi Prime-on, hogy összefogdossák az utánpótlást.
  Gurneyt, miután átvészelte a kőfejtőt, átszállították az egyik feldolgozó részlegbe, ahol
napestig valamiféle emulgeáló oldattal teli kádakban kellett tocsognia, előkészítve a kisebb
obszidiándarabokat a szállításra. Minden öltözéke egy ágyékkendő volt, abban dolgozott,
derékig a zselés folyadékban gázolva, ami lúgból és enyhén radioaktív adalékot tartalmazó
csiszolóanyagból állt – az aktiválta a vulkáni üveget. ? kezeléstől lett a végterméknek
csillogóan éjszínkék kisugárzása.
  Gurney jót mulatott rajta, amikor megtudta, hogy a ritka „kékobszidiánt” kizárólag a hagali
drágakő-kereskedők forgalmazták. Ezek szerint gondosan őrzött titok maradt, hogy az értékes
vulkáni üveg nem a kristályokban gazdag hagali bányákból, hanem a Giedi Prime-ról
származott. A Harkonnen-ház nyilván irgalmatlanul magas árat söpört be a hallgatásáért.
  Gurney teste tele volt apróbb-nagyobb vágásokkal, forradásokkal. Védtelen bőrébe
beleivódott a bűzös, maró folyadék. Nem volt kétséges, hogy néhány évnél tovább nem bírja
majd ki ebben a lucsokban, de hát a rabszolgatelepen amúgy sem volt sok esélye a túlélésre.
Amióta Bhethet elhurcolták – hat éve –,   eleve letett arról, hogy hosszú távú terveket tűzzön
maga elé. Mindazonáltal, miközben naphosszat vonszolta magát a veszélyes folyadékban a
pengeéles obszidiánlapok között, arcát minduntalan az égre vagy a horizont felé emelte,
eltérően a többi rabszolgától, akik lehorgasztott fejjel már csak a latyakra fordították
tekintetüket.
  Egy kora reggel a munkafelügyelő, orrában szagszűrővel, kiállt az emelvényére. Szúk, kék
zubbonyt viselt, amin át látszott girhes felsőteste és kitüremkedő hasa.
  – Abbahagyni az álmodozást odalent! Ide figyeljetek, mindnyájan! – harsogta, de Gurney
különös csengést hallott ki a hangjából. – Nemes vendég érkezik, hogy szemlét tartson az
üzemeinkben. Glossu Rabban, a báró kijelölt örököse ellenőrizni fogja a kvótáinkat, és
valószínűleg keményebb munkát fog követelni tőletek, lusta férgek! Ma tegyetek ki
magatokért, nyavalyások, vagy holnap azt kapjátok pihenő gyanánt, hogy egész nap
vigyázzban állhattok a tűző napon!
  A munkafelügyelő összevonta a szemöldökét. – És nehogy azt higgyétek, hogy ez nem
megtiszteltetés. Meg vagyok lepve, hogy Rabban egyáltalán hajlandó elviselni a bűzötöket!
  Gurney szeme elkeskenyedett. Az a gyalázatos, mocsok alak, Rabban ide jön? Magában
dúdolni kezdte egy régi, maróan gúnyos dalát, amit még a dmitri kocsmában énekelt az első
Harkonnen-rajtaütés előtt:
  Rabban, Rabban, te címeres ökör,
  Az agyad kong, mint egy kirohadt tök,
  Bikanyakú muszklijani,
  Aki hallja, kiröhögi,
  A báró nélkül csak Hüvelyk Matyi!
  Gurney nem tudta megállni, hogy el ne mosolyintsa magát, de lehajtotta a fejét, hogy a
munkafelügyelő észre ne vegye. Nagy botrány lett volna, ha egy rabszolga arcán vidámságot
lát.
  Már alig várta, hogy szemtől szembe kerülhessen a behemót bunkóval.
  Mikor Rabban és kísérete megérkezett, annyi fegyvert cipeltek magukkal, hogy Gurney kis
híján elnevette magát. Ugyan mitől félt? Egy maroknyi agyondolgoztatott fogolytól, akiket
évek óta ütöttek-vertek, sanyargattak?
  Az őrök aktiválták a bilincsek pengeéles szigadrótbetéteit, nehogy valamelyik rab
elfelejtse: ha nagyobbat ránt a láncain, a drót csontig elmetszi a végtagjait. Ügyelniük kellett
rá, hogy kellően együttműködő, tiszteletteljes rabszolgákat tereljenek Rabban elé.
  A Gurneyhoz láncolt szerencsétlen vénember olyan vézna és csontos volt, hogy leginkább
egy rovarra emlékeztetett. A haja foltokban hullott, és valami idegrendszeri zavar miatt
állandóan remegett minden porcikája. Fogalma sem volt, mi folyik körülötte. Gurney sajnálta
szegény ördögöt, s eltöprengett, vajon ő is erre a sorsra jut-e valamikor… ha egyáltalán
megéri ezt a kort.
  Rabban fekete bőrből készült egyenruhát viselt, válltöméssel hangsúlyozva izmos termetét,
széles vállát. A kék Harkonnen-griff a bal mellén virított. Fekete csizmája ki volt fényesítve,
széles övén fényes szegecsek díszlettek. Rabban széles arca vörhenyesnek tűnt, mintha
gyakran leégett volna a napon, s fekete katonai sisakja meg-megcsillant a verőfényben. A
csípőjén flechette-pisztoly lógott a tokjában, több csomag tartalék tűtölténnyel egyetemben.
  Az övére fenyegető tintaliánkorbács volt akasztva; Rabban bizonyára csak az alkalmat
várta, hogy használhassa. A rég levágott növényi szárban még mindig áramlott a vöröses-
fekete nedv, mintha friss vér lett volna, s úgy tetszett, a lelógó, szöges szíjak csápok gyanánt
tekergőztek, hajladoztak. A nedv – a mérgező folyadék, amit festékként is értékesítettek –
irtózatos fájdalmat tudott okozni.
  Rabban nem tartott dörgedelmes beszédet a rabszolgák előtt. Nem az ő feladata volt. Elég
volt ráripakodnia a felügyelőkre, ha nagyobb teljesítményt akart kicsikarni a telepből. Az
üzemeket már megtekintette, úgyhogy most fel-alá járkált a rabok előtt, ridegen, félelmet
keltőén.
  Az üzemvezető kilépett, s az orrszűrőktől elvékonyodott hangon hadarni kezdett. –
Mindent elkövettünk, hogy növeljük a hatékonyságot, Lord Rabban. Éppen annyi élelmet
kapnak, amennyivel tartani tudják a csúcsteljesítményt. A ruházatuk olcsó, de tartós. Évekig
elnyűhetetlen, és újra felhasználható, miután a fogoly meghalt.
  Hiába, Rabban mozdulatlan arcán semmi jele nem volt az elégedettségnek.
  –  Talán gépezeteket kellene bevonnunk – javasolta a munkafelügyelő – az alantasabb
munkák elvégzésére. Ezzel növekedne a termelési eredmény…
  A tagbaszakadt behemót rámeredt. – Nem pusztán az a célunk, hogy fokozzuk a termelést.
Az legalább olyan fontos, hogy a végsőkig kizsigereljük ezt a bagázst. – Fagyos tekintetét
végighordozta minden rabon, egészen Gurneyig, majd megállapodott a reszketeg, girhes
öregemberen. Rabban közel ülő szeme a nyomorult fogolyra szegeződött.
  Laza mozdulattal kirántotta a flechette-pisztolyát, és rálőtt az aggastyánra. A fogolynak
arra sem maradt ideje, hogy védekezőn maga elé kapja a kezét; az ezüstös tűk átszúrták a
csuklóját, és tövig belefúródtak a szívébe. Meghalt, mielőtt egy sikolyt is hallathatott volna.
  – Az ilyen roskatag alakokra nem érdemes pénzt pazarolni – jelentette ki Rabban, és
ellépett onnan.
  Gurneynak nem volt ideje töprengeni, vagy tervezgetni, de egy pillanat alatt felismerte,
hogyan tudná kihasználni a helyzetet, és most visszavágni. Az öregember zsákvászon
ruhájából letépett rongyokat gyorsan betömködte a maga bilincsei alá, hogy védje a kezét,
majd hatalmas ordítással felpattant, s nagyot rántott a láncokon. A szigadrót megfeszült, s
elmetszette a halott már amúgy is félig elvágott csuklóját.
  Az áldozat leválasztott kezét felkapva Gurney előrevetette magát a meghökkent Rabban
felé, s közben az éles szigadrótot mint egy fojtókötelet marokra fogta. Mielőtt azonban
Gurney felhasíthatta volna a megtermett fickó torkát, Rabban meglepő gyorsasággal
félreszökkent. Gurney megbillent, s csak a flechette-pisztolyt sikerült kiütnie a nagy darab
férfi kezéből.
  A munkafelügyelő visítva hátrahőkölt. Rabban, látva, hogy a pisztolya messzire repült,
felkapta a tintaliánkorbácsot, és nagy erővel Gurneyra csapott. A szeges szíjak végigvágtak az
arcán, az állán, milliméterekkel kerülve el a szemét.
  Gurney sosem hitte volna, hogy egy korbácsütés ilyen pokoli lehet, vakító fájdalomként
regisztrálta az agya. Hát még amikor a tintaliánnedv maró savként beleivódott a bőrébe! A
fejében novaként lobbant fel a kínzó fájdalom, átjárva egész testét, elméje legmélyét. Az
öregember vérző kézcsonkja kihullott a kezéből, ott himbálózott a szigadróton a csuklójáról.
  Gurney hátrazuhant. A közelben ácsorgó őrök feléje lódultak; rabtársai rémülten rebbentek
szét, kitágítva a kört körülötte. A katonák rávetették magukat Gurneyra, hogy ott helyben
végezzenek vele, de Rabban széles tenyerét feltartva megálljt parancsolt nekik.
  A kínban vonagló Gurney csak a fájdalmat érezte az arcán és a nyakán, Rabban ábrázatát
ködösen látta maga fölött. Mindjárt vége lesz, gondolta, megölnek, de legalább volt mibe
kapaszkodnia: ez iránt a… Harkonnen iránti gyűlöletébe.
  –  Ki ez a fickó? Miért van itt és miért támadt rám? – Rabban majd felnyársalta a szemével
a munkafelügyelőt, aki a torkát köszörülte idegesen.
  – Utána kell néznem a… a feljegyzésekben, uram.
  – Akkor nézz utána, de gyorsan! Tudd meg, honnan jött! – Rabban vastag ajka vigyorra
húzódott. – Lássuk, van-e még élő családtagja.
  Gurneynak eszébe jutottak gúnyversének csúfolódó szavai: Rabban, Rabban, te címeres
ökör…
  Ám amint feltekintett a báró unokaöccsének durva vonású, csúf képébe, tisztában volt vele,
mi vár rá, s hogy a végén úgyis Glossu Rabban nevet.
  
   Mi az ember? Csupán emlék az utána jövőknek.
   LETO ATREIDES HERCEG
 
  Egy este Leto herceg és ágyasa több mint egy órája civakodtak egymással, Thufir Hawat
már nyugtalankodott. Ott álldogált a hercegi szárnyban, Leto hálószobájának zárt ajtaja előtt.
Ha bármelyikük felbukkan, Hawat kisurrant volna valamelyik titkos oldalfolyosón, melyek
át– meg átlyuggatták az egész kastélyépületet. A Mentáinál jobban senki sem ismerte ezeket a
hátsó lépcsőket, rejtett átjárókat.
  Valami nagyot csattant bent a szobában. Kailea éles hangja elütött a herceg mélyebb, ám
éppoly indulatos hangjától. Hawat nem értette minden szavukat… nem is volt rá szükség.
Biztonsági főnökként a herceg testi épségéért, személyes jólétéért volt felelős. Nem
szándékozott közbeavatkozni, de a jelenlegi feszült légkörben elsősorban amiatt aggódott,
nehogy tettlegességre kerüljön sor Leto és az ágyasa között.
  A herceg bőszen így kiabált: – Nem óhajtok életem végéig arról vitatkozni, amin nem lehet
változtatni!
  – Akkor miért nem tetetsz el láb alól mindkettőnket, Victort és engem? Számodra ez volna
a legjobb megoldás. Vagy akkor száműzz minket valahová, ahol nem kell foglalkoznod
velünk – ahogyan az anyáddal tetted.
  Hawat nem hallotta, Leto mit felelt, de tudta, az ifjú herceg miért büntette így meg Lady
Helénát.
  –  Nem az vagy már, akibe beleszerettem, Leto – folytatta Kailea. – Jessica miatt van,
ugye? Máris megbabonázott az a boszorkány?
  – Ne légy nevetséges! A másfél év alatt, amióta velünk él, egyetlenegyszer sem feküdtem
az ágyába – pedig minden jogom megvolna rá.
  Hosszú csend lett a hálószobában. A Mentát feszülten figyelt.
  Kailea végül csípősen megjegyezte: – Már megint a régi nóta. Csak politika, hogy itt tartod
Jessicát. Csak politika, hogy nem veszel feleségül. Az is csak politika, hogy leplezed a
Rhomburhoz és az ixi lázadókhoz fűződő kapcsolatodat. Megcsömörlöttem a politikádtól.
Ugyanolyan cselszövő vagy, mint bárki az Impériumban.
  – Nem vagyok cselszövő. Az ellenségeim konspirálnak ellenem.
  – Tisztára paranoiás vagy. Most legalább megértem, miért nem vettél feleségül és miért
nem tetted Victort a törvényes örökösöddé. Mindez a Harkonnenek összeesküvése.
  Leto higgadt érvelése dühös kirohanásba torkollott. – Sosem ígértem neked házasságot,
Kailea, de a kedvedért nem vettem magamhoz más ágyasokat!
  – Mit számít, ha úgysem leszek soha a feleséged? – Kailea megvető hangjába maró gúny
vegyült. – A „hűséged” is csak máz, hogy megőrizhesd a tisztesség látszatát – csak politika!
  Leto felszisszent, mintha arcul ütötték volna. – Lehet, hogy igazad van – fakadt ki
dermesztőbb hangon, mint egy lankiveili tél. – Kellett nekem ilyesmivel foglalkoznom! ? A
hálószoba ajtaja döndülve kicsapódott, s Leto kiviharzott rajta. Hawat nyomban az árnyékba
húzódott. – Nem vagyok sem az ölebed, sem félnótás bolond, Kailea – én a herceg vagyok!
  Leto haragosan szitkozódva átrobogott az előcsarnokon. Mögüle, a résnyire nyitva maradt
ajtón át kihallatszott Kailea zokogása. Mindjárt hívni fogja Chiarát, s a terebélyes asszonyság
hajnalig vigasztalhatja majd.
  Hawat biztos távolságból követte hercegét végig egy folyosón, majd még egyen – mígnem
Leto vakmerően, kopogás nélkül berontott Jessica lakosztályába.
  Jessica, aki Bene Gesserit-képzettségének köszönhetően azonnal éber lett, felkapcsolt egy
kék fényű parázsgömböt. A bársonyos sötétség meghátrált körülötte.
  Leto herceg!
  Felült a baldachinos ágyon, ami azelőtt Helena Atreidesé volt, és egyáltalán nem sietett
elfedni magát. Pedig mélyen kivágott, rózsaszín brokát hálóing volt rajta. A levegőben enyhe
levendulaillat érzett, ami a mennyezeten ügyesen elrejtett feromonsugárzóból áradt. Jessica
aznap este is, mint mindig, aprólékos gonddal készülődött… abban a reményben, hogy Leto
egyszer csak eljön hozzá.
  – Uram! – Azon nyomban, hogy Leto a fénykörbe lépett, Jessica felfigyelt gondterhelt,
dühös arckifejezésére. – Jól vagy?
  Leto szürke szeme ide-oda röpködött, még mindig levegő után kapkodott, miközben erősen
igyekezett uralkodni az indulatain, a benne dúló bizonytalanságon és eltökéltségen. Homlokán
verejték gyöngyözött. Fekete Atreides-zubbonya ferdén állt rajta, mintha sietségében épp csak
panyókára vetette volna.
  – Csupa helytelen ok miatt vagyok itt – közölte a lánnyal.
  Jessica kicsusszant az ágyból, és egy zöld pongyolát kanyarított magára. ? Akkor azokat az
okokat fogadom el, és hálás vagyok értük. Parancsolsz valamit? Miben segíthetek? – Jessica
oly sok hónapja várt már rá, s mégsem érzett diadalt – inkább aggódott érte, hogy ilyen
zaklatottnak látta.
  A magas, éles arcélű férfi levetette a zubbonyát, s lezökkent az ágy szélére. ? Nem vagyok
abban az állapotban, hogy tiszteletemet tehetném egy hölgynél.
  Jessica melléje siklott, s megsimogatta a vállát. – Te vagy a herceg, és ez a te kastélyod.
Olyan állapotban jöhetsz-mehetsz, amilyenben csak óhajtod. ? A lány megérintette Leto
fekete haját, majd ujjaival lágyan végigsimított a halántékán.
  Mintha álom ereszkedett volna rá, Leto szeme lecsukódott, de nyomban fel is pattant.
Jessica végigcirógatta Leto arcát, majd ujját a szájára téve hallgatásra intette. – Nekem
tökéletesen megfelel az állapotod, hercegem.
  Amikor a lány kicsatolta Leto ingét, a férfi felsóhajtott, s hagyta, hogy Jessica szelíden az
ágyra döntse. Szellemileg és fizikailag egyaránt kimerülten, bűntudattal telve, arccal lefelé
hevert a rózsaszirom- és korianderillatú fekhelyen. Szinte belesüppedt a selymes, puha
takarókba, s elengedte magát.
  Jessica finom kézzel végigsimított meztelen bőrén, majd olyan avatott kézzel kezdte
masszírozni feszes hátizmait, mintha már ezerszer csinálta volna. A lány eközben azt érezte,
mintha az örökkévalóság e pillanata mindig is az övék lett volna, mintha a sors akarta volna,
hogy Leto itt legyen, ővele.
  Végül Leto a hátára gördült. Amikor egymás szemébe néztek, Jessica lobogó tüzet látott a
férfi szemében, de ezúttal nem a haragvás tüzét. És nem is hunyt ki, mint annyiszor korábban.
Leto a karjába vonta a lányt, s hosszan, szenvedélyesen megcsókolta.
  – Boldog vagyok, hogy itt vagy, hercegem – suttogta Jessica, s eszébe jutott a csábítás sok-
sok fortélya, amit a Rendnél tanult, ám be kellett, hogy vallja önmagának: igazán vonzódott
ehhez a férfihoz, és őszintén mondta, amit mondott.
  – Nem lett volna szabad ilyen sokáig várnom, Jessica – súgta vissza Leto.
  Kailea zokogás közben leginkább önmagára haragudott, hogy kudarcot vallott, s nem
amiatt bánkódott, hogy hagyta Letót kisiklani az ujjai közül. Annyi csalódást okozott már neki
– Chiara nem győzte újra meg újra hangoztatni úrnője rendkívüli értékeit, nemesi
származását, az őt megillető fényes jövőt. Kailea amiatt volt kétségbe esve, hogy most mindez
örökre elveszett számára.
  A Vernius-ház nem halt még ki egészen, ám a feltámadása jóformán egyedül rajta múlott.
Ő erősebb volt a bátyjánál, aki vágyálmot kergetett az ixi lázadók támogatásával. A lelke
mélyén elhatározásra jutott: a Vernius-ház jövője csakis az ő erőfeszítésein fog múlni, és
elsősorban a fia, Victor vérvonalán keresztül.
  Eltökélte, hogy uralkodói státust szerez neki. Az álmait, a szerelmét, mind a fia sorsának a
szolgálatába állította.
  Végre aztán nagy nehezen álomba sírta magát.
  A rá következő hetekben Leto herceg mind gyakrabban kereste föl Jessicát, s kezdte az
ágyasának tekinteni őt. Néha minden szó nélkül megjelent a szobájában, s vad szenvedéllyel
szeretkezett vele, aztán jóllakottan, órákig feküdt a karjaiban és beszélgettek.
  Jessica – a Bene Gesserit módszereivel – tizenhat hónapon át tanulmányozta Letót, s
mélyrehatóan foglalkozott a Caladan ügyes-bajos dolgaival is. Ismerte mindazokat a napi
gondokat, amikkel Leto Atreidesnek szembe kellett néznie nemcsak egy egész bolygó
kormányzása, hanem egy Nagy Ház vezetése során, tudta, milyen tárgyalásokat folytatott a
Landsraaddal, s hogyan
  tájékozódott az Impérium politikai csatározásairól és diplomáciai mesterkedéseiről.
  Jessica mindig tudta, mit mondjon, hogyan adjon tanácsot anélkül, hogy nyomást
gyakorolna rá… Leto hamarosan nem csupán a szeretőjének tekintette őt, hanem jóval
többnek annál.
  Igyekezett nem riválisként tekinteni Kailea Verniusra, de megállapította, hogy a másik
asszony hibát követett el azzal, hogy túlságosan erőszakos volt ezzel a büszke nemesúrral,
elvárta, hogy meghajoljon az akarata előtt. Leto Atreides herceget nem lehetett csak úgy,
bármibe belekényszeríteni.
  Leto időnként kifakadt Kailea ellen, Jessica elé tárta keserű érzéseit, miközben hosszú
sétákat tettek a part menti sziklaperemen. – Jogos a haragod, uram.
  – A fiatal nő hangja lágy volt és simogató, mint a nyári szellő a Caladan tengerei fölött. –
De Kailea olyan szomorúnak tűnik. Bárcsak lehetne tenni érte valamit. Más körülmények
között talán barátnők is lehetnénk.
  Leto hitetlenkedve bámult rá, miközben a szél fújta fekete haját. – Te sokkal, de sokkal
jobb vagy nála, Jessica. Kailea csupán haragot táplál veled szemben.
  Jessica látta az ixi nő mély fájdalmát, ahogy nyelte a könnyeit, miközben vádlón
meresztette a szemét vetélytársára. – Lehet, hogy kissé elfogult vagy már iránta. A Vernius-
ház bukása óta nehéz sorsa volt.
  – Én szebbé tettem az életét. A családi vagyonomat kockáztattam azzal, hogy befogadtam
őt és Rhomburt, miután a Házuk renegáttá lett. Elhalmoztam figyelmességgel, mégis mindig
többet akar.
  – Egykor gyengéd érzelmeket tápláltál vele szemben – figyelmeztette Jessica.
  – A gyermeked anyja.
  Leto elmosolyodott. – Victor… óh, azért a fiúcskáért megérte minden szenvedés. – Hosszú
percekig némán, elmerülten bámulta a tengert. – Bölcsebb vagy, mint éveid száma sejtetni
engedné, Jessica. Lehet, hogy adok magunknak még egy esélyt.
  Jessica nem tudta, mi ütött belé, és már sajnálta, hogy Letót akaratlanul is visszaterelte
Kaileához. Mohiam megfenyíti, ha tudomást szerez róla. De akkor is azt érezte, hogy
kötelessége Letót arra buzdítani, enyhüljön meg az egykor szeretett nő, a fia anyja iránt.
Hiába a Bene Gesserit-kiképzés, ami megtiltotta, hogy szerelembe essen, Jessica egyre
erősebben vonzódott Letóhoz. Talán túlságosan is erősen.
  De volt még valami, amit nem értett magában, ami életének egy még korábbi szakaszához
nyúlt vissza. A Bene Gesseritnel tanult szaporodási rutin révén már a legelső együttlétük
alkalmával úgy befolyásolhatta volna Leto spermáját és a maga petesejtjét, hogy megfoganjon
benne a leánygyermek, akit a feljebbvalói parancsára szülnie kellett. Akkor miért nem
engedelmeskedett ennek az utasításnak? Miért késlekedett?
  Jessica belső zűrzavart érzett magában e kérdést illetően, különféle erők villongását
tapasztalta. Azt tudta, hogy az egyik oldalon a Bene Gesserit állt, és egyre azt visszhangozta a
fülébe, hogy teljesítse végre kötelezettségeit, a fogadalmát. De vajon mi tartotta vissza? Nem
Leto, az bizonyos. Nem, valami sokkal nagyobb és jelentősebb dologról lehetett szó, mint két
ember szerelme a roppant univerzumban.
  Ám nem tudott rájönni, mi lehetett az.
  Másnap Leto meglátogatta Kaileát a toronyban lévő lakosztályában, ahol mostanság ideje
jó részét töltötte, ezzel is növelve a kettejük közt tátongó szakadékot. Amint belépett, Kailea
harcra készen pördült feléje, de Leto nyugodtan letelepedett mellé a díványra. – Sajnálom,
hogy annyira másképp látjuk a dolgokat – mondta, határozottan megfogva Kailea kezét. – A
házassággal kapcsolatban nem gondolom meg magamat, de ez nem jelenti azt, hogy nem
szeretlek.
  Kailea gyanakodva azonnal elhúzódott. – Mi baj? Jessica kitúrt az ágyából?
  –  Egyáltalán nem. – Leto azon tanakodott, elárulja-e Kaileának, amit a lány mondott, de
aztán meggondolta magát. Ha megneszeli, hogy Jessicának köze van hozzá, sosem egyezik
bele. – Különleges ajándékkal akarok kedveskedni neked.
  Kailea arca felderült; már hosszú-hosszú ideje nem kapott Letótól drága csecsebecséket. –
Mi az? Ékszer? – nyúlt Leto zubbonyzsebe felé, régebben ugyanis ott voltak elrejtve a
gyűrűk, melltűk, karkötők és nyakláncok, amiket Leto elébe hordott. A régi időkben Leto
hagyta, hogy kedvese kutassa át a ruháját, s a pajkos évődés többnyire előjátékba fordult.
  –  Ezúttal nem – felelte Leto keserédes mosollyal. – Tudom, te sokkal fényűzőbb
otthonhoz voltál szokva, mint az én rideg kastélyom. Emlékszel még a Grand Palais
báltermére, az indigókék falakra?
  Kailea értetlenül hunyorgott rá. – Igen, ritka kékobszidiánból voltak, hosszú évek óta nem
láttam ilyesmit. – Hangja szomorkás lett, tűnődő. – Emlékszem, egyszer gyerekkoromban az
új báli ruhámban megálltam az áttetsző falak előtt. A többrétegű, tükröző felületen mintha
kísértetek suhantak volna át. A csillárok visszaverődő fénye sziporkázó csillagokhoz
hasonlított a galaxis bársonyán.
  –  Elhatároztam, hogy kékobszidián burkolatot szereltetek fel a Caladan-kastély
báltermében – jelentette ki Leto –,   és a szobádban is. Hadd tudja meg mindenki, hogy tőlem
kaptad.
  Kailea nem tudta, mire vélje mindezt. – A lelkiismereted megnyugtatására teszed, ugye? –
provokálta Letót. – Azt hiszed, ilyen könnyen megbékíthetsz?
  Leto megcsóválta a fejét. – Én már túltettem magam minden haragon és sértődésen, csak
ragaszkodást érzek irántad. A kékobszidiánodat már meg is rendeltem egy hagali
kereskedőnél, bár hónapokba telik, mire megérkezik.
  Leto megindult kifelé, s az ajtónál megtorpant. Várt. Kailea hallgatott, aztán hosszút
sóhajtott, mintha hatalmas erőfeszítésébe került volna, hogy megszólaljon.
  – Köszönöm – bökte ki végre, amint Leto kilépett.
  
   Egy férfi szembeszáll a legádázabb ellenséggel, ha már fegyvert kell ragadnia, elmegy a világ
végére, ha kell, hősiesen tűri a legsúlyosabb sérülést is, mégis gyámoltalanul reszket a nő előtt, kit
szeret.
   ZENSZUNI BÖLCSESSÉG A VÁNDORLÁSOK IDEJÉBŐL
 
  Liet-Kynest lázas sietség kerítette hatalmába, mégis kényszerítette magát, hogy
módszeresen cselekedjen, nehogy a nagy kapkodásban valami hibát kövessen el. Bár izgatott
volt a Faroula kezéért folyó verseny miatt, tudta, ha hebehurgyán készül fel a m'hrtára,
meglehet, hogy nem feleséget, hanem a halálát leli valahol.
  Dobogó szívvel bújt bele a cirkoruhájába, s gondosan megvizsgált minden illesztést és
tömítést, hogy egy csepp nedvesség se menjen kárba. Összekészítette az iszákját, tartalék
vizet és élelmet csomagolva be, majd alaposan átnézte a frembatyuja tartalmát is, hogy ott
van-e a cirkosátor, a paratájoló, a kézikönyv, a térképek, a homokpipa, az ásó, a vésők, a
kések, a távcső és a javítókészlet. Végül Liet berakta a mesterhorgokat és a dobolókat is,
amikkel majd homokféregre száll, hogy megtegye az utat a Nagy Síkságon és a Habbanija-
ergen át a Habbanij a-gerincig.
  A Madárbarlang egy elhagyatott megállóhely volt olyan, úton lévő fremenek számára, akik
nem rendelkeztek saját, állandó szieccsel. Faroula nyilván két nappal azelőtt elment már,
maga is homokféreg hátán, amire csak kevés fremen nő volt képes. Nyilván tudta, hogy a
barlang éppen üres. Ott várt Lietre… vagy Warrickra – amelyik előbb ér oda.
  Liet nagy zajjal tett-vett a szobájában, mely a szüleiével volt szomszédos. Az anyja
meghallotta a csörtetést, kapkodást, és bekukkantott hozzá. – Hová készülsz ilyen kései órán,
fiam?
  Liet az anyjára pillantott és így felelt: – Sietek, hogy elnyerjem a feleségem kezét, anyám.
  Frieth elmosolyodott, cserzett arca felderült. – Úgy, hát Faroula versenyre hívott ki
benneteket.
  – Igen… sietnem kell.
  Frieth gyors, gyakorlott kézzel ismételten átvizsgálta fia cirkoruháját, s a frembatyuját
rákötötte a hátára, ezalatt Liet kiteregette a fűszerpapírra nyomtatott térképet, hogy szemügyre
vegye a csak fremenek által ismert bolygófelszínt. Áttekintette a sivatag tereprajzát, a
rétegkibúvásokat, a soteknoket. Időjárási adatok is szerepeltek rajta, feltüntetve az uralkodó
szélirányokat és a lehetséges viharok gyakoriságát.
  Liet tisztában volt vele, hogy Warrick előnyre tett szert, de lobbanékony barátja biztosan
nem készült fel olyan alaposan, mint ő. Warrick általában forrófejűén vetette bele magát a
versengésekbe, bízván fremen ösztöneiben. Csakhogy a váratlanul közbejövő akadályok
elhárítása időt vett igénybe, s Liet inkább előbb fordított néhány percet az óvintézkedésekre,
mint hogy utóbb kelljen kapkodnia.
  Anyja röpke csókot nyomott az arcára. – Ne feledd, a sivatag sem nem barátod, sem nem
ellenséged… egyszerűen elhárítandó akadály. Húzz hasznot belőle és fordítsd az előnyödre.
  – Igen, anyám. Ezzel Warrick is tisztában van.
  Pardot Kynesról nem lehetett tudni, merre jár… de hiszen ritkán lehetett tud-íi.
Előfordulhat, hogy Liet rég itthon lesz Vörösfal sziecsben, mire a planetológus egyáltalán
értesül róla, hogy fia milyen életbevágóan fontos versenyen vett észt.
  Amikor Liet kibújt a sziecs nedvességzáró ajtaján és megállt a hegygerinc egyenetlen,
sziklás talaján, tekintetét végighordozta a holdfényben fürdő, szélesen lenyúló, homokos
pusztaságon. A távolból doboló tompa kattogását hozta felé-e a szél.
  Warrick már ott volt kint valahol.
  Liet lesietett a meredek ösvényen a tágas medence felé, de ismét megtorpant. A
homokférgek kiterjedt, pontosan elhatárolható térség fölött uralkodtak. Warrick már odahívott
egy behemótot, s bizony időbe telhet, mire ő is oda tud csalogatni egy másikat, ugyanarra a
területre.
  Amikor Liet erre rádöbbent, ismét felkapaszkodott a nyeregre, s a hegyvonulat túloldalán
ereszkedni kezdett egy másik lapály felé. Remélte, ott még jobb mesterre tehet szert, mint
amit a barátja szerzett magának.
  Miközben ügyesen mászott lefelé a göröngyös hegyoldalon, szemügyre vette íz előtte
elterülő tájat, s talált egy hosszú, a sivatagra keresztben álló dűnét. Alkalmas helynek látszott
arra, hogy ott várjon. Máris leszúrt egy dobolót, s késlekedés nélkül beindította. Elegendő
ideje volt arra, hogy a laza homokon átgázolva feljusson ama dűne oldalán. A sötétben
azonban nem lesz könnyű észrevennie a közeledő féreg keltette dagadó mozgást.
  Dömm… dömm… dömm… – kattogott a készülék, s Liet előszedte a szükséges eszközöket
a frembatyujából, kiegyenesítette a teleszkópos nyelű ösztökélőket és mesterhorgokat, majd
az ösztökéket a hátára szíjazta. Mindeddig, ha férget hívott, mindig voltak vele figyelők és
segítők, akik közbeléptek, ha bármi baj adódott. De ezen az erőpróbán mindent magának
kellett csinálnia. Hűen követnie kellett a szertartás előírásait. Ékeket dugott a csizmája
szárába, kézbe vette a köteleket, majd lekuporodott és várt.
  A gerinc túlsó oldalán Warrick már bizonyosan a Nagy Síkságon száguld keresztül. Liet
abban reménykedett, hogy be tudja majd fogni barátját, hiszen két, talán három napba is
beletelhet, mire odaérnek a Madárbarlanghoz… és azalatt bármi megtörténhet.
  Liet ujjheggyel a homokra támaszkodott, és tökéletesen mozdulatlanná dermedt.
Szélcsendes éjszaka volt, más hang, mint a dobolóé, nem hallatszott. Végül érdes surrogás
ütötte meg a fülét, a súrlódó homok hangja, ahogy a sivatagi óriás közeledett mélyen a dűnék
alatt az ellenállhatatlan dübögés felé. A féreg egyre közelebb és közelebb ért, maga előtt tolva
a feltorlódó homokhullámot.
  – Shai-hulud jókora mestert küld – sóhajtott fel Liet.
  A féreg bekanyarodott. Hatalmas, mindenféle törmelékkel borított, szelvényezett háta
magasan kiemelkedett a homokból; mintha csak völgyek szabdalták volna a testét.
  Liet az ámulattól megdermedt egy pillanatra, aztán mindkét kezébe mesterhorgot kapva
megindult a folyós homokon. Még az orrdugóin át is érezte a mesterből áradó szagokat: a
kénét, a súrlódástól felhevült, megperzselődött kövekét, valamint a melanzs átható, fanyar
észtereinek a szagát.
  Liet a homokféreg hosszában futott hátrafelé, miközben az bekebelezte a dobolót. Mielőtt
azonban ismét lebukhatott volna a mélybe, Liet az egyik mester-
  horog fénylő kampójával előrecsapott, és beleakasztotta az egyik gyűrűszelvény peremébe.
Ezután teljes erőből kifelé húzva a szelvényt, kinyitotta, hogy feltáruljon az érzékeny,
rózsaszínes hús, amit az állat nem akart az érdes felszínhez érinteni. Itt aztán Liet
megkapaszkodott.
  Ahogy a féreg felfelé kezdett hengeredni, hogy minél távolabb vigye a szelvényei közötti
lágy hártyát a homoktól, vitte magával Lietet is, aki ekkor kinyúlt a másik kezével, s a másik
mesterhorgot is beakasztotta, valamivel lejjebb. Megint húzni kezdte a szelvényt, hogy még
jobban kinyíljon.
  A féreg reflexszerűen ismét feljebb hengeredett, hogy minél magasabbra kerüljenek azok
az ingerlő horgok.
  Rendes körülmények között a többi fremen mesterhajtó még több szelvényt nyitott volna
ki, de Liet egymaga volt. Ekkor ékeket vert Shai-hulud kemény húsába, majd tovább mászott,
még magasabbra, s feszítekeket helyezett el, hogy nyitva tartsa a gyűrűszelvényt. A féreg
kiemelkedett a homokból, s Liet egy ösztökével püfölve elfordította a Nagy Síkság felé.
  Liet a kötelekbe csimpaszkodva addig nyitogatta a szelvényeket, amíg fent nem állt végre a
tetőn, s ahol aztán végignézett az óriás ringó hátán. Micsoda irdatlan nagy állat volt! Méltóság
sugárzott belőle, s valahogy az volt az ember érzése, mintha ez a lény már ősidők óta életben
volna itt, ezen a bolygón. Liet sosem látott még ilyen öreg és ilyen nagy mestert. Ezt akár
napokig tudná és nem kis sebességgel hajtani.
  Talán megelőzhetné vele Warrickot…
  A féreg kitartóan száguldott a homoksivatagon át, miközben a két hold mind magasabbra
hágott az égbolton. Liet a csillagok és csillagképek alapján tájékozódva követte az
Ugróegérnek nevezett alakzatot, amit úgy ismertek, hogy Muad-Dib – azt jelentette: „Aki
Utat Mutat” –,   tehát a haladási iránnyal mindig tisztában volt.
  Átvágtak egy fodrozódó sávon, amit egy másik mester szánthatott keresztül a Nagy
Síkságon – feltehetően Warrické volt, minthogy Shai-hulud ritkán közlekedett a felszínen,
csak olyankor, ha arra kényszerítették. Liet remélte, a szerencse az ő pártjára áll.
  Hosszú órákkal később Liet a monoton utazástól elálmosodott. Éppenséggel
szunyókálhatott volna egy keveset, ha rákötözte volna magát a féregre, de nem merte
megtenni. Ébren kellett maradnia, hogy kormányozni tudja a behemótot. Ha Shai-hulud
letérne a helyes útról, Liet időt veszítene, és ezt nem engedhette meg magának.
  Egész éjszaka hajtotta az óriást, míg a hajnal citromsárga sávja bele nem folyt az ég
indigókékjébe, s ekkor a csillagok fénye kihunyt. Állandóan résen volt, leste, vajon feltűnnek-
e Harkonnen-járőrtopterok, bár nem tartotta valószínűnek, hogy ilyen messzire
merészkednének a hatvanadik foktól délre.
  Egész reggel vágtattak keresztül a homokpusztaságon, míg végül olyan forróság nem lett,
hogy a rettentő jószág vonaglani, hánykolódni kezdett, szinte megbokrosodott. Mindenáron
meg akart állni, a kimerültség jelei mutatkoztak rajta. Liet nem merte tovább hajszolni. A
homokférgek bele is pusztulhattak abba, ha túlhajszolták őket, és ezt Liet nem akarta, rossz
ómen lett volna.
  A sziklák felé kormányozta a makacskodó állatot. Kiemelte a horgokat és a feszítőket,
majd a szelvények mentén végigfutva leugrott a biztos talajra, másodpercekkel azelőtt, hogy a
lomha behemót alábukott volna a homokba. Liet nekiiramodott a fehéres-barnás-sárgás
egyhangúságot megtörő hosszú,
  fekete sáv, mondhatni sziklabarikád felé, mely a két medencét elválasztotta egymástól.
  Liet lekuporodott egy hővisszaverő álcatakaró alá, s a frembatyuban lévő időzítő
készüléket beállítva egy teljes órányi alvást engedélyezett magának. Noha az ösztönei és a
külső érzékszervei éberen őrködtek, Liet mély álomba merülve energiát gyűjtött.
  Amint felébredt, sietve átmászott a sziklabarikádon, melynek túloldalán kezdődött a
hatalmas kiterjedésű Habbanija-erg. Ott Liet ismét leszúrt egy dobolót, s hívott egy másik,
noha jóval kisebb, mégis kellően behemót jószágot, amely egész délután robogott alatta.
  Alkonyat tájt Liet éles szeme halvány elszíneződést vett észre a dűnék árnyékba borult
oldalán, halvány szürkészöld árnyalatot, ahol szívós fűfélék horgonyozták le gyökereikkel a
futóhomokdűnéket. A fremenek vetették el itt a magokat, ők öntözték. Ha ezerből csupán egy
kicsírázott és megélt addig, hogy szaporodásnak induljon, az apja már nem dolgozott hiába. A
Dűne csak kizöldül újra valamikor, egy napon.
  A féreg delejes erővel ható, órákon át tartó surrogó csusszanásai közben Liet az apja
szavait hallotta: „Kössük meg a homokot, hogy megfosszuk a szelet egyik legnagyobb
fegyverétől, a sodorható szemcséktől. ? bolygó egyes éghajlati öveiben a szél sebessége
meglehetősen alacsony. Ezeket hívjuk minimális kockázatú sávoknak. Ahogy a dűnék szél
elleni oldalát megkötik a gyökerek, a szél felőli oldal egyre magasabbra nő, ezáltal még
nagyobb barikádok jönnek létre, melyek tovább növelik e minimális kockázatú sávokat. Apró
lépésenként, lassacskán elérjük a célunkat.”
  Liet félálomban megrázta a fejét. Még itt, egymagamban ebben a hatalmas pusztaságban
sem menekülhetek a „kiválóférfiú” hangjától… az álmaitól, a prédikációitól.
  Még órákig tartó utazás állt Liet előtt. Sehol sem látta Warrickot, bár tudta, számtalan
lehetséges útvonal vezetett át a pusztaságon. Nem csökkentette, de nem is növelte a
sebességét. Végül aztán megpillantott egy elmosódott foltot a látóhatár szélén: a Habbanija-
gerincet, ahol a Madárbarlang rejlett.
  Warrick leszökkent legutolsó hátasállatáról, s újult erővel rohanni kezdett fel, a sziklás
hegyoldalon, körmeivel és vastag talpú terepcsizmájával, a temaggal kapaszkodva fel, a csak
fremen szemnek látható hegyi ösvényen. A zöldesfekete és vöröses okkersárga sziklákat az
Arrakis napja perzselte kopárra, s vad viharai szabdalták oly durvára. A szél szállította homok
ragyásra súrolta a szirtvonulatot, hosszanti repedéseket vájva az oldalába. Lentről a barlang
bejárata nem látszott – nem is lett volna szabad, hiszen a fremenek szándékosan óvták
rejtekhelyüket illetéktelen behatolóktól.
  Warrick gyors ütemben haladt, pompás homokférgeket sikerült előcsalogatnia. Út közben
egyszer sem pihent, annyira hajtotta a vágy, hogy elsőnek érkezzen Faroulához… és persze
felülmúlja barátját, Liefet. Lesz majd mit mesélniük az unokáiknak! A sziecsekben máris híre
mehetett nagy versenyfutásuknak, a Faroula kezdeményezte ahal-szertartásnak.
  Warrick keskeny kiszögellésekbe csimpaszkodva húzódzkodott föl egészen a barlangnyílás
előtt elterülő sziklapárkányig. Az álcázott bejárat előtt keskeny, elmosódott lábnyomot
pillantott meg. Női csizmától származott… kétségkívül
  Farouláé volt. A fremenek véletlenségből sosem hagytak maguk után nyomokat; a lány
szántszándékkal küldte a jelet, hogy tudassa, ott van és vár.
  Warrick tétovázott, mély lélegzetet vett. Hosszú utat tett meg, s remélte, Lietnek nincs
semmi baja. Vértestvére még kint lehet valahol a sivatagban, bár Warrick a környező meredek
szirtfalaktól nem láthatta. Nem akarta elveszíteni barátját, még egy nő miatt sem. Erősen
kívánta, ne kerüljön sor harcra közöttük.
  Mégis ő akart lenni az első.
  Warrick belépett a Madárbarlangba, körvonalai élesen kirajzolódtak a napfényben fürdő
nyílásban. A boltozatos barlangüregben vaksin pislogott, amíg meg nem szokta a szeme a
sötétet. Végül lágy női hang csendült, megdobogtatva a szívét.
  – Már épp ideje volt – mondta Faroula. – Nagyon vártalak.
  A nevét nem ejtette ki, s Warrick mozdulatlanul állt a helyén. Ekkor a pajkos arcú, karcsú
és izmos termetű Faroula elébe jött. Szép, nagy szemének kutató pillantása Warrick lelkéig
hatolt. Virágok és gyógynövények erős, édes illata áradt felőle, elnyomva a fűszerét. – Isten
hozott, Warrick… férjem. – Faroula kézen fogta az ifjút, s magával hívta az üreg belseje felé.
  Warrick izgatottan, a megfelelő szavakat keresgélve, büszkén kihúzta magát, kivette az
orrdugóit, eközben Faroula megoldotta a csizmája kapcsait. – ím, eljöttem, hogy beváltsd
ígéretedet – mondta, idézve a fremen házassági szertartás szövegét. – S édes vízzel hintlek
meg e szélvédett rejteken.
  Faroula folytatta: – Éltünkben semmi sem állhat majd közénk.
  Warrick közelebb hajolt. – Palotában érzed majd magad, szerelmem.
  – Ellenségeid pusztulásra ítéltettek.
  – Tudom, kik ők, s nem menekülhetnek.
  – Úgy legyen.
  Majd egyszerre mondták ki: – S közös utunkon szerelmünk irányítja lépteinket.
  Az áldás és az imádság végeztével egymásra mosolyogtak. Heinar naib díszes szertartást
fog majd rendezni, amikor visszatérnek Vörösfal sziecsbe, de Isten színe előtt és a szívükben
Warrick és Faroula máris házastársakká lettek. Hosszan egymás szemébe néztek, majd
megindultak a barlang hűvös mélye felé.
  Nem sokkal később Liet is megérkezett a hegy tövébe, s lélekszakadva, csizmájával
messzire rúgva a kavicsokat, iramodott fel a barlanghoz vezető ösvényen. A nyílás előtt
azonban megtorpant – hangokat hallott kiszűrődni odabentről. Remélte, talán Faroula
magával hozta valamelyik barátnőjét… de végül felismerte a másik hangot: férfié volt.
  Warrick!
  Hallotta, ahogy végigmondták az esküvői szertartás szövegét, s megértette, hogy a
hagyományok értelmében Faroula mostantól a barátja felesége lett. Hiába vágyott oly erősen
utána, hiába fohászkodott a vakító fehér Biyant látva, hogy az övé lehessen, Faroula örökre
elveszett számára.
  Liet némán megfordult, leballagott a párkányról, s behúzódott a sziklák árnyékába, el a
tűző nap elől. Warrick a barátja volt, ezért méltósággal s hősiesen fogadta a vereséget, de a
szíve majd megszakadt a bánattól. Tudta, hosszú időre s nagy-nagy lelkierőre lesz szüksége,
hogy túltegye magát a kudarcon.
  Liet-Kynes egy óráig várt, tekintetét a sivatagon legeltetve. Majd anélkül, hogy
bemerészkedett volna a barlangba, lemászott a homokos medencébe, s hívott egy férget,
amivel hazamehet.
  
   A politikai vezetők többnyire nem ismerik fel a képzelőerő és az újító eszmék gyakorlati hasznát,
míg véres kezek oda nem hajítják az orruk elé.
   RAPHAEL CORRINO HERCEG: EGY GALAKTIKUS BIRODALOM IRÁNYÍTÁSA
 
  Az Ix barlangmélyi csillagbárka-összeszerelő üzemében, a parázsgömbök bántóan éles
fényében hatalmas gerendák vetettek sötét árnyékokat a földre. Vázelemek csillogása
szűrődött át az égő forrasztószerek és az olvadt ötvözetanyagok ontotta maró füstfelhőkön át.
Művezetők harsogva osztogatták parancsaikat; súlyos fémlemezek zúdultak egymásra akkora
csattanással, hogy messzire visszhangzott a sziklafalak mentén.
  A leigázott dolgozók mindent megtettek, hogy lassítsák a munkát, akadályozzák a haladást
és csökkentsék a tleilaxiak profitját. Hónapokkal az építkezés beindulása után a régi típusú
csillagbárka még mindig csak vázszerkezeti állapotban volt.
  C'tair álruhában csatlakozott ahhoz az építőbrigádhoz, mely a raktér tartógerendáit és
támbordáit hegesztette. Aznap a szabadban kellett dolgoznia, ahol rálátott a mesterséges
égboltra.
  Onnan figyelhette elszánt küzdelme hamarosan bekövetkező történéseit…
  A két évvel azelőtti robbantássorozatot követően, amit Mir állal hajtottak végre, a
tleilaxiak még kegyetlenebb elnyomás alatt tartották az ixieket, amivel azonban nem értek
célt, mivel a lakosság érzéketlenné vált a további kegyetlenkedésekkel szemben. Sőt a két
gerilla példája kitartásra buzdította a tömegeket. A kellően eltökélt „lázadó” egyének és
csoportok félelmet keltő hadsereggé értek, amelyet semmiféle elnyomás nem tudott
visszaszorítani.
  Rhombur herceg, akinek sejtelme sem volt az Ixen uralkodó állapotokról, továbbra is
küldözgette a robbanószereket és az egyéb ellátmányt az ellenállóknak, de csak igen kevés
jutott el C'tair és Miral kezébe. A tleilaxi Mesterek kibontottak és átvizsgáltak minden
konténert. A belépőkikötő-szurdokban dolgozó munkásokat lecserélték, ugyanígy az
űrpilótákat is. C'tair minden kapcsolatát elveszítette, s ismét elszigetelődött.
  Azonban Miral és ő örömmel látták, hogy valakik itt-ott ablakokat zúztak be,
teherszállítmányokat siklattak ki a vágányokról, s a munkatermelékenységet még tovább
csökkentették, már-már szégyenteljesen alacsony szintre. Egy hete is egy olyan férfit, aki soha
nem ártotta bele magát a politikába, és soha, semmivel nem hívta fel magára a figyelmet,
amiatt kaptak el, mert hatalmas betűkkel a következő feliratot mázolta egy forgalmas folyosó
falára: HALÁL A TLEILAXI SERGÁKRA!
  C'tair macskaügyességgel átmászott egy kereszttartón egy odébb lebegő szusz-
penzorplatóhoz, ahonnan leemelt egy ultrahanghegesztőt. Ezután felvonóval a csillagbárka
tetejére röppent, s végigtekintett a több kilométer hosszú üregen. Alatta felderítő járőrcirkálók
– elkerülve a csillagbárka óriási vázszerkezetét ? a munkások tömegeit ellenőrizték a barlang
fényszórókkal megvilágított fenekén. C'tair brigádja elmerülten tett-vett, végezte a dolgát,
hisz sejtelmük sem volt arról, mi van készülőben. Egy kezeslábast viselő hegesztő közelebb
húzódott C'tairhez – a fiú a szeme sarkából látta, hogy Miral az, szintén álruhában. Együtt
fogják tehát végignézni.
  Bármelyik pillanatban kezdődhet.
  A mennyezetbe illesztett holovetítők villództak odafent; a tleilaxiak otthoni világának
felhőkkel borított égboltjából tótágast álló felhőkarcolók nyújtózkodtak lefelé, s meg-
megcsillant rajtuk a visszaverődő fény. ? toronyépületek egykor kristálysztalaktitok
benyomását keltették, mostanra azonban a tündérmesébe illő paloták odvas, kicsorbult
fogakhoz hasonlítottak, ahogy lógtak lefelé a barlang sziklás mennyezetéről.
  ' C'tair, Miraltól nem messze, leguggolt a tartógerendán, s hallgatta az építési területről
felhangzó kopácsolást, dübörgést, fémes sikkantásokat. Fejét várakozón felfelé tartotta, akár
egy farkas az ősidőkben, mikor vonítva a holdat ugatta.
  Egyszer csak a csalóka látszatégbolt eltorzult, a kép összekuszálódott, és a színe is
megváltozott, mintha vihar zilálta volna szét az idegen felhőzetet. A holovetítők villogva
átváltottak egy egészen más képre, mely a távoli Caladant ábrázolta. Majd hirtelen az egész
égboltot betöltötte egy gigantikus arc, mintha egy isten kukkantott volna le a föld alatti
világra.
  Rhombur sokat változott a száműzetésben eltelt tizennyolc év 'alatt. Sokkal érettebbnek
látszott, a szúrós tekintetével és a határozott, mély hangjával sokkal uralkodóibb benyomást
keltett.
  –  Rhombur Vernius herceg vagyok – harsogta messzehangzóan, mire mindenki odakapta a
fejét, s áhítattal bámult felfelé. A szája akkora volt, mint valami ligafregatt, s mintha
parancsolatokat zengett volna onnan, a magasból. ? Én vagyok az Ix törvényes uralkodója, s
visszatérek, hogy megszabadítsalak benneteket a szenvedéstől.
  Az ixiek hitetlenkedő üdvrivalgásban törtek ki. C'tair és Miral magaslati
megfigyelőhelyükről látták, ahogy a sardaukarok megzavarodva rohangálnak összevissza,
Garon parancsnok hiába igyekszik rendet teremteni közöttük. Messze, a fenti erkélyeken
tleilaxi Mesterek tűntek fel, s izgatottan hadonásztak. Az őrök berohantak a közigazgatási
épületekbe.
  C'tair és Miral élvezték a pillanatot, s ez egyszer nyíltan, fesztelenül egymásra
mosolyogtak.
  –  Megcsináltuk! – kiáltotta oda Miral, de csak C'tair hallotta a hatalmas felfordulásban.
  Hetekig tanulmányozták a vetítőközpont kezelőpultjának rajzait. Senki sem gondolta, hogy
bárki képes volna efféle agyafúrt szabotázsakcióra, amely ilyen meghökkentően kizökkentheti
tompultságukból az ixi tömegeket.
  Az ellenőrzésen átjutott csomaggal, melyben Rhombur Vernius felvett üzenete lapult,
eredetileg az lett volna a cél, hogy titokban terjesszék a régi rendszerhez hű ixiek között. A
herceg maga azt javasolta, hogy városszerte vagy hangos hirdetőtáblákon, vagy a hivatalos
hírközlő rendszerben kódolt üzenetcsomagként közöljék le.
  A vállalkozó kedvű gerillapáros azonban arra az elhatározásra jutott, hogy valami sokkal
emlékezetesebb eseményt ötöl ki. Tulajdonképpen Miral érdeme volt, C'tair csak pontosította
és tökéletesítette a részleteket.
  Rhombur széles, szögletes arca betöltötte az égboltot, tekintetében szenvedély lobogott.
Szőke haja épp csak annyira volt kócos, hogy egy indulatos nemesember benyomását keltette.
A herceg államférfiúi adottságai sokat fejlődtek az Atreides-háznál eltöltött évek alatt.
  – Ragadjatok fegyvert, és döntsétek meg rabszolgatartóitok uralmát! Nincs joguk
parancsokat osztogatni nektek, vagy rátelepedni az életetekre. Segítsetek, hogy az Ix
visszakaphassa régi dicsőségét! Űzzétek ki a ragályos kórt, amit úgy hívnak: Bene Tleilax!
Fogjatok össze, és minden eszközzel…
  Rhombur szavai el-elhaltak, valaki, úgy látszik, babrálni kezdett az irányítópulttal a
főépületben, de a herceg hangja, ha recsegve is, kitartóan folytatta. -…visszatérek. Csak az
alkalmas időt várom. Nem vagytok egyedül. Az anyámat meggyilkolták. Az apámnak nyoma
veszett az Impériumban. De a húgom és én megmaradtunk, és figyeljük az Ixet. Azt tervezem,
hogy…
  Rhombur arcképe eltorzult, végül teljesen szétzilálódott. Az éjnél is feketébb sötétség
borult a barlangvárosra. A tleilaxiak inkább kikapcsolták az egész égboltot, csakhogy
Rhombur be ne fejezhesse az üzenetét.
  C'tair és Miral elégedetten mosolygott tovább a koromfeketeségben. Rhombur eleget
mondott, hallgatói fülében legalábbis lelkesítő csatakiáltásként visszhangzott, amit sikerült
tudomásukra hoznia.
  Másodperceken belül beindult a vészvilágítás, fehéren izzó parázsgömbök gyulladtak fel
vakító fényű napokként a barlang tetején. Vijjogva felüvöltöttek a szirénák, de akkorra már a
leigázott ixi lakosság soraiban megindult a lelkes pusmogás. Az addigi robbantásokat mind
Rhombur hercegnek tulajdonították. A folyamatos bomlasztó tevékenység mögött is az ő
beavatkozását sejtették. És ez a beszéd, ez a nagyszerű gesztus igaz volt, gondolták. Hátha
Rhombur herceg itt jár-kel közöttük álruhában! A Vernius-ház majd visszatér, és kiűzi a
fertelmes tleilaxiakat. Rhombur visszahozza a boldogságot és a jólétet az Ixre!
  Még a szuboidok is éljeneztek odalent. C'tair keserűen állapította meg magában, hogy a
Vernius-ház bukásáért bizony ez a biotechnikai úton előállított, nehéz felfogású népesség is
felelős volt. Meggondolatlan zavargásaik és ostoba hiszékenységük, mely a tleilaxiak
eszközeivé tette őket, vezetett mindenekelőtt Vernius gróf uralmának megdöntéséhez.
  C'tair azonban nem bánta. Most jól jött minden szövetséges, aki hajlandó volt melléjük
állni.
  Sardaukar egységek rajzottak elő, fegyvereikkel hadonászva, s mindenkire ráordítottak,
hogy vonuljanak vissza lakóhelyeikre. Hangosbeszélők azonnali kijárási tilalmat és
statáriumot jelentettek be. Az élelmiszer-fejadagokat felére csökkentették, a munkaidőt
meghosszabbították. Nem volt újdonság, a tleilaxiak többször is megtették már ugyanezt.
  C'tair, követve Miralt és a többieket, lekászálódott a csillagbárkabordákról. Közben azon
morfondírozott, minél nagyobb nyomást gyakorolnak rájuk a megszállók, az annál nagyobb
dühöt vált ki az ixiekből, s végre majd csak eljutnak odáig, hogy kirobban valami felkelés.
  Cando Garon parancsnok, az Ixen állomásozó birodalmi csapatok vezetője hangszórón
keresztül harci nyelven ordibált. A sardaukarok a levegőbe lövöldöztek a munkások
megfélemlítésére. C'tair a társai közt szorongva megadóan tűrte, hogy betereljék őket egy
parkolóállásra. Néhányukat biztosan kivallatják, de senkinek sem volt tudomása arról, hogy
akár neki, akár Miralnak köze lett volna a dologhoz. Még ha mindkettejük ki is végeznék
ezért, meglenne az az elégtételük, hogy nagyszerű akciót hajtottak végre.
  C'tair és Miral elszakadtak egymástól, s tették, amire a tajtékzó sardaukar őrök utasították
őket. Ám amikor innen is, onnan is a sutyorgó munkások felidézték egymás közt, miket is
mondott Rhombur Vernius, C'tair boldogsága és elégedettsége nem ismert határt.
  Egy napon… talán hamarosan, ez a bolygó újra az ixi nép kezébe jut vissza.
  
   Az ellenség megerősít; a szövetséges elgyengít.
   IX. ELROOD CSÁSZÁR HALÁLOS ÁGYON TETT VALLOMÁSAI
 
  Miután Gurney Halleck felgyógyult a tintaliánkorbács okozta sebekből, vagy két hónapon
át olyan alattomos, testét-lelkét átjáró rettegéssel teltek robottal telő napjai, amit azelőtt sosem
érzett a rabszolgatelepen. Az állán csúnya, céklavörös, pontozott vonalban futó heg
éktelenkedett, ami azóta is fájt. Noha a seb maga beforrt már, a testébe került méreg állandóan
lüktető sajgást idézett elő, mintha eleven villámot ültettek volna a bőre alá.
  De a fájdalommal Gurney még csak-csak megbirkózott. A testi sérülések vajmi keveset
számítottak már neki; a létezése részévé váltak.
  Sokkal nagyobb szorongással töltötte el az, hogy olyan kevéssé büntették meg ahhoz
képest, hogy rátámadt Glossu Rabbanra. A robusztus Harkonnen alaposan megkorbácsolta,
utána pedig az őrök agyabugyálták el olyan rettenetesen, hogy három napig feküdt a
gyengélkedőn… pedig volt már része sokkal keményebb megtorlásban sokkal enyhébb
vétekért is. Vajon mit forgatnak a fejükben?
  Nem felejtette el a Rabban szemében megvillanó szándékos kegyetlenséget. ? Nézz utána
a feljegyzésekben. Tudd meg, honnan jött! Lássuk, van-e még élő családtagja. – Gurney a
legrosszabbtól félt.
  Rabtársaival együtt gépiesen gürcölte végig a napokat, s egyre nehezebben viselte a
fenyegető veszély mind súlyosabbá váló terhét, a szakadatlan fenyegetettség érzetét. Felváltva
dolgozott az ebonit-hegyi bányákban és az obszidián-feldolgozó üzemben. Teherhajók
landoltak a helyőrség és a rabszolgatelepek mellett, hogy elszállítsák a kéken izzó, éles szélű
vulkáni üveggel teli tartályokat, amiket a Hagal-ház értékesített.
  Egy napon két őr minden teketória nélkül kirángatta a kádakból. Gurneyról csöpögött a
sötét folyadék. Félmeztelenül tocsogott végig az egyenruhás őrök mellett – alaposan
összefröcskölve őket – arra a térre, ahol Glossu Rabban a szemlét tartotta, s ahol Gurney
megtámadta.
  Most egy emelvény állt középen, előtte egyetlen szék. Se láncok, se szigadró-tok… csak a
szék. A látványtól Gurney szíve összeszorult. El nem tudta találni, mit eszeltek ki számára, de
előre rettegett tőle.
  Az őrök odalökték Gurneyt a székre, aztán félreálltak. A gyengélkedő egyik orvosa
féloldalt várakozott. Ekkor egy Harkonnen-egység masírozott be a térre. A többi rabszolga
tovább dolgozott a műhelyekben és a kádaknál, amiből Gurney rájött, a közelgő esemény
személyesen neki szól… külön az ő számára rendezett mulatság.
  Ettől még inkább megijedt.
  Minél feszültebbnek látszott Gurney, az őrök annál nagyobb élvezettel tagadták meg a
választ tőle. így hát inkább elhallgatott, miközben a sűrű, olajos folyadék vékony rétegben
rászáradt a bőrére.
  Az ismerős doktor odalépett hozzá, kezében egy kis sárga fiolával, aminek tű volt a végén.
Gurney látott már ilyen sárga fiolákat az orvosi szobában, egy átlátszó falú dobozban, de
eddig nem került rá sor, hogy beadjanak neki ilyet. A doktor egyszerűen belevágta a tűt a
nyakába, mintha csak darazsat csapott volna le. Gurney összerándult, a torka összeszorult, s
minden izma megfeszült.
  Meleg zsibbadtság öntötte el a testét, mintha forró olaj járta volna át. A keze és a lába
ólomnehéz lett. Néhányszor még görcsösen megvonaglott, aztán nem mozdult többé. Sem a
nyakát nem tudta elfordítani, sem az arcizmai nem engedelmeskedtek, még pislantani sem
tudott.
  A doktor odébb húzta a székét, majd Gurney fejét – mint egy bábuét – úgy állította, hogy
az alacsony emelvény felé forduljon. Gurney akkor döbbent rá, mi az.
  Színpad. És neki végig kell néznie valamit.
  Az egyik melléképületből ekkor kilépett Rabban, a legdíszesebb uniformisában, őt pedig
követte a munkafelügyelő, aki szintén fekete, patyolattiszta egyenruhát viselt. A girhes,
pókhasú figura az alkalom tiszteletére lemondott az orrdugóiról.
  Rabban odaállt Gurney elé, aki ha teheti, megfojtotta volna. De képtelen volt moccanni is,
a bénító szer tiszta munkát végzett. Ezért hát igyekezett annyi gyűlöletet sűríteni a
pillantásába, amennyire csak képes volt.
  – Fogoly – szólította meg Rabban visszataszító vigyorral vastag ajkán. – Gurney Halleck a
Dmitri nevű faluból. Azok után, hogy rám támadtál, vettük magunknak a fáradságot, és
lenyomoztuk a családodat. Kryubi parancsnoktól értesültünk, miféle undok dalocskákat
kornyikáltál a csapszékben. Megtudtuk, hogy bár évek óta nem láttak a faluban, soha senki
nem gondolt arra, hogy illett volna jelenteniük az eltűnésedet. Voltak, akik mielőtt belehaltak
volna a kínvallatásba, azt állították, úgy hitték, mi hurcoltunk el valamelyik éjszaka. Híg agyú
népség!
  Gurneyra rátört a pánik, sötét hullámokban árasztotta el az elméjét. Ha tehette volna,
ordítva követeli, mi lett munkában megfáradt, egyszerű szüleivel… de félt Rabban válaszától.
Alig kapott levegőt. A mellkasa görcsösen összeszorult, ahogy küzdött a bénultság ellen. Forrt
a vére, olyan düh kerítette hatalmába, hogy képtelen volt levegőt venni. A feje már zúgott az
oxigénhiánytól.
  – Aztán minden részlet a helyére került. Megtudtuk, hogy a húgodat beosztották a
bordélyba… te pedig képtelen voltál elfogadni a dolgok természetes rendjét. – Rabban
megvonta széles vállát; kezét jelentőségteljesen tintaliánkorbácsára tette, de nem kapta elő. –
Mindenki tudja a helyét a Giedi Prime-on, de te, úgy látszik, még mindig nem tudod. Ezért
hát elhatároztuk, emlékeztetőül rendezünk neked egy bemutatót… csak neked.
  Színpadias sóhajjal adott kifejezést csalódottságának. – Sajnos, a katonáim egy kissé…
túlbuzgók voltak… amikor megkérték a szüléidet, hogy csatlakozzanak ők is hozzánk. Attól
tartok, az anyád meg az apád nem élte túl a győzködést. Mindazonáltal…
  Rabban felemelte a kezét, mire az őrök hátrasiettek az egyik barakkhoz. Gurney, bár nem
látott oda, mert kívül esett a látóterén, dulakodást hallott, majd egy elfojtott női sikolyt, de
képtelen volt odafordulni. Mégis tudta, hogy Bheth az.
  A szívverése kihagyott egy pillanatra, ebből tudta, hogy még életben van. Azt hitte, a
Harkonnenek megölték Bhetht a bordélybeli jelenet után. De most már tudta, csak azért
hagyták életben, mert valami igazi szörnyűségre tartogatták.
  Az őrök odavonszolták a kapálózó, viaskodó lányt a pódiumra. Bhethen nem volt egyéb,
mint egy tépett zsákruha. Lenszőke haja hosszú volt és zilált, a szeme tágra nyílt a rémülettől,
hát még amikor a bátyját megpillantotta. Gurney ismét meglátta a fehér forradást a húga
nyakán. Megfosztották Bhetht attól, hogy énekelni, vagy legalább beszélni tudjon… és kiölték
belőle a mosolyt is.
  A tekintetük egybekapcsolódott. Bheth nem tudott beszélni. Gurney pedig a bénultságtól
nem tudott szólni hozzá, hiszen a szempilláját sem tudta mozdítani.
  – A nővéred tudja, hol a helye – mondta Rabban. – Sőt kiválóan szolgált minket.
Ellenőriztem a feljegyzéseket, és megállapítottam a pontos adatot. Ez a kisleány négyezer-
hatszázhúsz katonánknak szerzett örömet. – Rabban megveregette Bheth vállát, mire ő
megpróbálta megharapni. Rabban erre belemarkolt Bheth ruhájába és letépte róla.
  Az őrök úgy, meztelenül, leteperték a pódiumra – és Gurney csak ült, mint egy darab fa.
Be akarta volna hunyni a szemét, de a bénultság megakadályozta. Azzal tisztában volt, mire
kényszerítették Bhetht az eltelt hat év során, mégis, amikor ismét meztelenül látta, az
megbotránkoztatta és elborzasztotta. A lány teste telis-tele volt zúzódásokkal, sötét
véraláfutásokkal és vékony hegekkel.
  – Nem sok nő tart ki ilyen sokáig a mi bordélyainkban, mint ő ? jegyezte meg Rabban. –
Benne erős az élni akarás, csak hát az ideje neki is lejárt. Ha tudna beszélni, elmondhatná,
mennyire boldog, hogy még egy utolsó szolgálatot tehet a Harkonnen-háznak – segít
megleckéztetni téged.
  Gurney minden erejével küzdött a szer ellen, hogy az izmait működésbe hozza. A szíve
zakatolt, forróság öntötte el. Mégis minden hiába, a kisujját sem tudta megmozdítani.
  Elsőnek a munkafelügyelő jött. Kigombolta a nadrágját, és Gurney kénytelen-kelletlen
végignézte, ahogy a pókhasú alak megerőszakolja Bhetht az emelvényen. Aztán következett
öt őr, Rabban parancsára. A vállas vadállat legalább annyit legeltette a szemét Gurneyn, mint
a színpadon folyó látványon. Gurney feje majd szétpattant a dühtől, aztán inkább azt kívánta,
bárcsak elfuthatna, vagy az eszméletét vesztené. De nem volt választása.
  Rabban utolsónak maradt, ő élvezkedett a legmérhetetlenebbül. Durva volt, brutális, bár
akkorára Bheth már az ájulás határán járt. Amint befejezte, kezét Bheth nyaka köré kulcsolta,
hüvelykujját a fehér forradásra téve. Bheth újra kapálózni kezdett, de Rabban oldalra nyomta
a fejét, hogy az arca a bátyja felé nézzen. Ekkor még egy irtózatos nagyot lökött Bhethen,
aztán a karja megfeszült. Egyre erősebben szorította Bheth nyakát, míg a lány szeme ki nem
dülledt.
  Gurneynak nem volt választása, végig kellett néznie, ahogy húga meghal a szeme láttára…
  Rabban kétszeresen is elégedetten felállt, hátralépett, és megigazította a ruháját.
Rávigyorodott mindkét áldozatára. – Hagyjátok itt a lány testét – utasította az embereit. –
Meddig tart a bátyja bénultsága?
  A doktor szolgálatkészen eléje penderült, az előtte lejátszódott jelenet tökéletesen
érzéketlenül hagyta. – Még egy-két óra, kis adagot kapott. Ha több kirart adtam volna be neki,
hibernációs transzba esett volna, és te nem ezt akartad.
  Rabban intett a fejével. – Hagyjátok itt őt is, hadd bámulja a lányt, amíg újra mozogni nem
tud. Azt akarom, gondolkodjon el azon, mekkora hibát követett el.
  Rabban felröhögött, majd távozott, nyomában az őrökkel. Gurney ott maradt a széken ülve,
bilincsek nélkül. Semmit sem tehetett az ellen, hogy a tekintete ne Bheth mozdulatlan testére
irányuljon ott fenn, a pódiumon. Bheth szájából vér szivárgott.
  Ám a Gurney testét mozdulatlanságra kárhoztató bénaság sem akadályozhatta meg, hogy
könnyek ne buggyanjanak ki a szeméből.
  
   Az élet rejtélye nem probléma, amit meg kell oldani, hanem valóság, amit meg kell tapasztalni.
   ELMÉLKEDÉSEK FAGYOS ZUGOLYBÓL – BUDDISZLÁM SZÖVEG
 
  Másfél éven át Abulurd Harkonnen megtört emberként lézengett csupán. Szégyenében
elrejtette az arcát, annyira megrázta, amit a fia tett. A bűnösséget és a felelősséget elfogadta,
de képtelen volt elviselni a jó lankiveili nép űzött tekintetét.
  Amitől félt, bekövetkezett: miután Rabban lemészárolta a Bjondax prémes bálnákat a Tula-
fjordban, a halászatnak befellegzett. A falvak elnéptelenedtek, hiszen a halászok és a
prémesbálna-vadászok odébbálltak. A megürült kunyhók, egész települések maradtak árván,
kiszolgáltatva az elemeknek, kísértetvárosok gyanánt a kis sziklás öblökben.
  Abulurd szélnek eresztette a szolgáit, majd Emmivel lezárták az udvarházat, otthagyva
mint valami síremléket, mementóul egykor idilli életükre. Elköltöztek a nagyszerű, ódon
épületből, abban a reményben, hogy egy napon talán visszatérnek a szép idők. Addig is
Abulurd és a felesége áttették székhelyüket kis nyári lakukba, mely egy elhagyatott
földnyelven állt a vérrel szennyezett vizű fjord túlpartján.
  Emmi, az addig kedélyes, nevető szemű, csupa élet és csupa derű asszony mostanra
megfáradt, megöregedett, mintha minden életerejét kiszívta volna a tudat, hogy a fiukból
romlott, erkölcstelen szörnyeteg lett. Mindig oly rendíthetetlenül, sziklaszilárd
meggyőződéssel élte az életét, ám a történtek alapjaiban rengették meg hitét a világban.
  Glossu Rabban negyvenegy esztendős volt, felnőtt, aki felelős volt iszonytató tetteiért.
Abulurd és Emmi mégis attól féltek, ők tettek valamit rosszul, hogy nem plántálták el benne
alaposan a tisztességtudás és az alattvalók iránti szerető gondoskodás eszméit…
  Rabban személyesen vezette a Fagyos Zugoly elleni támadást. Abulurd látta, hogy
hidegvérrel végignézte, amint a katonái lehajították a saját nagyapját a szakadékba. Amikor
kiirtotta a Tula-fjordi bálnákat, egymaga tönkretette egy egész partszakasz gazdaságát. Egy
KHAFT-képviselőtől megtudták azt is, milyen élvezettel kínzott halálra ártatlan áldozatokat a
Giedi Prime rabszolgatelepein.
  Igazán az én húsom és vérem volna ez az ember?
  Kis nyári lakuk magányában Emmi és Abulurd sokat tanakodtak azon, hogy esetleg
megpróbálkoznak még egy fiúgyermekkel. Nehéz döntés volt, de tudomásul kellett venniük,
hogy Glossu Rabban többé nem a gyermekük. Örökre eldobta magától szülei szeretetét. Emmi
olyan elszántan akarta, hogy Abulurd nem tudta megtagadni tőle.
  Habár a Rabban okozta veszteségeket nem tudták meg nem történtté tenni, egy újabb
fiúcskát azonban még fel tudnának nevelni, hogy tisztességes ember váljék belőle. Emmi,
noha erős volt és egészséges, túl volt már élete delén, a Harkonnen-vérvonal pedig sosem volt
igazán termékeny.
  Victoria, Dmitri Harkonnen első felesége, csupán egy fiút szült, Vladimírt. A keserű válást
követően Dmitri másodszor is megházasodott, elvette az ifjú és gyönyörű Daphnét, ám első
gyermekük, Marotin, szellemileg súlyosan visszamaradott lett, s huszonnyolc évesen meg is
halt. Daphne második fia, Abulurd, gyors
  eszű gyermek volt, apja kedvence. Sokat nevettek, olvastak és játszottak együtt. Dmitri
beavatta Abulurdot az államvezetés tudományába, s rengeteget olvasott fel neki Raphael
Corrino koronaherceg történelmi értekezéseiből.
  Dmitri sosem törődött valami sokat idősebb gyermekével, megkeseredett volt felesége,
Victoria, azonban sok mindent tanított neki. Vladimir és Abulurd, noha egy apától
származtak, végletesen különböztek egymástól. Rabban sajnos sokkal inkább a báróra ütött,
mint a saját szüleire…
  Az önkéntes elvonultság hónapjai után Abulurd és Emmi egy napon felkerekedtek, s
csónakkal leereszkedtek a szaggatott partvonal mentén a legközelebbi faluba, hogy
beszerezzék a szükséges friss halat, zöldséget, és minden olyasmit, ami kifogyott kis nyári
lakuk raktárából. Háziszőttes ruha és vastagon bélelt kabát volt rajtuk, semmi ékszer, dísz
vagy előírásos jelvény nem utalt magas rangjukra.
  Amikor a házaspár először baktatott végig a piacon, Abulurd azt remélte, nem ismerik fel
őket, s egyszerű falusiakként bánnak velük. De a Lankiveil népe természetesen nyomban
köréjük sereglett, s szívfájdítóan őszinte lelkesedéssel üdvözölte vezetőjét.
  Abulurd, látván, hogy a falusiak milyen megértéssel fogadják, ráébredt, hiba volt
elszigetelnie magát tőlük. A bennszülötteknek ugyanolyan szükségük volt arra, hogy
láthassák őt, mint amennyire ő igényelte alattvalói társaságát. Ami Fagyos Zugolyban történt,
az a Lankiveil történelmének egyik legnagyobb tragédiája volt, de Abulurd Harkonnen nem
adhatta fel a reményt. Ezeknek az embereknek a szíve tele volt hévvel és szenvedéllyel. A
meleg fogadtatás, amiben részesítették, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy olvadásnak indult az
Abulurd lelkére fagyott dermedtség…
  Az elkövetkező néhány hónapban Emmi sokat beszélgetett a falubeli asszonyokkal;
mindnyájan tudták, hogy kormányzójuk erősen vágyik egy másik fiúra, akit itt nevelnének fel,
és nem… Harkonnennek. Emmi nem adta fel a reményt.
  Az egyik héten különös véletlen történt. Éppen vásárolgattak, rakosgatták kosaraikba a
friss zöldségeket, a sózott moszatba csomagolt füstölt halat. Ahogy az árusító bódék előtt a
hal- és kagylóárusokkal diskuráltak, Abulurd felfigyelt egy öregasszonyra, aki a piac végén
ácsorgott. A buddiszlám szerzetesek halványkék csuháját viselte, arany hímzéssel a
szegélyén, s rézcsengők lógtak a nyakában, ami arra utalt, hogy elérte rendje magasabb
megvilágosodottsági szintjét – ez csak kevés nőnek sikerült. Szobormereven állt, s nem
magaslott ki a falubeliek közül… a jelenléte mégis olyan erőteljes volt, hogy határozottan
kivált közülük.
  Emmi villámsújtottan rámeredt fekete szemével, végül arcán hitetlenkedő reménnyel
odalépett hozzá. – Már hallottunk felőled – szólította meg a szerzetesnőt. Abulurd
csodálkozva pillantott feleségére, mit akarhat.
  Az idős nő hátravetette csuklyáját, s előtűnt frissen borotvált, rózsaszín fejbőre, melyen
lilás foltok árulkodtak arról, hogy nem szokta a hideget; amikor összevonta szemöldökét,
pergamenszerű bőre gyűrött papírhoz lett hasonlatos hosszú arcán. Amikor azonban
megszólalt, zengő, delejes hatású hangon tette. – Tudom, mi a vágyatok – és tudom,
Buddallah teljesíti néha azok kívánságát, akiket érdemesnek tart rá.
  Az idős asszony közelebb hajolt, mintha titkot osztana meg velük. A nyakában lógó
rézcsengettyűk halkan megcsörrentek. – Az elmétek világos, a lelkiismeretetek tiszta, s
szívetek megérdemel egy ilyen jutalmat. Sokat szenvedtetek
  már. – Madárszeme élesen megvillant. – De nagyon kell akarnotok azt a gyermeket.
  – Akarjuk – felelte rá Emmi és Abulurd egyszerre, amin maguk is meglepődtek. Egymásra
pillantottak, és izgatottan elnevették magukat. Emmi megragadta férje kezét.
  –  Igen, látom, komoly a szándékotok. Kezdetnek fontos. – A nő gyorsan áldást mormolt
rájuk. Ekkor, mintha maga Buddallah bólintott volna rá természetfölötti hónából, a szürke
felhőréteg elvékonyodott, s egy kósza fénysugár a falura vetődött. A falusiak kíváncsi,
reménykedő arckifejezéssel Abulurdra és Emmire kapták tekintetüket.
  A szerzetesnő benyúlt égszínkék csuhája alá, és előhúzott néhány zacskót. Az ujjai
hegyével megcsippentve a házaspár felé nyújtotta őket.
  – Kagylókivonat – mondta. – Gyöngyházőrlemény gyémántporral keverve, és szárított
gyógynövények, melyek csak a nyári napforduló idején nőnek fent, a hó-mezőkön. Rendkívül
hatásosak. De az utasítás szerint kell elfogyasztanotok. ? Három csomagot átadott
Abulurdnak, majd három ugyanolyat Emminek is. ? Főzzétek meg teának, és igyátok meg
szeretkezés előtt. De óvatosan, ne pazaroljátok hiába az erőtöket. A holdak állását figyeljétek,
vagy nézzétek meg a táblázatokat, ha túl felhős az ég.
  Az idős szerzetesnő részletesen elmagyarázta, mely holdfázisok a legbizonytalanabbak, és
a havi ciklus mely napjain a legnagyobb az esély a fogantatásra. Emmi bólogatott, s olyan
finoman tartotta kezében a zacskókat, mintha felbecsülhetetlen értékű kincsek lettek volna.
  Abulurd némileg szkeptikus volt. Hallott mindenféle népi orvoslásokról és babonás