Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Harkonnen ház(8)

2010.12.22

  Jessica zöld szeme az idősebb asszony apró madárszemére siklott. Nem értette, Mohiam
miért tűnik idegesnek, mitől fél.
  – Mik azok? – mutatott Jessica az asztalon látható szokatlan tárgyakra.
  – Kíváncsi vagy, ugye? Jessica biccentett.
  – Majd megtudod – felelte Mohiam szárazon, mint a sivatagi szél.
  A tárgyak egyszerre pörögni kezdtek, s feltűnt rajtuk egy-egy mély, fekete lyuk –
mindegyiken olyan alakú, amilyen maga a tárgy. Jessica a piros gúlára szegezte a tekintetét,
amin egy háromszög alakú nyílás látszott.
  A gúla lebegve megindult felé. Mi ez, valóság, vagy káprázat? Tágra nyílt szemmel,
meghökkenve meredt előre, moccanni sem bírt.
  Ekkor a másik két idom is közeledni kezdett, míg mind a három ott nem függött Jessica
arca előtt a levegőben. Vakító fénykévék cikáztak közöttük, a spektrum minden színében
pompázó sugárnyalábok, alig hallható sercenések, csattanások kíséretében.
  Jessica kíváncsiságába félelem vegyült.
  Mohiam hosszú másodpercekig kivárt, majd erélyes hangon lecsapott Jessicára. – Mi az
első és legfontosabb lecke, amit kislánykorod óta tanultál?
  – Hogy az ember sohasem engedhet az állatnak, természetesen. – Jessica hangjába némi
indulat és türelmetlenség vegyült. Szándékosan. Mohiam biztosan érzékelte. – Azok után,
hogy annyi éven át tanítottál, kiképeztél, Főproktorasszony, hogyan kételkedhetsz abban,
hogy ember vagyok-e? Mikor adtam bármi okot rá…?
  – Csend legyen! Az emberek nem mindig igazi emberek. – Mohiam egy vadmacska
kecsességével megkerülte az asztalt, s a kocka és a gúla közötti villódzó fénykévéken át
merőn nézte Jessicát.
  A lány ideges kaparást érzett a torkában, de nem szólt, nem is köhentett. Jól ismerte
nevelőjét, tudta, valami jön még. Jött is.
  – Évezredekkel ezelőtt, a Butleri Dzsihadot megelőzően, az emberek jobbára akarat nélküli
bábok voltak csupán, teljesítették, amit a gondolkodó gépek parancsoltak nekik. Elnyomott
rabszolgákként nem kérdeztek, nem tiltakoztak, nem gondolkodtak. Emberek voltak, de
kiveszett belőlük a szikra, ami igazi emberré tette őket. A faj magja mégis ellenszegült.
Küzdöttek, nem adták fel, és végül győzedelmeskedtek. Egyedül ők emlékeztek még arra, mit
jelent emberhez méltóan élni. Sosem szabad elfelednünk ama vészterhes idők súlyos
tanulságát.
  A Tisztelendő Anya köpenye meglebbent, ahogy oldalt lépett, majd váratlanul,
követhetetlenül gyors mozdulattal fellendült a karja. Jessica már csak azt látta, hogy
közvetlenül a jobb szeme alatt egy ujjhegytű mered az arcának.
  A lány nem moccant. Mohiam vékony ajka mosolyra húzódott. – Ugye, ismered a gom-
dzsabbart, az ádáz haragú ellenséget? Csak állatokat öl, akik az ösztöneikre hagyatkoznak
ahelyett, hogy önfegyelmet tanúsítanának. A tű hegye metacianidba van mártva. Egy aprócska
karcolás és véged!
  A tű nem mozdult, mintha ott függött volna a levegőben. Mohiam közelebb hajolt Jessica
füléhez. – A három idom közül az egyik a fájdalom, a másik a gyönyör, a harmadik az
örökkévalóság. A Rend számtalan módon és kombinációban alkalmazza ezeket. A feladatod
mindössze annyi, hogy kiválaszd közülük, amelyik szerinted mindennél fontosabb, és aztán
megtapasztald… ha mered.
  Jessica, anélkül hogy elfordította volna a fejét, szemügyre vette mind a három tárgyat. A
Bene Gesserit aprólékos megfigyelési módszerével – és még valami egyéb módon is, csak
nem tudta, honnan ered az a képessége – a gúlában gyönyört, a dobozban fájdalmat és a
gömbben örökkévalóságot érzékelt. Ilyen próbának azelőtt sosem vetették alá, hallani sem
hallott róla, bár a gom-dzsabbart, az ősidőkben kifejlesztett, legendás tűt ismerte.
  – Ennyi a próba ? jelentette ki Mohiam Tisztelendő Anya. – Ha elhibázod, beléd döföm a
tűt.
  Jessica megkeményítette magát. – Akkor meghalok.
  A barázdás arcú proktorasszony keselyű módjára hajolt a lány fölé, követte minden
rezzenését, szemrebbenését. Mohiam vigyázott, nehogy Jessica észrevegye rajta, ő mennyire
gyötrődik és retteg, hiszen tudta, a próbának így is, úgy is meg kell lennie.
  Csak el ne bukj, leányom!
  Jessicát kicsi kora óta Gaius Helen Mohiam nevelte, oktatta, de a lány nem ismerte sem a
származását, sem a Rend fajnemesítési programjában betöltött fontos szerepét. Nem tudta,
hogy Mohiam a szülőanyja.
  Jessica belesápadt az erős koncentrálásba. Verejték gyöngyözött sima homlokán. Mohiam
a mértani idomokra pillantva látta, hogy a lánynak még több tudati szintet végig kell járnia…
  Kérlek, gyermekem, túl kell élned a próbát! Nem tudom újra végigcsinálni. Túl öreg
vagyok már.
  A bárótól született első leánya gyenge volt és fogyatékos. Mohiam, egy rettenetes
jövőlátomása után saját kezűleg ölte meg a csecsemőt. A látomás igaz volt, Mohiam nem
kételkedett benne. Látta a maga helyét a Rend évezredeken átívelő fajnemesítési
programjának kicsúcsosodásában. Meghökkentő jövőlátása során azonban megtudta azt is,
hogy az Impériumra szenvedés és halál vár, a bolygókra tűzvész és pusztulás, majdnem totális
fajirtás… ha a nemesítési terv félresiklik, kudarcba fullad. Ha nem a megfelelő gyermek
születik meg az elkövetkező nemzedék életében.
  Mohiam, aki a cél érdekében már megölte egy leánygyermekét, hajlandó volt feláldozni
Jessicat is, ha úgy hozná a szükség. Inkább haljon meg, mint hogy újabb iszonyatos dzsihad
söpörjön végig a világegyetemen.
  A mérgezett ezüsttű hajszálnyira rezgett Jessica hamvas bőrétől. A lány reszketett.
  Jessica teljes erővel összpontosított, de egyre csak a félelem elleni litánia szavai jártak a
fejében. Nem szabad félnem. A Jelelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes
megsemmisüléshez vezet.
  Nagy levegőt vett, hogy megnyugodjék. Melyiket válasszam? – töprengett. Ha rosszul
döntök, végem. Rájött, hogy az öntudata még mélyebb rétegeiben kell kutatnia, s mintegy
megvilágosodásképpen felismerte, mit jelképez a három mértani idom az emberi fejlődésben:
a születés fájdalmát, a tartalmas élet élvezetét és a halál örökkévalóságát. Mohiam azt
mondta, válassza ki azt, amelyik mindennél fontosabb. De miért csupán egyet? Bár, hol
egyebütt kezdhetné, mint az elején?
  Az első a fájdalom.
  – Látom, választottál – szólt Mohiam, amint észrevette, hogy a lány jobb keze
felemelkedik.
  Jessica óvatosan bedugta a kezét a zöld kockába az oldalán lévő nyíláson át. Abban a
pillanatban perzselő hőséget érzett odabent, a bőre égni kezdett, a csontjaiban mintha láva
rotyogott volna, a körmei pedig egymás után olvadtak le az iszonyú forróságtól. Soha életében
nem érzett még ilyen kínt. És csak fokozódott.
  Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthatoljon rajtam, fölöttem.
  Óriási önuralommal meggyőzte magát, hogy ezután kéz nélkül fog élni. Ha kell, hát
legyen. Ám a gyötrelmei ellenére érvényre jutott a logikája, emlékeztette rá, hogy mindeddig
egyetlenegy csonka kezű nővért sem látott az Anyaiskola termeiben. Netán minden
növendéknek hasonló próbákon kell átesnie…?
  Amikor a félelem elment, nem marad semmi.
  Agyának valamelyik távoli, analitikai kéregszakasza tudatta vele, hogy nem érződött sem
megperzselődött hús szaga, sem füst nem terjengett, sem zsírszövet sercegése nem hallatszott.
  Csak én maradok.
  Jessica, uralkodva az idegein, kikapcsolta a fájdalmat. Csuklótól könyékig csupán hideg
zsibbadtságot érzett. A keze megszűnt létezni, a kínzó fájdalom elmúlt. Mélyebbre, még
mélyebbre. Pillanatokkal később Jessica kilibbent fizikai megjelenési formájából, tökéletesen
elválasztotta magát a testétől.
  A zöld doboz nyílásán át pára gomolygott kifelé, akár a tömjén.
  – Jó, remek – suttogta Mohiam.
  A pára – Jessica tudatának manifesztálódása – átlebegett a piros gúlához, majd be a
nyíláson. Ekkor heves gyönyörhullám árasztotta el Jessicat, de olyannyira sokkoló erővel,
hogy alig bírta elviselni. Az egyik végletből a másikba zuhant. Jessica reszketett, áradt és
dagadt, akár egy cunami árhulláma a tengeren. A tornyosuló hullám egyre magasabbra
emelkedett, még magasabbra, tajtékot vetett…
  A tudat párája azonban, miután feljutott a hatalmas hullámhegyre, hirtelen alázuhant,
lehullott… szertefoszlott…
  A látomás eltűnt, s Jessica megérezte a kemény padlót vékony talpú posztócipője alatt. A
jobb kezét… azt még mindig nem érezte, és nem is látta, még a csonkját sem, mivel csak a
szemét tudta mozgatni.
  Jobb felé megpillantotta a mérgezett tűt az arca előtt, a halálos gom-dzsabbart az
örökkévalóság gömbjével a háttérben. Mohiam erősen szorította, s Jessica az ezüsttű hegyére
szegezte a tekintetét, a csillogó pontra, mely szikrázott, mint távoli csillag az univerzumban.
Egy aprócska szúrás, és Jessica az örökkévalóság szférájában találta volna magát, testben és
lélekben egyaránt. Ahonnan nincs visszatérés. A lány nem érzett se fájdalmat, se gyönyört,
csak valami dermedt nyugalmat, miközben a nehéz döntést fontolgatta.
  Végül felismerésre jutott: Én semmi vagyok.
  –  Fájdalom, gyönyör, örökkévalóság… mind egyaránt fontos – motyogta Jessica kissé
kábán –,   mert mit ér az egyik a többi nélkül?
  Mohiam látta, a lány túl van a krízisen, túlélte a próbát. Egy állat képtelen lett volna
tisztába jönni ennyire összetett fogalmakkal. Jessica magába roskadt, láthatóan össze volt
törve. Mohiam visszavonta a mérgezett tűt.
  Jessica megpróbáltatásai váratlan hirtelenséggel véget értek. A fájdalom, a gyönyör, a
nemlét – mindez csupán a képzeletében játszódott le. A Bene Gesseritnél alkalmazott
tudatkontroll révén a Rend tagjai képesek voltak befolyásolni, irányítani mások gondolatait és
tetteit. Mint most, ezen a próbán.
  Valóban bedugta a kezét abba a zöld kockába? – tanakodott Jessica. Párává foszlott szét a
teste? Az eszével tudta, hogy nem. Mégis, alig tudta behajlítani fájó, elgémberedett ujjait.
  Mohiam remegett, a ruháján verejtékfoltok éktelenkedtek, de aztán összeszedte magát.
Kurtán-sután megölelte Jessicat, majd visszatért szokásos feszes modorához.
  – Üdvözöllek a Rendben, igazi ember.
  
   Harcoltam nagy háborúkban az Impériumért, s sokakat legyilkoltam a Császár nevében.
Tisztségeket töltöttem be a Landsraadban. Bejártam a Caladan kontinenseit. Elláttam bokros
teendőimet egy Nagy Ház élén. S mégis azt élveztem legjobban, ha a fiammal lehettem.
   PAULUS ATREIDES HERCEG
 
  Amikor a hercegi szárnyashajó kifutott a dokkból és kihúzott a tenger felé, Leto a hajó
orrában állva megfordult, s tekintetével a Caladan-kastély távolodó épülettömbjét követte. Az
ősi építmény huszonhat generáció óta szolgálta az Atreides-házat.
  Az ablakokból integetők arcát már nem lehetett felismerni, de az egyik magas erkélyen álló
apró alakról tudta, kicsoda. Kailea. Ellenezte ugyan, hogy az alig két és fél éves Victort
magával vigye erre a hajóútra, mégis, a maga csendes módján, a távolból elbúcsúztatta őket.
Leto erőt merített ebből.
  – Kormányozhatok? – érdeklődött kerek arcán reménykedő mosollyal Rhombur.
Rakoncátlan, szalmaszőke haját összeborzolta a friss tengeri szél. – Még sosem irányítottam
ilyen nagy szárnyashajót.
  – Várj, amíg kiérünk a nyílt vízre! – hunyorított rá Leto huncutul a száműzött ixi hercegre.
– Úgy biztonságosabb. Rémlik nekem, mintha egyszer már zátonyra futtattál volna minket.
  Rhombur elvörösödött. – Azóta sokat tanultam. Ööö… különösen gyakorlatiasságot.
  – Ez igaz. Tessia jó hatással volt rád. – Rhombur és szőke hajú Bene Gesserit-ágyasa kart
karba öltve sétáltak ki a kikötőbe, s Tessia szenvedélyes búcsúcsókkal köszönt el kedvesétől.
  Ezzel szemben Kailea nem volt hajlandó elhagyni a kastélyt Leto kedvéért.
  A V alakú vízi jármű farában a kis Victor kacarászott, nagyon élvezte, hogy a kezét a hajó
mögötti hideg, porzó vízbe dughatta. Tehette, mert a lelkiismeretes Swain Goire kapitány
vigyázott rá. Goire engedte, hogy a fiúcskának meglegyen a szórakozása, s közben ő éberen
őrködött fölötte.
  Leto és Victor nyolcfős kísérettel vágott neki a gondtalan hajókázásnak. Rhom-buron és
Goire-on kívül ott volt még Thufir Hawat, két testőr, egy hajóskapitány és két halász, Gianni
és Dom, akik Leto gyermekkori játszópajtásai voltak. Azt tervezték, halászni fognak, és
bebarangolják a hínárerdőket és moszatszigeteket. Leto meg akarta ismertetni fiával a
Caladan szépségeit.
  Kailea azonban legszívesebben elzárva tartotta volna a fiukat a kastélyban, ahol a
közönséges náthán és huzaton kívül más veszély nem leselkedett volna rá. Leto némán
végighallgatta Kailea panaszáradatát, hiszen tisztában volt vele, hogy alapjában nem a
hajókirándulás ellen van kifogása, az csupán jó indok a zsörtölődésre. A régi nóta volt
megint…
  Úgy látszik, Chiara odavetett megjegyzései végül meggyőzték Kaileát, hogy tűrhetetlen
helyzetéért Leto a hibás. – Többet akarok annál, hogy számkivetett legyek! – kiabálta
valamelyik este is (mintha ennek bármi köze lett volna a hajóúthoz). Letónak már-már a
nyelve hegyén volt, hogy emlékeztesse: anyját meggyilkolták, apja azóta is üldözött
szökevény, s a népe máig a tleilaxiak rabigája alatt nyög, miközben ő maga egy herceg
kedveseként kastélyban él gyönyörű, egészséges kisfiával együtt, körülvéve a Nagy Házakat
megillető pompával és gazdagsággal. – Igazán nincs miért siránkoznod! – vágta oda dühösen
Leto.
  Bár kibékíteni nem tudta Kaileát, a fiuknak csak a legjobbat akarta.
  Mostanra messze jártak már a parttól, s a bárányfelhős ég alatt teleszívták tüdejüket a friss
tengeri levegővel. A szárnyashajó sebesen szelte a hullámokat, vágta a vizet, mint kés a
pundirizskocsonyát.
  Thufir Hawat a fedélzeti felépítményben állt; elmélyülten tanulmányozta a jelazonosító
rendszereket és az időjárás alakulását – örökösen szeretett hercege biztonsága fölött őrködött.
A főorgyilkos jó erőnlétben volt, kidolgozott izmai, mint a sodronykötelek, de gyűrött arca
gondterheltnek tűnt. Éles Mentát-elméje átlátta az ellenség egymásba ágyazódó, szövevényes
összeesküvéseit. Harmad -és negyedfokú kivetítéseit sem Leto, sem a remek üzleti érzékkel
megáldott Kailea nem tudta átlátni.
  Kora délután kivetették a hálókat. Gianni, aki kölyökkora óta halász volt, nem titkolta,
hogy vacsorára inkább szép, nagy marhahússzeletre vágyott volna, melléje zamatos caladani
borral, semmint halra, de hát idekint az került az asztalukra, amit a tenger nyújtott nekik.
  Amikor bevonták a csapkodó, fickándozó halakkal teli hálókat, Victor szaladt, hogy
szemügyre vegye a gyönyörű, tarka pikkelyes jószágokat. Goire, lelkiismeretes testőre, ott állt
mellette, s vigyázott, nehogy hozzáérjen azokhoz, amiknek mérges tüskéik voltak.
  Leto kiválasztott négy kövér szárnyas halat, amiket Gianni és Dom tüstént vitt is a
konyhába, hogy megtisztítsa. Leto ezután letérdelt kíváncsi kisfia mellé, s segített neki
visszahajigálni a zsákmány felesleges részét a vízbe. Victor tapsikolt örömében, ahogy
tekintetével követte a villámsebesen tovaúszó, csillámló halakat.
  Útjuk során hatalmas, összefüggő planktontelepekkel találkoztak, melyek úgy
terpeszkedtek körös-körül, ameddig a szem ellát, akár egy zöldesbarna sivatag. Itt-ott széles
folyóknak tetsző, hosszú rések szabdalták a lebegő szárazulatokat. Legyek dongtak
mindenfelé, petéiket csillámló vízcsöppekbe rakva; fekete-fehér madarak szökdécseltek
levélről levélre, felkapkodva a meleg felszíni rétegekbe emelkedő apró tengeri rákokat.
Rothadó növényzet átható, poshadt szaga terjengett a levegőben.
  Egy idő múlva lehorgonyoztak az algamezőn, s meghitt beszélgetésbe elegyedtek. Victor,
Swain Goire segítségével, horgászzsinórt lógatott a hajó oldalánál a vízbe, s bár a horga
minduntalan belegabalyodott a hínárba, azért sikerült – határtalan lelkesedéssel – néhány
ezüstös ujjhalat kifognia. Victor, karjába szorítva a síkos halakat, apjához futott a kajütbe,
hogy elbüszkélkedjen a fogással, s Leto megtapsolta kisfiát horgásztudományáért. ? kimerítő
nap után Victor hamarosan, röviddel napnyugta után bekucorodott az ágyába, s mély álomba
merült.
  Leto és a két halász szerencsejátékokkal szórakoztatták egymást; Gianni és Dom annak
ellenére, hogy Leto a hercegük volt, csöppet sem könnyítette meg uruk dolgát, már ami a
nyerést illeti. Barátjukként bántak vele… ahogy azt Leto el is várta tőlük. Később múltbeli
szomorú emlékek és tragikus balladák kerültek sorra, s Gianni az érzelmes részeknél gyakorta
könnyekre fakadt.
  A nap végén aztán Leto és Rhombur késő éjszakáig a fedélzeten ücsörgött, halkan
tereferélve. Rhombur nemrég rövid, kódolt üzenetet kapott C'tair Pil-rutól, aki értesítette,
hogy a robbanóanyagokat megkapta, de hogy milyen célra fogja felhasználni, arról nem tett
említést. A herceg nagyon szerette volna tudni, mire mennek a lázadók az ixi
barlangvárosokban, ha már maga nem tehette be a lábát rég látott otthonába. Hogy apja mit
tett volna az adott helyzetben, arról fogalma sem volt.
  Később a társalgás Letóra terelődött, a holtpontra jutott Moritani-Ecaz konfliktus kapcsán
tett diplomáciai erőfeszítéseire. Az utóbbi időben ellenállásba ütközött, s nemcsak a szemben
álló felek részéről, hanem Shaddam Császár részéről is, aki – úgy tűnik – megneheztelt,
amiért az Atreides-ház beleavatkozott az ügybe. Shaddam nyilván úgy képzelte, hogy miután
néhány évig egy légiónyi sardaukart állomásoztatott a Grummanon, azzal meg is oldotta a
problémát. Valójában ezzel csak elodázta a megoldást. Amióta a császári csapatok
kimasíroztak, az ellenségeskedések ismét kiújultak…
  Egyszer, amikor hosszabb hallgatásba süppedtek, Letónak a közelben ücsörgő Goire
kapitányról eszébe jutott egy másik hű embere, aki szintén a barátja is volt. – Már negyedik
esztendeje, hogy Duncan Idaho a Ginazon tanul.
  – Nagyszerű kardmester válik majd belőle – felelte rá Rhombur, miközben tekintete a
planktonsivatagon kalandozott. Bundás marvonok bugyborékoló kórusa zengett innen is,
onnan is, ahogy öblös hangon egymást provokálták az éj sötétjében. – Annyi évi kemény
kiképzés után ezerszer inkább hasznodra lesz, mint annak előtte, majd meglátod.
  – Attól még nagyon hiányzik a jelenléte.
  Másnap reggel Leto párás szürkületre ébredt. Mély alvás után kipihentnek érezte magát,
tele lendülettel. Victor még aludt, a takaró egyik csücskét az öklében szorongatta. Rhombur
éppen ásítva nyújtózkodott a maga priccsén, de nem mutatott hajlandóságot arra, hogy
kikászálódjon és kövesse Letót a fedélzetre. Az ixi herceg régen sem volt valami korán kelő.
  A szárnyashajó kapitánya már felhúzta a horgonyt. Hawat utasítására – ki tudja, aludt-e
egyáltalán valaha – egy széles csatornán siklottak a planktonmezőn át a nyílt tenger felé. Leto
az előfedélzeten állt, élvezte a csöndet, amit csupán a motorok zúgása tört meg. Még a
levéljáró madarak sem sipákoltak…
  Leto ekkor különös színű felhőalakulatot vett észre az ég alján, felvillanó fényekkel teli,
mozgó képződményt, amilyet még soha életében nem látott. A fedélzeti házban ülő kapitány
rákapcsolt, mire a szárnyashajó nekilódult, s mind nagyobb sebességgel vágtatott előre a
hullámokon.
  Leto szippantott egyet a levegőből: ózon fémes szagát érezte, ám valami fanyarság is
társult hozzá. Összehúzott szemmel fontolgatta, szóljon-e a kapitánynak. Az a sűrű,
elektromossággal teli jelenség széllel szemben, alacsonyan a felszín fölött haladt… mintha
csak élne.
  Közeledik hozzánk.
  Letón nyugtalan borzongás futott végig, s belépett a fedélzeti házba. – Kapitány, te is
látod?
  Az idősebb férfi a kormányrúdon és a feléjük rohanó képződményen tartva a szemét így
felelt: – Már tíz perce figyelem, uram, és ez alatt az idő alatt a fele távolságot megtette.
  – Még sosem láttam ilyesmit. – Leto a kapitány ülése mellett állt. – Mi ez?
  – Nekem van egy sejtésem – csóválta a fejét a kapitány, s feldúlt arca szorongást tükrözött.
Megrántotta a gázkart, mire a motorok felbőgtek. – Azt javaslom, tűnjünk innen – mutatott
jobbra, el a közeledő villámok elől.
  Leto, feledve az utóbbi napok baráti hangnemét, parancsoló hangon felcsattant. – Kapitány,
magyarázatot kérek!
  – Szerintem ez egy elekrán, uram.
  Leto kurta kacajt hallatott, aztán elhallgatott. – Egy elekrán? Hisz az csak mese! – Az apja,
az öreg herceg szerette efféle dajkamesékkel traktálni, miközben kettesben ücsörögtek a
tengerparton, lobogó tábortűz mellett. – El se hinnéd, mi mindent rejt ez a tenger – mondta
egyszer Paulus és a feketéllő víz felé bökött. ? Az anyádnak nem tetszene, hogy elmondom
neked, de úgy vélem, tudnod kell róla. – Ilyenkor mindig hosszan, elmerengve megszívta
pipáját, s belefogott a történetbe…
  A kapitány megrázta a fejét. – Ritka jelenség, uram, de létezik.
  Leto tudta, ha ez az elementáris erő tényleg létező dolog, rettenetes pusztítást képes
véghezvinni. – Akkor rajta, forduljunk! Aztán el innen, maximális sebességgel!
  A kapitány olyan éles szögben pördítette jobbra a hajót, hogy a nyomdokvize fehér tajtékot
vert, s a meredeken megdőlt fedélzet kivetette ágyukból a még szendergőket. Leto annyira
kapaszkodott egy korlátba, hogy az ujjai is kifehéredtek.
  Thufir Hawat és Swain Goire a fedélzeti házba siettek, tudni akarták, mi okozta a
felfordulást. A két férfi, Leto ujját követve, kibámult a ködszitálástól összepöttyözött
plázablakon. Goire olyan kacifántos káromkodásra fakadt, amilyet soha meg nem engedett
magának Victor jelenlétében. Hawat homloka redőkbe futott, ahogy bonyolult Mentátelméje
elemezte a helyzetet, majd ismereteinek tárházából előhúzta a szükséges információt. –
Bajban vagyunk, hercegem -jelentette ki.
  Az élőlénynek tűnő villámló fergeteg egyre gyorsabban közeledett a tat felől, szinte
gőzölgött körülötte a víz. A kapitány homlokán verejtékcseppek ütköztek ki. – Meglátott
minket, uram! – kiáltotta, és olyan erővel csapta le a gázkart, hogy az majd eltört a kezében. –
Nem fogjuk tudni lerázni szárnyashajóval sem. Készüljünk fel védekezésre!
  Leto megnyomta a riasztócsengőt. Az őrök, nyomukban a két halásszal, másodperceken
belül ott termettek. Rhombur ölben hozta Victort, aki a nagy felbolydulás miatt rémülten
csimpaszkodott nagybátyjába.
  Hawat összehúzott szemmel meredt hátrafelé. – Mesével még nem harcoltam – pillantott
bűntudatosan hercegére –,   de megtesszük, ami tőlünk telik.
  Goire nagyot ütött a fedélzeti ház falára. – A hajó nem véd meg minket, ugye?
  – Elszántnak tűnt, kész lett volna bármilyen ellenségnek nekiugrani, ha Leto azt
parancsolta volna.
  – Az elekránban a tengeri viharok során elhunytak lelkei lakoznak – mondta bizonytalan
hangon Dom, a halász, kihajolva a fedélzeti házból. A többiek a hátulsó fedélzetre siettek,
hogy szembenézzenek a teremtménnyel.
  Dom fivére, Gianni a fejét rázta. – A nagyanyánktól azt hallottam, egy cserbenhagyott nő
életre kelt átka öltött testet benne. Valamikor régen egy asszony kiment a zivatarba, s
sikoltozva megátkozta a férfit, aki elhagyta. Ám egy villám belecsapott, s akkor keletkezett az
elekrán.
  Le tónak már fájt a szeme a fölébük tornyosuló, elektromos kisülések és gáznyúlványok
alkotta energiatölcsér vibrálásától. A felszínén villámok cikáztak; pajzs gyanánt köd, pára és
ózon burkolta be. A közeledő teremtmény egyre csak dagadt, növekedett, s mint valami nagy
gejzír, szívta magába a tengervizet.
  – Azt is hallottam, hogy csak addig tudja megőrizni ezt az állapotát, addig él, amíg
kapcsolatban van a vízzel – fűzte hozzá a kapitány.
  – Ez már hasznosabb információ – dünnyögte Hawat.
  – A cinóbervörös ördögét! Ezt a rémes valamit ugyan ki nem lapátoljuk a vízből! –
sopánkodott Rhombur. – Remélem, találunk valami más megoldást, hogy végezzünk vele.
  Hawat pattogó hangú parancsszavára a két Atreides-testőr előrántotta lézerfegyverét.
Induláskor Leto furcsállotta ugyan, miért erősködik a harcos Mentát, hogy ilyen komoly
tűzerőt hozzanak a fedélzetre, amikor csak egyszerű hajókirándulásra mennek, de most már
örült neki. Dom és Gianni vetett még egy pillantást a fenyegető energiafalra, aztán mindketten
lehúzódtak az alsó fedélzetre.
  Swain Goire hátrasandított, hogy megbizonyosodjék róla, Rhombur ügyel-e Victorra, aztán
felkapta fegyverét. Elsőként nyitott tüzet a száguldó hajó tatjáról, izzó lézersugarat lőve az
elekránra. Annak azonban meg se kottyant az energianyaláb, egyszerűen elnyelte. Ekkor
Thufir Hawat és az egyik Atreides-testőr is tüzelt.
  – Semmi! – harsogta a Mentát, túlkiabálva az egyre erősödő morajlást. – Hercegem,
maradj a kajütben, ott biztonságban vagy!
  Leto a kajütből is érezte a hőhullámot, az égett só és a megperzselődött hínár szagát.
Szikrakisülések cikáztak keresztül-kasul az elekrán iszonyú energiáktól duzzadó, örvénylő
testén. Most már veszedelmesen közel járt a szárnyashajóhoz. Egyetlen villámcsapással
pozdorjává zúzhatta volna a hajót, halálra sújtva a rajta tartózkodókat.
  – Nincs biztonság sehol! – kiabálta vissza Leto. – De nem hagyom, hogy ez a fantom
elvegye a fiamat! – pillantott kisfiára, aki Rhombur nyakába kapaszkodott.
  Mintha csak az erejét fitogtatná, a ciklonból kitüremkedett egy sercegő nyúlvány,
legörbült, majd mint egy áldást osztó pap, megérintette a hajó fabordázatú oldalát. Abban a
pillanatban tüzes szikrák futottak végig az összes áramvezető csatlakozáson, s a fémborítás
egy része levált. A hajó motorjai akadozva leálltak.
  A kapitány megpróbálta újraindítani a hajtóművet, de köpködő, nyikorgó hangoknál
egyebet nem tudott kicsalni belőle.
  Goire úgy nézett ki, mint aki mindjárt fejest ugrik a sistergő masszába, ha azzal bármit is
segítene. Ahogy a hajó leállt, az emberek tovább tüzeltek lézerfegyvereikkel az elekrán
magjára, bár nem több sikerrel, mintha bicskával hajigálták volna. Leto egyszer csak
rádöbbent, hogy nem a megfelelő helyre céloznak. Eközben a hajó elfordult, orral a
szörnyeteg felé.
  Leto, megragadván az alkalmat, kiugrott a fedélzeti házból, s rohanni kezdett a hajó
előrészébe. Hawat rákiáltott, hogy visszatartsa, de Leto felemelt kézzel jelezte, most ebbe ne
avatkozzon bele. A vakmerőség mindig is az Atreidesek egyik legfőbb ismérve s erénye volt.
Leto csak azért fohászkodott, hogy a kapitány népi bölcsességei ne pusztán tréfás kitalációk
legyenek.
  – Leto! Ne tedd! – süvöltötte Rhombur, szorosan magához ölelve Victort. A fiúcska
rúgkapált és sikítozott, mindenáron szabadulni akart nagybátyja karjából, hogy apja után
futhasson.
  Leto azonban integetve kurjongatott a szörnyeteg felé, azt remélve, magára vonhatja a
figyelmét – csaléteknek dobta magát elébe. – Ide! Itt vagyok! – Meg kellett mentenie a fiát és
az embereit. A kapitány még mindig a motorokkal bajlódott, eredmény nélkül. Thufir, Goire
és a két testőr Leto után sietett az előfedélzetre.
  A herceg erősen nézte a tovább dagadó, növekedő elekránt. Észrevette, hogy a fenyegető
cunamiként égre törő teremtmény csupán egészen lazán kapcsolódott a sós tengervízhez,
melynek anyagi létezését köszönhette. Az elektrosztatikus feltöltődéstől sűrű levegőben Leto
haja felmeredt a fején, s úgy érezte, mintha milliónyi apró bogár szurkálná a testét.
  Az időzítésnek pontosnak kellett lennie. – Thufir, Swain! Alá lőjetek, a vízbe! Hadd
gőzölögjön az óceán! – Leto feltartott karral mutatta magát, nem lévén semmiféle fegyvere a
rém ellen.
  A félelmetes elekrán vakítóan izzó, sistergő energiatömege hegyként tornyosult a hullámok
felett. Nem volt ugyan sem arca, sem szeme, sem agyarai, mégis maga volt a fenyegető halál.
  Amint Leto arccal lefelé a fedélzetdeszkákra vetette magát, Hawat kiadta a parancsot. A
két lézerfegyver nyomán bugyborékolás s forró gőz csapott föl a villámokat okádó tölcsér
szájánál. Fehér pára gomolygott körös-körül.
  Leto félrehemperedett, s meghúzódott a magas párkány tövében. A két Atreides-őr is tüzet
nyitott, elgőzölögtetve a hullámokat a vibráló lény körül.
  Az elekrán megvonaglott, mintha meghökkent volna, s nyújtózkodni igyekezett lefelé, a
tengerbe, ami azonban elpárolgott alóla. Ekkor hátborzongató süvöltést hallatott, s még két
villámcsapással sújtotta a hajót. Végül, hogy tökéletesen el lett vágva a gyökerétől,
elveszítette minden összetartó erejét.
  Vakító felvillanás és fülhasogató robbanás kíséretében semmivé foszlott, visszatért a
mesék birodalmába. Sűrű záporeső söpört végig a fedélzeten, pezsgett és bizsergette a bőrt,
mintha az elekrán még nyomokban ott lett volna benne. Leto egész testét forró esőcseppek
paskolták. Az ózonbűztől alig kapott levegőt.
  Az óceán azonban lassacskán csendes és nyugodt lett megint…
  A visszaút során a szárnyashajón zsibbadt békesség uralkodott. Leto kimerültnek érezte
magát, mégis elégedettség töltötte el, hiszen megoldotta a helyzetet, s megmentette az
embereit – legfőképpen pedig a fiát –,   úgy, hogy senki sem sérült meg. Gianni és Dom már
szőtték is a legendát a történtekről, hogy viharos éjszakákon legyen mit mesélniük az
otthoniaknak.
  A dohogó motorok álomba ringatták Victort, ott szunyókált az apja ölében. Leto a
fodrozódó nyomdokvizet bámulta a hajó mögött. Időnként megsimogatta kisfia fekete haját, s
elmosolyodott az ártatlan arcocskán. Victor vonásain kiütköztek a császári vérvonal jegyei,
amiket Leto az anyjától örökölt – a keskeny arc, a fürkésző, halványszürke szem, az ívelt orr.
  Leto, miközben szendergő fiacskáját nézte, eltöprengett: vajon nem szereti-e máris jobban
Victort, mint az ágyasát? Időnként az is eszébe jutott, szereti-e még egyáltalán Kaileát?
Különösen az elmúlt év során tértek vissza minduntalan az ilyen és ehhez hasonló gondolatai,
amióta a kapcsolatuk olyannyira megromlott… lassan, feltartóztathatatlanul.
  Vajon az apja is hasonlóan érzett a felesége, Helena iránt, gúzsba kötve egy kiégett
kapcsolatban, egy olyan asszony mellett, akinek annyira mások voltak az elvárásai? Hogyan
fajulhatott el ennyire a házasságuk, hogyan süllyedhetett a lehető legmélyebb szintre?
Kevesen tudták, hogy Lady Helena Atreides keze benne volt az öreg herceg halálában, ő
rendezte úgy, hogy egy salusai bika halálra tiporja az arénában.
  Leto, gyengéden megcirógatva fiát, nehogy felébredjen, megfogadta, soha többé nem teszi
ki Victort ilyen nagy veszélynek. A szíve repesett a boldogságtól, a fia iránt érzett
szenvedélyes szeretettől. Talán igaza volt Kaileának. Nem lett volna szabad elhoznia a
gyermeküket erre a hajókirándulásra.
  ? gondolatra azonban a herceg összehúzta a szemét, és megacélozta a szívét. Nem
engedhette meg magának a gyávaságot. Nem bánhatok túlzottan védelmezőn vele. Súlyos hiba
volna elkényeztetni ezt a gyermeket. Csak ha veszélyekkel és kihívásokkal szembesíti – amint
azt Paulus Atreides is tette vele –,   lesz belőle erős és értelmes ifjú ember, olyan vezér, akire
szüksége volt a népnek.
  Ismét letekintett Victorra, és elmosolyodott. Végül is – gondolta Leto – egy napon herceg
lesz ebből a fiúból.
  A messzeségben homályos szürkén feltűnt a párába burkolózó partvonal, majd fokozatosan
kibontakozott a Caladan-kastély és a dokkok is. Jó lesz újra otthon lenni.
  
   A test és az elme két külön jelenség, más-más megítélés alá esik, de ugyanabban a valóságban
létezik. A test és az elme az élet megnyilvánulási formái. Működésükre különös egyidejűség, együtt
történés jellemző, és úgy is viselkednek, mintha eggyé tartoznának… de tekinthetők különállókként
is.
   A GINAZI ISKOLA BELSŐ ORVOSI KÉZIKÖNYVE
 
  Egy esős reggelen Duncan Idaho társaival együtt várakozott egy újabb kiképzőtelepen, egy
újabb szigeten. Meleg cseppek hullottak rájuk a lomha, trópusi esőfelhőkből. Itt mintha
örökösen hullott volna a víz az égből.
  A kardmester kövér ember volt, lepelszerű khaki ruháján átütött az izzadság. Szélesre
hízott fején piros selyemkendő fogta össze vörösesbarna haját, mely vizes, tüskeszerű
csimbókokban meredezett felfelé. Apró szeme, akár a fullánk, szegeződött rájuk, s olyan
sötétbarna színe volt, hogy nehéz volt kivenni a szivárványhártyán belül a pupilláját. Roppant
állkapcsa alatt domborodó tekintélyes mellkasából magas, vékony hang tört fel, különös
ellentmondás gyanánt.
  Ám amikor mozgásba lendült, azt Riwy Dinary kardmester egy zsákmányra rávetődő
ragadozó kecsességével és fürgeségével tette. Duncan látta jól, hogy nem az a kedélyes
mackó, akinek látszik, óvakodott hát alábecsülni új mesterét. A köpcös külső ügyes
megtévesztés volt csupán. – Itt én legenda vagyok ? nyilatkozta a tagbaszakadt kiképző –,   de
úgyis megtudjátok.
  A ginazi tanmenet második négyéves időszakára a tanítványoknak több mint a fele
lemorzsolódott, alig fele annyian voltak, mint az első napon, amikor Duncannak súlyos
vértben kellett harcolnia. Egy maroknyi újoncnak az életébe került a könyörtelen kiképzés;
még többen feladták és eltávoztak. – Csak a legjobbakból válhat kardmester – hajtogatták a
tanárok, mintha ez magyarázat lett volna mindazokra a viszontagságokra, amiken át kellett
küzdeniük magukat.
  Duncan sok tanoncot legyőzött harcban, vagy logikai vetélkedésben, aminek fontos
szerepe volt a hadászati és stratégiai kiképzésben. Mielőtt elhagyta a
  Caladant, az Atreides-ház egyik legkiválóbb ifjú katonájának számított – de sosem hitte
volna, hogy ennyire keveset tud.
  –  Nem babusgatva nevelünk harcosokat – dohogta egy régi délutánon Mord Cour
kardmester. – A jelölteket valódi összecsapásokban tesszük próbára, rendkívüli kihívások elé
állítjuk őket, hogy megismerjék képességeik határait.
  Némelyik tudós kardmester napokon át magyarázott taktikáról, hadtörténetről, sőt, még
politikáról és filozófiáról is. Az ilyenek inkább a retorika frontján álltak csatasorba, semmint
közelharcban. Voltak köztük mérnökök és fegyverszakértők, akiktől Duncan megtanulta,
hogyan szerelje szét, illetve össze bármelyik létező fegyverféleséget, vagy hogyan
eszkábáljon magának gyilkoló eszközt a leghiányosabb felszerelésből is. Megismerkedett a
pajzs használatával és javítási módszereivel, az ilyen-olyan védelmi berendezések
felépítésével, s a kisebb-nagyobb összecsapások megtervezésével.
  A mostani szigeten azonban csak zuhogott megállíthatatlanul, az esőcseppek pergő
ritmusban doboltak a parton, a sziklákon és a növendékeken. Riwy Dinari azonban mintha
észre sem vette volna. – Az elkövetkező hat hónap során bebiflázzátok a szamurájok harci
kódexét, valamint illem- és erkölcstanukat, a busidót. Hiába tesztek majd úgy, mintha síkos
sziklák volnátok, mert én leszek a zuhatag, ami elmossa ellenállásotok. Addig nem
szabadultok tőlem, amíg meg nem tanultok mindent, ami képességeimtől telik. – Szúrós
tekintetével végigmérte diákjait, mintha csak sorozatlövő fegyverrel kaszált volna végig
rajtuk. Egy esőcsepp rezgett az orra hegyén, majd amikor lecsöppent, újabb jelent meg a
helyén.
  – Tisztességet, becsületet fogtok tanulni, különben nem érdemlitek meg, hogy bármi
egyebet is tanulhassatok.
  A harapós kedvű, soha meg nem hunyászkodó úrficska, Trin Kronos ekkor belevágott a
vaskos termetű férfiú szavába. – Becsületességgel aztán sohanapján fogsz csatát nyerni! Erre
csak akkor van esély, ha a szembenálló felek ugyanazokhoz a szabályokhoz tartják magukat.
Ha értelmetlen megkötésekhez ragaszkodsz, mester, vereséget szenvedsz bármelyik
ellenféltől, aki hajlandó kibújni a szabályok alól.
  Ezt hallván Duncan Idaho kezdte már érteni, mi sarkallta Moritani vikomtot erőszakos,
támadó jellegű lépéseire az ecazi konfliktus során. A grummaniak nem ugyanazon szabályok
szerint játszottak.
  Dinari elvörösödött dühében. – A tisztességtelen eszközökkel kivívott győzelem nem
győzelem! – harsogta.
  Kronos megrázta a fejét, szertefröccsentek róla az esőcseppek. – Ezt mondd a vesztes fél
halottainak! – Mellette álló cimborái dünnyögve gratuláltak iménti kirohanásához.
Mindegyikükről – még így ázottan és loncsosan is – lerítt valami hivalkodó önteltség.
  Dinari hangja még metszőbb lett. – Le akartok mondani az emberi civilizációról? Vissza
akartok süllyedni vadállati szintre? – A robusztus ember közelebb lépett Kronoshoz, aki
tétovázott, aztán hátrébb húzódott, bele egy pocsolyába. – A Ginazi Iskola harcosait tisztelet
övezi szerte az Impériumban. Mi képezzük a legkitűnőbb katonákat és a legnagyszerűbb
taktikusokat, jobbakat a Császár sardaukarjainál is. Nekünk nincs szükségünk orbitális
űrflottára a bolygónk körül. Nincs szükségünk állandó hadseregre, hogy elűzzük a támadókat.
Nincs szükségünk hatalmas arzenálra ahhoz, hogy meglegyen az éjszakai nyugodalmunk.
Nekünk ugyanis van becsületkódexünk, és az egész Impérium tisztel bennünket.
  Kronos vagy semmibe vette, vagy nem vette észre a kardmester szeméből sütő gyilkos
indulatot. – Az a ti bajotok, hogy az önhittségetek miatt nem láttok tovább az orrotoknál.
  Egy hosszú pillanatig csend telepedett rájuk, csak az eső kitartó kopogása hallatszott.
Dinari, amikor megszólalt, jelentőségteljesen megnyomta a szavakat. – De van becsületünk.
Tanuljátok meg értékelni.
  Már megint zuhogott, mint hónapok óta mindig. Riwy Dinari a tanoncok sorai közt járkált
fel s alá; terjedelmes alakját meghazudtolóan oly könnyű léptekkel szökellt a latyakos talajon,
akár egy szöcske. – Aki képtelen kivárni, hogy végre összecsaphasson ellenfelével, az előbb
űzze ki magából a mohóságot. Aki haragszik ellenfelére, az előbb szabaduljon meg dühétől.
Az állat az, amely ösztöneitől vezérelve küzd. Az ember a harcban fortéllyal él. – Majd
felnyársalta Duncant szúrós tekintetével. – Tisztítsd meg elmédet!
  Duncan nem lélegzett, nem pislogott. Teste minden sejtje mozdulatlanságba dermedt,
minden idegszála elernyedt. A szél vízpermetet sodort az arcába, de ő hagyta; az eső megállás
nélkül áztatta a ruháját, a bőrét, a csontjait – Duncan azt képzelte, keresztülfolyik rajta.
  – Rezzenéstelenül állj – a szemed se rebbenjen, a mellkasod se emelkedjen, egyetlen izmod
se ránduljon! Légy kő! Vond ki magad a tudatos világegyetemből!
  Duncan, Dinari hónapokon át tartó szigorú vezénylete mellett, megtanulta lelassítani
metabolizmusát a funesiusnak nevezett halálszerű állapotig. A kardmester ezt megtisztulási
folyamatnak hívta, amely által tanítványai felkészíthették testüket és lelküket valami új harci
ismeret befogadására. A funesiust elérve, Duncant sosem tapasztalt békesség töltötte el, ehhez
hasonlót csak az anyja kebelén érzett, amikor az kedves, susogó hangon álomba ringatta.
  Transzba esve Duncan egy pontba gyűjtötte gondolatait, képzeletét és belső erőit. Szemét
vakító ragyogás kápráztatta el, mégis tartotta magát, s nem pislogott.
  Éles fájdalmat érzett a nyakán, tűszúrást. – Ejnye, még mindig vérzel! – háborgott Dinari,
mintha a jelöltek tönkretétele lett volna a dolga. – így harcban elvéreznél. Nem vagy tökéletes
fumesius-állapotban, Duncan Idaho!
  Az ifjú erősen koncentrált, hogy elérje azt a meditativ állapotot, melyben az elme
mozgásba hozza a cse-energiáját, s úgy tartja teljes nyugalmi állapotban a testet, hogy az
közben harcra kész marad. Duncan a legmagasabb szintű összpontosításra törekedett,
kiiktatva szükségtelen és zavaró gondolatait. Miközben érezte, hogy egyre mélyebbre jut,
nyugodtan hallgatta Dinari vége-hossza nincs zsörtölődését.
  –  Birtokodban van az Impérium egyik legnagyszerűbb kardja, amit magától Paulus
Atreidestől kaptál – tornyosult fenyegetően Dinari a jelölt fölé, aki minden erejével az
összpontosításra törekedett, megőrizve mély révületét. – De ki kell érdemelned, hogy
harcolhass vele. Fegyverforgatásban komoly jártasságra tettél szert, mégsem tudsz a saját
gondolataid fölött uralkodni. Az értelem túlzott befolyása lelassítja, eltompítja egy harcos
reakcióit, elfojtja az ösztöneit. A test és az elme együvé tartoznak – a harchoz mindkettőre
szükséged van.
  A testes kardmester lassan körözött Duncan körül, ő azonban előreszegezte a tekintetét.
  – A legapróbb hiányosságot is észreveszem, amiről neked még csak fogalmad sincs. Ha
egy kardmester kudarcot vall, nemcsak magának okoz csalódást, hanem veszélyezteti a
társait, szégyent hoz a Házára és saját magára.
  Duncan megint tűszúrást érzett a nyakán, amit elégedett morrantás követett. – Már jobb. –
Dinari hangja elenyészett, amint továbbsurrant, hogy szemügyre vegye a többieket is…
  Duncan, irgalmatlan felhőszakadás közepette, lassan átsiklott fumesiusba. A világ
elcsendesedett körülötte, a robusztus kardmester hangja sebesen rohanó folyó gyanánt
felkapta, s magával ragadta, mintha vihar előtti csend állt volna be. Az idő megszűnt létezni
számára.
  – Jí… há!
  Dinari kiáltására Duncan tudata sodródni kezdett, akár egy csónak. Alábukott, s úszott
előre a képletes folyóban valami távoli, az értelmén túli cél felé. Ez a tudatfolyam már
többször is felkapta… többször is megjárta apartust, a meditáció közben elért második
fokozatot. Hátrahagyott mindent, ami elmúlt, hogy újrakezdhessen, hogy újjászülethessen. A
víz, amely körülölelte, friss volt, tiszta és meleg, akár a magzatvíz az anyaméhben.
  Duncan lelke, a csónak, egyre sebesebben úszott előre és felfelé az áramlatban. A sötétség
oszladozni kezdett, mígnem Duncan derengést látott maga fölött, egyre fényesebbé váló,
csillámló ragyogást, melyben meglátta magát, mint apró, felfelé emelkedő parányt.
  – Jí… há!
  Dinari második rikkantására Duncan kilibbent a képletes folyóból, vissza a trópusi esőbe, a
balzsamos levegőbe. Lélegzet után kapkodva köhécselt, akár a többi tanítvány. Hirtelen
ráeszmélt: tökéletesen száraz maradt, a ruhája, a bőre, és a haja is! Mielőtt elképedve
megszólalhatott volna, érezte, az eső kezdte újra átáztatni a ruháját.
  A testes kardmester összekulcsolt kézzel a szürke égboltra emelte a tekintetét, s hagyta,
hogy az esővíz megtisztító keresztség gyanánt végigcsorogjon széles orcáján. Majd határtalan
elégedettséggel tanítványai felé fordult, s egyenként végigmustrálta mindnyájukat. Elérték a
novellust – a szerves újjászületés utolsó fázisát, ami követelmény volt ahhoz, hogy
megkezdhessék a következő, még magasabb szintű oktatási programot.
  – Hogy uralni tudjatok egy harci technikát, engedjétek, hogy az legyen úrrá rajtatok.
Maradéktalanul át kell adnotok magatokat neki. – Dinari kardmester piros selyemkendője
nedvesen tapadt a homlokára, vizes csücske hátul lelógott a tarkójára. – Az elmétek puha
agyag legyen, hogy megőrizze a benyomásokat.
  – Tanulni akarunk, mester – kántálta erre a csapat.
  – Busido – felelte rá a kardmester ünnepélyesen. – Hogy honnan ered a becsület? Nos, az
ősidőkben a szamuráj mesterek tükröket aggattak fel sinto templomaikban, s híveiket
felszólították, tekintsenek beléjük, s nézzenek szembe önmagukkal, azzal, ami a szívükben
rejlik – istenük sokarcú visszatükröződésével. A becsület a szívből fakad, onnan árad szét.
  –  Soha ne feledjétek – folytatta, sokatmondó pillantást vetve Trin Kronosra és a többi
grummanira –,   a becstelenség fatörzsön tátongó repedéshez hasonlatos; ahelyett, hogy
beforrna az idő előrehaladtával, csak tovább nő.
  ? gondolatot háromszor elismételtette tanítványaival, mielőtt továbblépett volna. – Egy
szamuráj számára a becsületkódex többet ér minden kincsnél. Egy szamuráj adott szavát – a
busi no icsi-gonját – senki sem vonta kétségbe, ahogyan manapság egy ginazi kardmesterét
sem.
  Dinari végül rájuk mosolyodott, kimutatta végre, mennyire büszke rájuk. ? Ifjú
szamurájok, elsőként az alapmozdulatokat tanuljátok meg, üres kézzel. Majd ha tökéletesen
elsajátítottátok az egyes technikákat, akkor kaptok fegyvert is a kezetekbe. – Szúrós, fekete
szemének pillantásától minden újonc megjuhászodott.
  – A fegyver a kéz meghosszabbítása.
  Egy héttel később, valahol a szaggatott, északi partvonal egyik lapályán a kimerült
tanítványok behúzódtak sátraikba, s ledőltek tábori ágyaikra. Búvóhelyeikre bőven ontották
esőterhüket a passzátszéllel érkező zivatarfelhők. Duncan a szigorú harci kiképzéstől
elcsigázottan hevert végig a vackán. A szabályos ütemben csattogó sátorkötelek, csörgő-zörgő
fűzőkarikák, kapcsok és kengyelek álmosítóan hatottak rá. Elmélázott, vajon lesz-e még az
életben száraz valaha.
  Mennydörgő hangra riadt fel. – Kifelé, mindenki! – Felismerte Dinari zengő orgánumát, de
a tagbaszakadt mester hangsúlyának ezúttal valami szokatlanul baljós árnyalata volt. Valami
újabb gyakorlat, meglepetés-akció?
  Az újoncok kikászálódtak sátraikból, ki a szakadó esőbe. Volt, akinek mindössze egy
alsónadrág volt minden öltözéke, s volt, aki teljesen pucéran támolygott elő. Ám tétovázás
nélkül felsorakoztak, ahogy illett. Mostanra már nem is érezték a szünet nélkül szakadó esőt.
A szélben parázsgömbök himbálóztak körülöttük szuszpenzorpányvák végén.
  Dinari kardmester még mindig a khaki ruhájában járkált fel s alá a csapata előtt feldúltan,
akár egy ketrecbe zárt vadállat. Súlyos léptekkel, dühösen tocsogott keresztül-kasul a
tócsákon, de most nem törődött vele. Mögötte felsüvített egy nemrég landolt ornitopter
motorja, amint csuklós szárnyai csaptak egyet a levegőbe.
  A gép tetején vöröslő villogófény egy karcsú, kopasz nő alakját rajzolta ki a sötétben:
Karsty Toper volt az, akivel Duncan a Ginazra érkezése napján találkozott. A szokásos fekete
katonai kezeslábasát viselő lány csuromvizesen állt előttük, s csillogó, vízhatlan diplomáciai
lemezt szorongatott a kezében. Az arca merev volt és gondterheltnek tűnt, mintha alig tudná
visszafojtani haragját vagy palástolni megrázkódtatását.
  –  Négy évvel ezelőtt egy grummani nagykövet meggyilkolt egy ecazi diplomatát, aki azzal
vádolta meg, hogy grummani felforgató elemek szörnyű pusztítást végeztek az ecazi
ködfaerdőkben. A bajt csak súlyosbította, hogy nem sokkal ezután grummani csapatok
szőnyegbombázást hajtottak végre az Ecaz ellen. Ezekkel a gyalázatos és törvénytelen
támadásokkal megszegték a Nagy Egyezmény előírásait, ezért a Császár egy sardaukar légiót
küldött a Grummanra, hogy megakadályozza a további kegyetlenkedéseket. – Toper szünetet
tartott, várt, hogy bejelentései megtegyék hatásukat.
  – A formákat meg kell tartani! – harsogta mélyen sértődött hangon Dinari.
  Karsty Toper előre lépett, s a kristálydokumentumot vádlón feltartotta. Borotvált fejéről,
halántékáról patakokban folyt az esővíz. – A Császár, mielőtt visszahívta volna a
sardaukarjait a Grummanról, mindkét fél részéről ígéretet kapott, hogy végleg beszüntetik az
egymás ellen alkalmazott erőszakot.
  Duncan választ keresve pillantott körbe társain. Láthatóan egyikük sem értette, a nő miről
beszél, s hogy mesterük miért olyan ingerült.
  – A Moritani-ház azonban ismét lesújtott. A vikomt felrúgta az egyezséget ? mondta Toper
–,   grummani…
  – Megszegték a szavukat! – vágott közbe Dinari.
  –  … grummani ügynökökkel elraboltatta Armand Ecaz főherceg fivérét és legidősebb
leányát, s nyilvánosan kivégeztette őket.
  Az összegyűlt újoncok döbbenten mormogtak egymás közt. Duncan tudta, nem a Házak
közti politikai kurzus része, amit hallott, hanem valóság, aminek még súlyos következményei
lehetnek.
  A Duncan jobbján álló Hiih Resser kínosan feszengett. Csupán rövidnadrág volt rajta, az
ing lemaradt. Két sorral hátrébb Trin Kronos önelégült képet vágott, láthatóan büszke volt
Háza tettére.
  – ? csoport hét tagja a Grummanról jött. Hárman az Ecazról valók. Köztetek, tanoncok
között azonban – bár Házaitok esküdt ellenségek – tilos mindennemű, az iskolánk munkáját
akadályozó ellenségeskedés. Ehhez tartsátok magatokat! – Toper a zsebébe csúsztatta a
diplomáciai lemezt.
  A szél vadul cibálta Dinari homlokkötőjének lelógó csücskeit, a termetes kiképző azonban
szilárdan állt, akár egy hatalmas tölgyfa. – Habár nincs részünk ebben a konfliktusban, s
különben sem ártjuk bele magunkat a birodalmi politikába, a Ginazi Iskola mégsem lehet
elnéző ily mérvű becstelenség láttán. Szégyen, gyalázat volna e Ház nevét az ajkamra is
venni! Az összes grummani kilép! Vi-gyázz!
  A hét tanítvány engedelmeskedett. Ketten (az egyik Trin Kronos volt) anyaszült
meztelenül masíroztak előre, mégis úgy álltak ott vigyázzban társaik közt, mintha talpig
díszben lettek volna. Resser riadt volt és szégyenkező, Kronos azonban méltatlankodva
düllesztette ki a mellét.
  – A következő döntés született veletek kapcsolatban – közölte velük Toper. ? A Házatok
megszegte a birodalmi törvényeket, s szégyent hozott magára. A Ginazon eltöltött évek után
remélem, megértitek, mily vérlázítóan súlyos bűntettről van szó. Soha, senkit nem rúgtunk ki
ebből az iskolából tisztán politikai okokból. Ezért vagy elhatároljátok magatokat Moritani
vikomt esztelen politikájától itt és most – vagy azonnal és véglegesen ki vagytok zárva az
akadémiáról – intett az odébb várakozó ornitopter felé.
  Trin Kronos arca elborult. – Úgy, azok után, hogy egyvégtében a becsületről papoltatok,
most azt kéritek, legyünk hűtlenek a Házunkhoz, a családunkhoz? Csak úgy hipp-hopp? –
meredt dühösen a kövér kardmesterre. – Hűség nélkül nincs becsület. Az utolsó leheletemig
lojális maradok a Grummanhoz és a Moritani-házhoz.
  – Az igazságtalan ügyhöz való hűség a becsület elferdítése.
  –  Igazságtalan ügy? – vörösödött el mérgében Kronos. – Nem az én tisztem
megkérdőjelezni uralkodóm döntését, uram – de nem is a tiéd!
  Resser mereven előreszegezte a tekintetét, nem nézett társaira. – Én kardmester akarok
lenni, uram. Itt maradok. – A vörös hajú ifjú visszalépett a sorba Duncan mellé. A többi
grummani úgy bámult utána, mintha áruló volna.
  Kronos példáján felbuzdulva a maradék öt grummani sem adta be a derekát. A Moritani-
házból való nemesifjú acsarogva folytatta: – Aki a Grummant sértegeti, a saját felelősségére
tegye! A vikomt sosem bocsátja meg a túlbuzgóságotokat! – Handabandázó kirohanása
azonban lepergett Dinari kardmesterről és Karsty Toperről.
  A dölyfös grummaniak peckesen kihúzták magukat, bár nyilván felkavarta őket a dolgok
ilyetén alakulása. Duncan részben együtt érzett velük, ugyanis átlátta, hogy ők is a becsület
útját választották – még ha egy másképp értelmezett becsületét is – azzal, hogy nem tagadták
meg a Házukat, akármivel vádolták is meg. Ha neki kellett volna választania a Ginazi Iskola
és az Atreides-ház között, ő tétovázás nélkül Leto herceg mellett tette volna le a garast…
  A grummani tanítványok néhány percet kaptak csupán, hogy felöltözzenek és összeszedjék
cókmókjukat, s máris felterelték őket a topter fedélzetére. A szárnyak teljes kinyúlásig
tolódtak, majd erőteljes csapkodásba kezdtek, s a gép sebesen elhúzott a zuhogó esőben a
fekete hullámok felett, mígnem a piros villogófény, mint egy kihunyó csillag, elenyészett.
  
   A világegyetem rideg, kiismerhetetlen és teljes mértékben érthetetlen hely… amelytől az élet –
különösen az értelmes élet – tökéletesen idegen. Sehol sincs benne biztonság, sem valami alapelv,
aminek a világegyetem alá lenne rendelve. Csupán időleges, lappangó összekapcsolódások vannak,
korlátozott dimenziók közé szorítva, elkerülhetetlenül változásra ítélve.
   ELMÉLKEDÉSEK FAGYOS ZUGOLYBÓL – BUDDISZLAM SZÖVEG
 
  Azzal, hogy Rabban lemészárolta a Tula-fjordi prémes bálnákat, katasztrófasorozat vette
kezdetét Abulurd Harkonnen számára.
  Egy verőfényes napon, amikor a hó és a jég végre olvadásnak indult a hosszú, zord tél
után, rettenetes hógörgeteg temette maga alá Fagyos Zugolyt, a legnagyobb magashegyi
rendházat, amit világtól elvonult buddiszlam szerzetesek építettek. ? település volt egyben a
Rabban-ház ősi fészke is.
  A lavina fehér pörölyként zúdult alá, elsöpört mindent, ami az útjába került. Lerombolt
épületeket, betemetett sok ezer vallási fanatikust. Emmi apja, Onir Rautha-Rabban, egyenesen
Abulurd udvarházába küldte segélykérő üzenetét.
  Abulurd és Emmi torkukban dobogó szívvel ornitopterra pattantak, s helybéli
önkéntesekkel teli nagyobb csapatszállító gépek élén útra keltek. Abulurd fél kézzel vezetett,
másik kezével felesége ujjait szorongatta. Egy röpke pillanatra Emmi jellegzetes arcélű, széles
arcán s hosszú, fekete haján felejtette a tekintetét – bár asszonya a szó hagyományos
értelmében nem volt éppen szépség, mégsem fáradt bele soha, hogy őt nézze, hogy együtt
legyen vele.
  Végigrepültek a szaggatott, gyűrt partvonal mentén, aztán befordultak az égbe törő
hegyvonulatok közé. A magányosan álló kolostorokat jobbára olyan szirtfokokon emelték,
ahová nem vezetett út. Az összes nyersanyagot a hegyekből termelték ki, az egyéb felszerelés
és az emberek pedig toptereken érkeztek.
  Négy nemzedékkel azelőtt az erélytelen Rabban-ház lemondott az összes ipari és pénzügyi
jogáról a Harkonnen-ház javára, azzal a feltétellel, hogy hagyják őket békében élni. A
különféle rendek kolostorokat építettek, s minden energiájukat szentírások és szútrák
tanulmányozásának szentelték, elmélyedve apróbb-nagyobb hittudományi kérdésekben. A
Harkonnen-ház cseppet sem bánta.
  Fagyos Zugoly egyike volt a Shangri-La megálmodta legrégebbi nagyvárosoknak a messzi
hegyek között. A sziklába vájt épületek oly nagy magasságban helyezkedtek el, hogy felette
maradtak a Lankiveil örök felhőmennyezetének. A meditációs erkélyekről nézve a
hegycsúcsok fehér gomolyfelhőkön úszó szigeteknek tűntek. A tornyok és minaretek távoli
lelőhelyeken bányászott aranyfüsttel voltak bevonva; minden sima falfelületet ősi mondák
jeleneteit és erkölcsnemesítő példázatokat ábrázoló frízek és intagliók borítottak.
  Abulurd és Emmi gyakran megfordultak Fagyos Zugolyban, hogy meglátogassák Emmi
apját, vagy ha éppen egy kis kikapcsolódásra vágytak. Amikor például hét év után hazatértek
a poros, piszkos Arrakisról a Lankiveilre, a házaspár egy teljes hónapot töltött Fagyos
Zugolyban, mire visszanyerte a lelki egyensúlyát.
  S most, ó borzalom, a hógörgeteg majdnem romba döntötte ezt a nagyszerű műemléket!
Abulurd nem tudta, képes lesz-e elviselni a látványt.
  A feszültség nőttön-nőtt bennük, miközben Abulurd a hánykolódó ornitopterral küzdött a
szeszélyes légáramlatok között. Mivel odalent egyáltalán nem voltak utak, utjelzés is csak
kevés, Abulurd a gép navigációs rendszerére és a megadott koordinátákra támaszkodott.
Amikor a topter átlendült egy éles hegygerinc fölött, s bejutott egy medencébe, amit egy
gleccser teljesen kitöltött, szembetalálták magukat egy letarolt, fekete meredéllyel, ahol egy
városnak kellett volna állnia. A tűző napfény elvakította őket.
  Emmi jáspisbarna szeme előre meredt, a csúcsokat számba véve igyekezett betájolni
magát, mígnem hirtelen mutogatni kezdett, még erősebben szorítva férje kezét. Abulurd
felismert néhány arany csillogású templomtornyot, valamivel lejjebb pedig a tejfehér
alapköveket, melyek az egykor káprázatosan szép épületeket tartották. A katasztrófa Fagyos
Zugoly jó egyharmad részét eltörölte a föld színéről, mintha egy óriási hólapát letolt volna
mindent, minden kitüremkedést a hegyoldalról, legyen az szikla, épület, vagy imádkozó
szerzetes.
  A topter a város egykori főterén landolt, ami most afféle gyűjtő tábor volt, segélycsapatok
és mentőosztagok szorgoskodtak az életben maradtak – szerzetesek és látogatók – körül. A
keresők hevenyészett szerszámokkal vagy puszta kézzel kutattak túlélők után, de többnyire
fagyott tetemeket ástak ki a hó alól.
  Abulurd kimászott a topterból, s felnyúlt, hogy lesegítse a feleségét; attól félt, Emmi térde
ugyanúgy reszket, mint az övé. Bár a hideg szél éles homokszemcséknek érződő
jégkristályokat vágott az arcukba, az Abulurd szemébe szökő könnyeknek nem ez volt az oka.
  Amint a széles mellkasú, szakállas polgármester, Onir Rautha-Rabban meglátta őket,
odasietett hozzájuk. Szája szóra nyílt, de hang nem jött ki belőle. Végül vaskos karjával
átölelte leányát, és hosszan magához szorította. Abulurd szintén átkarolta apósát.
  Fagyos Zugoly az építészetéről volt híres, a prizmás kristályablakairól, melyek
szivárványíveket tükröztek vissza a hegyek felé. Mesteremberek lakták, kiknek értékes
műtárgyai keresettek voltak igényes, vagyonos külvilági vásárlók körében. A legnevezetesebb
termékük azonban a kivételesen művészi kivitelű, vaskos Orániai Katolikus Biblia volt,
melyet míves szépírással, díszes iniciálékkal ellátva terjesztettek. Csak a leggazdagabb Nagy
Házak tagjai engedhették meg maguknak, hogy a lankiveili szerzetesek kézzel írott, díszes
Bibliáját megvásárolhassák.
  Érdekes ritkaságnak számítottak a daloló kristályszobrok, amik tulajdonképpen
barlangokból származó, összehangzó kvarcalakzatok voltak, megfelelő
  elrendezésben összeállítva és a kellő hullámhosszra beállítva. Megszólaltatva, azaz
finoman megkoppintva, az egyik kristály rezonanciája vibrációt idézett elő a soron
következőben, az a rá következőben, és így tovább, amely így harmonikus hanghullámot, az
Impériumban sehol másutt nem hallható, csodálatos muzsikát eredményezett…
  –  Már úton van a többi segélycsapat és segélyszállítmány is – mondta Abulurd Onir
Rautha-Rabbannak. – Hoznak szerszámokat, mentőfelszerelést.
  – Gyász és tragédia mindenütt – nézett körül Emmi. – Tudom, nehéz most józanul
gondolkodnod, apám, de ha van valami, amiben segíthetnénk…
  Az ősz szakállú, széles vállú férfiú bólintott. – Igen, van, lányom. – Onir egyenesen
Abulurd szemébe nézett. – Jövő hónapban esedékes a Harkonnen-háznak fizetendő tized.
Minthogy elegendő kristályt, szőnyeget és kalligráfiát sikerült eladnunk, már félre volt téve az
arra szánt solaris teljes összege. De most… – intett fejével a lavina lerombolta város felé –,  
az egész ott van eltemetve valahol a hótömeg alatt, és ami pénzünk maradt, az arra kell,
hogy…
  A Rabban-ház és a Harkonnen-ház közötti eredeti egyezmény értelmében a Lankiveil
összes, jámbor népek lakta városa köteles volt évente egy bizonyos összegű adót fizetni,
aminek eredményeképpen fel voltak mentve minden egyéb kötelezettség alól, s a
Harkonnenek békén hagyták őket. Abulurd feltartotta a kezét. – Nincs ok aggodalomra.
  Abulurd – családja többi tagjától eltérően, akiknél öröklött vonás volt a ridegség és a
kegyetlenség – mindig arra törekedett, hogy kegyes életet éljen, s igyekezett illő tisztelettel
bánni mindenkivel. Amióta azonban a fia tönkretette a bálnák párzási helyét a Tula-fjordban,
úgy érezte, lefelé csúszik valami sötét, mély lyukba. Csak az Emmi iránt érzett szerelme
tartotta benne a lelket, adott neki erőt, s nyújtott némi reményt.
  ? Annyi időt kapsz, amennyire csak szükséged van. Most egyedül azzal törődjünk, hogy
megtaláljunk minden túlélőt, és újjáépítsük a várost.
  Onir Rautha-Rabban a mélységes megrázkódtatástól sírni sem tudott. Csak bámult a
hegyoldalon dolgozó emberekre. A nap fényesen ragyogott a tiszta, kék égen. A hógörgeteg
fehérre festette a világot, elfedve minden bajt és nyomorúságot.
  A Giedi Prime-on, a különszobában, ahová Harkonnen báró gyakorta elvonult tanácskozni
az unokaöccsével és a Mentátjával, feszült hangulat uralkodott. A báró meglehetősen
ingerülten reagált a hírekre. Indulatosan szökellt-pattogott szuszpenzorhevederében, míg a
többiek szék-kutyáikban lapítottak. A báró új, díszesen faragott sétabotja ott állt
nekitámasztva egy széknek, a keze ügyében, ha netán jó nagyot akart volna sózni valakire.
Ennek a botnak már Harkonnen-griffmadaras feje volt, nem homokférget formázó, mint az
előzőnek, amit a báró kihajított a toronyból.
  A szoba mindegyik sarkát meglehetősen kusza stílusban faragott, négyoldalú oszlopok
díszítették. Az egyik alkóvban szökőkút állt, szárazon. Ablak nem volt a szobán – a báró
nemigen törődött a kilátással –,   a padló pedig olyan hideg volt, hogy szinte sütött, bár – hála
a szuszpenzoroknak – csupasz talpa alig érintette a fényezett padlólapokat. A Harkonnen-ház
petyhüdten csüngő zászlaja az egyik sarokban árválkodott, valarnikor régen hajíthatták be
oda, s azóta senkinek sem hiányzott.
  A báró mogorván Glossu Rabbanra meredt. – Az apád megint bizonyságát adta, hogy
nemcsak lágy szívű, hanem agyalágyult is.
  Rabban lekushadt, attól tartott, nagybátyja visszaküldi, hogy észre térítse Abulurdot.
Barna, bélelt mellény volt rajta, ami fedetlenül hagyta izmos karját. Rövidre nyírt, vöröses
haja lenyaltan tapadt a fejére, gyakorta viselt sisakja lelapította. – Bárcsak ne juttatnád folyton
eszembe, hogy ő az apám – dohogta, igyekezvén elterelni magáról a báró haragját.
  –  Négy nemzedék óta fennakadás nélkül befolyt a lankiveili kolostorokból származó
jövedelmünk. Így szólt a Rabban-házzal kötött egyezség. Mindig fizettek. Pontosan,
határidőre. Erre most egy szimpla kis… – horkantott fel a báró – …hóesés miatt megtagadják
a tizedfizetést? Mit képzel Abulurd, hogy egy könnyed legyintéssel felmentheti az alattvalóit
adófizetési kötelezettségük alól? Ő a bolygókormányzó, vagy nem? Kötelességei vannak! Ez
az!
  – A többi várostól még behajthatjuk a hiányzó összeget – javasolta Piter de Vries.
Eltöprengett, egyéb lehetőségeket latolgatott. Felpattant a szék-kutyából, s megindult a báró
felé; bő köpenye csak úgy lobogott utána, ahogy egy bosszúálló kísértet kecsességével,
nesztelenül átsurrant a szobán.
  – Egyáltalán nem óhajtok precedenst teremteni az efféle kilengésekre – ellenkezett a báró.
   – Jobb szeretem, ha a bevételeink pontban és hiánytalanul befutnak – s a Lankiveilre
mostanáig nem lehetett panaszunk. – Átnyúlt egy kis asztalra, s töltött magának egy kupica
kirana konyakot. Belekortyolt, remélve, hogy a füstös ízű folyadék kiűzi a fájdalmat az
ízületeiből. Amióta a báró megkapta a szuszpenzorhevederét, a mozgáshiánytól még több
felesleges kilót szedett fel magára. A teste súlyos teherként nehezedett a csontjaira.
  A báró bőre a fürdővizébe tett eukaliptuszolajtól és szegfűszegtől illatozott. A masszőrfiúk
mindenféle kenőcsökkel dörzsölték be a testét, a fizikai állapota mégis tovább romlott.
  – Ha csak egyszer is engedünk valamelyik városnak, sosem lesz vége az állítólagos
katasztrófáknak és hamis kifogásoknak – biggyesztette le vastag ajkát a báró, miközben fekete
pókszemét Rabbanra villantotta.
  – Értem én, mi bosszant, bácsikám. Az apám egy idióta.
  De Vries feltartotta hosszú, csontos ujját. – Bátorkodom megjegyezni, báróm, hogy a
lankiveili bálnaprém-kereskedelem kimondottan jövedelmező számunkra. Gyakorlatilag a
teljes hasznunk ebből az egy iparágból származik. A kolostorokban készült csecsebecsék és
ajándéktárgyak is szépen hoznak a konyhára, nem tagadom… de az ezekből származó
hasznunk, mindent egybevéve, elhanyagolható. Általában véve mindegyikből részesedést
követelünk, de nincs szükségünk rájuk. – A Mentát szünetet tartott.
  – Hová akarsz kilyukadni?
  De Vries felvonta sűrű szemöldökét. – Oda, báróm, hogy a szóban forgó esetben
megengedhetjük magunknak, hogy… mondjuk úgy… világosan értésükre adjuk az
álláspontunkat.
  Rabban öblös hangon, harsogva felröhögött. Ahogy a nagybátyja szokott.
  – A Rabban-Lankiveil hűbérbirtokot a Harkonnen-ház kormányozza – jelentette ki a báró.
– A fűszerpiaci áringadozások miatt kénytelenek vagyunk az összes jövedelmező üzletágat
korlátlan ellenőrzésünk alatt tartani. Talán az utóbbi időben nem néztünk elég alaposan a
féltestvérem körmére. Nyilván azt képzeli, kedvére vajszívűsködhet, úgyis szemet hunyunk
fölötte. De nem tűrhetjük tovább ezt a fajta mentalitást.
  – Mit akarsz tenni, bácsikám? – dőlt előre Rabban, s a szeme résnyire összeszűkült.
  – Te fogod megtenni. Olyasvalakire van szükségem, aki kiismeri magát a Lan-kiveilen,
ugyanakkor azt is megérti, hogy a hatalom néha kénytelen erődemonstrációt bevetni.
  Rabban nagyot nyelt, gyanította, mi fog következni.
  – Visszamégy a Lankiveilre – adta ki a parancsot a báró. – Ezúttal azonban nem
büntetésből. Most teljesítened kell egy megbízatást.
  
   A Bene Gesserit nem folyamodik fölösleges hazugságokhoz. Az igazság több előnnyel jár
számunkra.
   BENE GESSERIT-KÓDA
  Egy borús reggelen Leto herceg egymagában üldögélt a Caladan-kastély udvarán, s
elmerülten bámult érintetlen reggelijére, a füstölt halra és tojásra. Jobb keze mellett fémmel
impregnált papírokkal, okmányokkal teli magnatábla feküdt. Kailea érdeklődése
észrevehetően megcsappant a hétköznapi üzleti ügyek iránt. Nyilván sokallta az egyhangú
kulimunkát.
  Az asztal túloldalán Hawat reggelijének maradványai hevertek; a Mentát hamar bekapta az
ennivalót, majd elsietett, hogy a napi államügyekkel kapcsolatban megtegye a szükséges
biztonsági intézkedéseket. Leto gondolatai minduntalan a most érkezett csillagbárkára
terelődtek, mely már pályára állt, s nemsokára az űrkomp is landolni fog.
  Mit akarhat tőlem a Bene Gesserit? Miért küldtek delegációt a Caladanra? Neki azok
után, hogy Rhombur törvényes ágyasává fogadta Tessiát, tudomása szerint semmi dolga nem
volt a Renddel. A képviselőjük „rendkívül fontos ügyben” akart beszélni vele, de további
részleteket nem volt hajlandó elárulni.
  A gyomra azóta is görcsben volt, hogy érkeztüknek hírét vette, s az éjjel alig aludt valamit.
A tébolyult Moritani-Ecaz konfliktus amúgy is súlyos teherként nehezedett a vállára. Igaz,
hogy diplomáciai erőfeszítéseinek és eltökéltségének köszönhetően nagy tekintélyt vívott ki
magának a Landsraadban, az afféle vérlázító és undort keltő eljáráshoz, mint a főherceg
családtagjainak elrablása és kivégzése, még mindig nem volt hozzászokva. Leto találkozott
egyszer Armand Ecaz leányával, Sanyával, szemrevalónak is találta, s még fontolgatta is,
hogy házassági szerződést köt vele. Csakhogy a grummani orgyilkosok megölték Sanyát és a
nagybátyját.
  Leto tudta, a helyzet nem oldódik meg további vérontás nélkül.
  Leto felfigyelt egy gyönyörű, narancssárga pillangóra, mely az asztal közepén álló
virágváza fölött repkedett. A szépséges lepke egy pillanatra elfeledtette vele nyugtalanító
gondolatait, hátrébb szorította, tudata mélyére.
  Évekkel azelőtt, az elkobzási per idején, a Bene Gesserit felajánlotta neki a segítségét, de
Leto sejtette, hogy nem önzetlen jóindulatból tették. Thufir Hawat már akkor figyelmeztette:
„A Bene Gesserit nem irgalmas nővérek gyülekezete. Azért ajánlották fel a támogatásukat,
mert akarták, mert valamiképpen a céljaikat szolgálta.”
  Hawatnak igaza volt, természetesen. A Rend ugyancsak értette a módját, hogyan szerezzen
magának információt, hatalmat és pozíciót. A Császár egy titkos rangú Bene Gesserit-nővért
vett feleségül; IV. Shaddam mellett egy idős Igazmondó is szolgálatot teljesített; Shaddam
fűszerügyi minisztere, Hasimir Fenring gróf is Bene Gesseritet vett nőül.
  Miért érdeklődtek ezek mindig irántam?, – merengett Leto.
  A pillangó lelibbent a magnatáblára, közel a kezéhez, s széttárta gyönyörű mintázatú
szárnyait.
  Hawat az ő fejlett Mentátképességeivel sem tudott hasznos következtetéseket levonni a
Rend indítékait illetően. Talán – gondolta Leto – meg kellene kérdeznie Tessiát, Rhombur
ágyasát, aki általában egyenes válaszokat szokott adni. Bár, még ha Tessia jelenleg az
Atreides-háztartás tagja volt is, bizonyos, hogy a rendjéhez feltétlenül hű maradt. Márpedig a
titoktartás terén a Bene Gesserit páratlan volt a maga nemében.
  A színpompás pillangó hirtelen a levegőbe szökkent, ott szálldosott a szeme előtt. Leto
tenyérrel fölfelé kinyújtotta a kezét – s meglepetésére az aprócska, szinte súlytalan
teremtmény lecsüccsent rá.
  – Te vajon tudod-e, hogy mit tegyek? Elárulnád nekem? – A pillangó fenntartás nélkül
megbízott Letóban, tudta, hogy nem fogja bántani. Ahogyan a Caladan népe is vakon
megbízott ifjú uralkodójában. A pillangó felröppent s leszállt a földre, harmatot keresett az
asztal árnyékában.
  Váratlanul megjelent az egyik házi szolga, befordult az udvarba. – Hercegem – Jelentette –
,   a delegáció megérkezett. Már az űrrepülőtéren vannak.
  Leto felpattant, s leverte a magnatáblát, ami nagyot csattant a hűvös kövezeten. A szolga
már ugrott is, hogy felvegye, de Leto elhárította, amint észrevette, hogy a tábla agyonütötte a
pillangót. Az elővigyázatlanságával megölt egy ilyen kecses teremtményt. Hosszú
másodpercekig ott guggolt, sajnálkozva, a földön heverő tábla fölött.
  – Jól érzed magad, uram? – érdeklődött a szolga.
  Leto kiegyenesedett, felnyalábolta a magnatáblát, s sztoikus arckifejezéssel így felelt: –
Közöld a delegációval, hogy a repülőtér helyett a dolgozószobámban fogadom őket.
  Amint a szolga elsietett, Leto felemelte a pillangót, s becsúsztatta két lap közé. A törékeny
rovartest összelapult ugyan, de a pompás szárnyak sértetlenek maradtak. Leto elhatározta,
átlátszó plázdobozba teszi majd örök emlékeztetőül arra, mily mulandó a szépség, egy
pillanatnyi óvatlanság tönkreteheti…
  A fekete egyenruhás, zöld körgallért és hercegi jelvényt viselő Leto felemelkedett elakkafa
asztala mögül. Meghajolt az öt, fekete köpenyes nővér felé, akiknek élén egy szigorú, beesett
arcú, ősz hajú, ám csillogó szemű nő közeledett. Tekintete ekkor megakadt egy bronzvörös
hajú ifjú szépségen, aki oldalt lépkedett, aztán ismét a küldöttség vezetőjére siklott.
  – Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya vagyok – mutatkozott be a matróna. Vonásain
nem látszott, hogy ellenséges lett volna, de mosolyra sem pazarolta az energiáját. –
Köszönjük, Leto Atreides herceg, hogy meghallgatsz minket.
  – Rendes körülmények között nem fogadok olyan látogatókat, akik jóformán előzetes
bejelentés nélkül toppannak be -jegyezte meg Leto hűvös biccentéssel. Hawat tanácsolta neki,
hogy lehetőleg tartózkodóan viselkedjen a nővérekkel,
  hadd érezzék magukat bizonytalanságban. – Minthogy azonban Rendetek ritkán
folyamodik hozzám kéréssel, ezúttal kivételt teszek. – Egy házi szolga becsukta a
dolgozószoba ajtaját. Leto harcos Mentátja felé intett. – Tisztelendő Anyám, engedd meg,
hogy bemutassam biztonsági főnökömet, Thufir Hawatot.
  – Ó, a híres-nevezetes főorgyilkos – felelte Mohiam, s pillantásuk összetalálkozott.
  – Ez csupán nem hivatalos elnevezés – hajolt meg Hawat mereven, telve gyanakvással.
Feszültség ülte meg a levegőt, s Leto nem tudta, miképpen oldja fel.
  Miközben a nővérek helyet foglaltak a párnázott karosszékeken, Leto azon kapta magát,
hogy az állva maradt bronzhajú lányon felejtette a tekintetét. Nagyjából tizenhét esztendős
lehetett, messze ülő, értelmes, zöld szeme volt, ovális arca, enyhén fitos orra, s telt ajka.
Uralkodói tartással állt. Mintha már látta volna valahol. Nem tudta biztosan.
  Mohiam az egyenes derekú, mozdulatlan arcú lány felé fordította a fejét, s sokatmondó
pillantást váltottak, mintha valami egyezség lett volna közöttük. ? Ő Jessica nővér,
sokoldalúan képzett, roppant tehetséges növendékünk. Tiszteletünk jeléül ajándékba hoztuk
neked, hogy házad népének javát szolgálja.
  – Ajándékba? – szólalt meg éles hangon Hawat. – Szolgálónak vagy kémnek szántátok?
  A lány szemrehányó pillantást vetett rá, de hamar palástolta felháborodását.
  – Társnak, vagy csupán bölcs és segítőkész támasznak. A herceg majd eldönti. – Mohiam
szenvtelenül kitért a Mentát vádló szavai elől. – A Bene Gesserit-nővérek értékes
tanácsadóknak bizonyultak számtalan Nagy Ház szolgálatában, köztük a Corrinókéban is. –
Figyelmesen Letóra függesztette a tekintetét, de bizonyos, hogy tudatában volt Hawat
legkisebb rezdülésének is. – Lehet, hogy mi nővérek, megfigyeléseket végzünk, és levonjuk a
magunk következtetéseit… ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy kémkedünk. Sok-sok
nemesúr vélekedik elismerően nővértársainkról, akik vagy kiváló társként, vagy gyönyörű,
készséges…
  Leto közbevágott. – Már van ágyasom, a fiam szülőanyja. – Hawatra sandított, látta, hogy
elemzi az új adatokat.
  –  Egy olyan tekintélyes úriembernek, amilyen te vagy, Atreides herceg, több asszonya is
lehet – jegyezte meg mindentudó mosollyal Mohiam. – Még nem választottál magadnak
feleséget.
  – A Császártól eltérően én nem óhajtok háremet tartani.
  A többi nővér arcán méltatlankodás jelei ütköztek elő, de a Tisztelendő Anya hosszan
felsóhajtott. – A hagyományos értelemben vett „hárem”, Atreides herceg, eredetileg mindazon
nők összességét jelentette, akikért egy férfi felelősséggel tartozott, azaz a nővéreiért és az
anyjáért csakúgy, mint az ágyasaiért és a feleségeiért. Hajdan nem feltétlenül szexuális
vonatkozásban használták.
  – Csak játszol a szavakkal – legyintett Leto.
  – Szójátékot akarsz játszani, Leto herceg, vagy inkább üzletet akarsz kötni?
  – A Tisztelendő Anya Hawatra kapta a szemét, mintha azt latolgatta volna, menynyit
mondjon a Mentát előtt. – Tudomásunkra jutott egy bizonyos, az Atreides-házat érintő
értesülés. Egy évekkel ezelőtt, ellened elkövetett összeesküvéssel kapcsolatos.
  Hawat, alig észrevehető rándulással, felkapta a fejét. Leto előrehajolt. – Miféle
összeesküvéssel, Tisztelendő Anya?
  – Mielőtt felfednénk előtted ezt a fontos információt, egyetértésre kell jutnunk.
  – Leto egyáltalán nem volt meglepve. – Oly sok vajon, amit viszonzásul kérünk?
  – Mohiam a helyzet sürgősségére való tekintettel már-már azt fontolgatta, a Hangot veti be
Leto ellen, de azt a Mentát bizonyosan észrevette volna. Jessica változatlanul ott állt, mintegy
kiállítva a szélen. – Bármely nemesúr boldogan befogadna egy ilyen gyönyörű gyermeket az
udvartartásába… akármilyen minőségben.
  Leto erősen töprengett. Világos, hogy megfigyelőt akarnak itt hagyni a Caladanon. Mi
célból vajon? Befolyást akarnak gyakorolni általa? Miért jó az nekik? Tessia már itt van, ha
annyira kémkedni akarnának. Az Atreides-ház megbecsült, tekintélyes ház, de nem
különösebben befolyásos a Lands-raadban.
  Mivel érdemeltem ki a figyelmüket?
  És miért ragaszkodnak annyira ehhez a bizonyos leányzóhoz?
  Leto megkerülte az asztalt, s odaintette magához Jessicát. – Gyere csak ide
  –  mondta neki. A fiatal lány odalibbent hozzá a szobán át. Egy fejjel alacsonyabb volt a
férfinál, s makulátlan bőrű, sugárzó arcával hosszan a hercegre függesztette a tekintetét.
  – Azt hallottam, minden Bene Gesserit boszorkány – támadt rá Leto, miközben egy ujjal
végigszántott Jessica selymes, bronzvörös haján.
  A lány állta a pillantását, s lágy hangon így felelt: – De van szívünk, és van testünk. –
Lágyan érzéki, csábító ajka volt.
  – Ó, és vajon mire képezték ki a szíveteket és a testeteket?
  Jessica csillapító hangon hárította a kérdést. – Arra képeztek ki, hogy hűséges legyek, hogy
szerelmet és vigasztalást nyújtsak… hogy gyermekeket szüljek.
  Leto Thufir Hawatra kapta a szemét. A gyűrött arcú kardmester, nem lévén már
Montáttranszban, bólintott, így jelezte, hogy nincs ellenvetése az alku ellen. Azonban már
korábban megállapodtak abban, hogy – a Mentátmegfigyelést elősegítendő – támadó jellegű
taktikát vetnek majd be a delegációval szemben, hogy lássák, hogyan reagálnak a Bene
Gesseritek, ha nyomást gyakorolnak rájuk, ha kibillennek az egyensúlyukból. Úgy tűnt, eljött
az alkalmas pillanat.
  –  Nem hiszem, hogy a Bene Gesserit bármit is adna anélkül, hogy elvenne -csattant fel
Leto váratlan dühvel.
  – De uram…! – Jessica azonban nem fejezhette be a mondatot, mert Leto előkapott az
övéből egy ékszerekkel kirakott nyelű tőrt, az élét a torkához szorította, s őt szorosan
magához rántotta.
  Bene Gesserit-nővértársai azonban meg se moccantak. Szenvtelen nyugalommal bámultak
Letóra, mintha meg lettek volna győződve róla, hogy Jessica bármikor maga is elbánhatott
volna a herceggel, ha éppen akar. Mohiam kifürkészhetetlen madár szemmel figyelte a
jelenetet.
  Jessica még jobban hátrahajtotta a fejét, feltárva puha, selymes torkát. A védekező farkas
módszerét alkalmazta, ahogy az Anyaiskolában tanulta: a teljes behódolás jeleként tartsd oda
a torkod, s a támadó visszavonul.
  A tőr éle nekinyomódott a lány bőrének, annyira csupán, hogy a vér ne serkedjen ki. –
Nem bízom az efféle ajándékokban.
  Jessicának eszébe jutott, milyen parancsot suttogott Mohiam a fülébe, amikor kiléptek az
űr kompból a calai űrrepülőtéren. – Meg ne szakítsd a láncolatot! – sziszegte hajlíthatatlan
tanítója. – Leánygyermeket kell szülnöd nekünk.
  Jessicával nem tudatták, hogyan illeszkedik ő a Rend fajnemesítési programjába, ő pedig
nem volt abban a helyzetben, hogy megkérdezhesse. Sok-sok lányt küldtek ágyasnak a
legkülönfélébb Nagy Házakhoz, s semmi oka nem volt rá, hogy azt higgye, bármiben is
különbözik a többiektől. Tisztelte feljebbvalóit,
  erősen igyekezett, hogy ezt bizonyítsa is, de Mohiam merev módszerei néha nagyon
felbosszantották. Útközben is vitatkoztak valamin, aminek az utózöngéi még mindig ott
motoszkáltak a fejében.
  Leto Jessica fülébe súgta: – Megölhetnélek. – De nem tudta eltitkolni sem a lány, sem a
többi nővér elől, hogy a haragja elszállt. Évekkel azelőtt, a Wallach IX.-en, Jessica egy
erkélyen megbújva figyelte ezt a fekete hajú férfit, már akkor felmérte magában.
  A lány a kés élének szorította a nyakát. – Nem vagy te hidegvérű gyilkos, Leto Atreides. –
Leto visszahúzta a tőrt, de nem engedte el Jessica derekát. – Nincs miért félned tőlem –
mondta a lány.
  – Megegyeztünk, Leto herceg? – kérdezte Mohiam, mintha mi sem történt volna. –
Biztosíthatlak, meghökkentő rejtélynek juthatsz a nyitjára… a segítségünkkel.
  Leto nem szerette, ha sarokba szorították, de ellépett Jessica mellől. – Azt mondod,
összeesküvést szőttek ellenem?
  A Tisztelendő Anya szája sarka fanyar mosolyra gyűrődött. – Először add a szavad az
egyezségünkre. Jessica itt marad, és illő tisztelettel bántok vele.
  Leto és harcos Mentátja összenéztek. – Rendben, itt élhet a Caladan-kastélyban – egyezett
bele Leto –,   de nem ígérem, hogy az ágyamba fogadom.
  Mohiam vállat vont. – Akként alkalmazod, ahogy neked tetszik. Jessica értékes és hasznos
segítség lesz, de ne pazarold el a képességeit. A biológia előbb-utóbb úgyis működésbe lép.
  – Nos, Tisztelendő Anya, mi az az életbevágóan fontos információ? – követelőzött Hawat.
  Mohiam megköszörülte a torkát, majd így felelt. – Egy jó néhány évvel ezelőtti incidensről
van szó, amelyben az a hamis vád ért, hogy megtámadtál két tleilaxi hajót. Tudomásunkra
jutott, hogy a Harkonnenek keze volt a dologban.
  Leto és Hawat megdermedt. A Mentát homlokán elmélyültek a ráncok, olyan erősen
koncentrált, várva a további adatokat.
  – Van rá bizonyítékotok? – kérdezte Leto.
  – Egy láthatatlan harci repülőgépről adták le azokat a lövéseket a tleilaxi űrhajókra, amiket
neked tulajdonítottak, hogy kirobbanthassanak egy Atreides-tleilaxi háborút. A gép roncsa a
mi birtokunkban van.
  – Láthatatlan repülőgép? Sosem hallottam ilyesmiről.
  – Márpedig létezik. Nálunk van a prototípusa, az egyetlen létező példány. Szerencsére a
gép… műszaki meghibásodás folytán… lezuhant az Anyaiskolánk közelében. Megállapítottuk
továbbá, hogy a Harkonnenek nem képesek újabb ilyen hajót előállítani.
  A Mentát Mohiamot fürkészte. – Kielemeztétek a technológiát?
  – Soha nem hozhatjuk nyilvánosságra azt, amit kiderítettünk. Egy ilyen félelmetes fegyver
irtózatos pusztítást vinne véghez az Impériumban.
  Leto kurtán felnevetett, elégedetten, hogy végre választ kapott a kérdésre, ami már tizenöt
éve nyomasztotta. – Thufir, a Landsraad elé visszük ezt az értesülést, hogy végre-valahára
tisztára moshassuk a nevemet. Tisztelendő Anyám, nyújtsd át az összes bizonyítékot és
dokumentációt…
  Mohiam megrázta a fejét. – Ez már nem a mi alkunk része. A vihar elült, Leto herceg. Az
elkobzási pered lezárult, felmentettek a vádak alól.
  – De nem tisztáztak! Némely Nagy Házak máig élnek a gyanúperrel, hogy bűnrészes
voltam. Ti végre perdöntő bizonyítékkal szolgálhatnátok, hogy ártatlan voltam!
  – Ez ilyen sokat jelent neked, Leto herceg? – vonta fel a szemöldökét Mohiam. – Azt
meghiszem, hogy gondolkodás nélkül kijátszanád ezt az adut. De Rendünk nem támogathat
egy ilyen törekvést csupán csak azért, hogy legyezgesse a hiúságodat, vagy hogy
megnyugtassa a lelkiismeretedet.
  Leto tehetetlennek és szörnyen tapasztalatlannak érezte magát Mohiam gunyoros, fürkésző
tekintete előtt. – Egyáltalán hogy képzeltétek, hogy beállítotok ilyen értesüléssel, de
elvárjátok tőlem, hogy a birtokában a kisujjamat se mozdítsam? Ha nem tudjátok bizonyítani
az állításotokat, akkor az információtok értelmetlen.
  Mohiam elkomorodott, fekete szeme megvillant. – Ugyan-ugyan, Leto herceg! Az
Atreides-házat csak a hivatali díszek és a dokumentumok érdeklik? Azt hittem, az igazságot
önmagáért értékeled. Tessék, megadtam neked az igazságot.
  – Mondod te – felelte fagyosan Hawat.
  – A bölcs uralkodó megérti, mi a türelem. – Mohiam induláshoz készülődve intett
társnőinek. – Egy napon majd megtalálod a módját, hogy felhasználd ezt az információt. De
addig se csüggedj, Leto Atreides herceg! Igenis, fogd fel óriási elégtétel gyanánt, hogy végre
megtudtad, mi játszódott le akkor, abban a csillagbárkában!
  Hawat tiltakozni akart, de Leto felemelt kézzel elhallgattatta. – Igaza van, Thufir. Értékes
válaszok kerültek a birtokomba. – Majd a bronzhajú lányra pillantva így szólt: – Jessica itt
maradhat.
  
   Az az ember, aki enged az adrenalinfüggőségnek, az szembefordul az egész emberiséggel. Az
önmaga ellen fordul. Az elfut a való élettől, és elismeri a vereséget, amit csakis a saját erőszakos
cselekedeteinek köszönhet.
   CAMMAR PILRU, SZÁMŰZÖTT IXI NAGYKÖVET ÉRTEKEZÉS A JOGTIPRÓ KORMÁNYOK BUKÁSÁRÓL
 
  A titkos robbanóanyag-szállítmány épen és sértetlenül megérkezett: lepénzelt külvilági
szállítómunkások adták kézről kézre, dugdosták a rekeszek között, mígnem eljutott egy
bizonyos rakodódokkba a belépőkikötő-szurdok barlangnyílásainál.
  A rakodómunkások között ügyködő C'tair észrevette a ravaszul elhelyezett jelzéseket az
ártalmatlan kinézetű konténeren, s szépen eltérítette. Sokszor csinált már ilyet. Hanem amikor
kibontogatta az ügyesen becsomagolt lapkabombákat, szeme-szája elállt a csodálkozástól.
Több ezer lehetett! A töltetekhez való használati utasításon kívül semmiféle üzenetet, vagy
információt nem talált, sem kódoltat, sem mást, ettől függetlenül tisztában volt a feladó
személyével. Rhombur herceg mostani küldeménye minden addigit felülmúlt. C'tair újult
reményekkel tekintett a jövő elébe, ugyanakkor majd agyonnyomta a felelősség terhe.
  A föld alatti városban immár alig maradt néhány elszigetelten tevékenykedő, gyanakvó
lázadó, akik senkit sem engedtek közel magukhoz, mert már senkiben sem bíztak. C'tair is
hasonlóképpen élt. Miral Alechemen kívül senkivel
  sem érintkezett, magányosan harcolt tovább, noha Rhombur – és maguk a tleilaxiak is –
nyilván azt képzelték, sokkal nagyobb és szervezettebb ellenállás van még odalent.
  De majd ezek a robbanószerek meggyőzik őket!
  Rhombur Vernius herceg ifjúkorában meglehetősen köpcös fiúcska volt; C'tair mindig úgy
emlékezett rá, mint egy jóindulatú gömböcre, aki jobb szeretett kőzetmintákat gyűjtögetni,
mint az államvezetés vagy az ixi ipari technológia rejtelmeiben elmélyedni. Mindig úgy tűnt,
lesz még ideje rá.
  De minden megváltozott, amikor rájuk törtek a tleilaxiak. Minden.
  Rhomburnak még száműzöttként is voltak kapcsolatai, például a szállítmányozó részlegnél,
melyen át a nyersanyagok az iparvárosba jutottak, s ismert belépőkódokat, jelszavakat.
Alapvető felszerelési cikkeket tudott becsempészni a föld alá, mint most ezeket a
lapkabombákat is. C'tair megesküdött, mindegyiket célba juttatja. Egyelőre azonban a
legközvetlenebb célja az volt, hogy elrejtse a robbanóanyagot, mielőtt a lomha ixi szuboidok
felfedeznék, mit tartalmaz valójában a rekesz.
  C'tair, egy magasabb beosztású munkás lopott egyenruhájában, szuszpenzor-csillén
átszállította a robbanóanyagot, ilyen-olyan alkatrészekkel együtt, a sztalaktitvárosba. Meg
sem próbált sietni a rejtekhelye felé. Ügyelt, hogy az arcán mindig üres, közönyös kifejezés
üljön, nem szólt senkihez, s alig válaszolt a tleilaxi Mesterek megjegyzéseire vagy sértéseire.
  Amikor végre felért a megfelelő szintre, s bebújt átnemeresztő falú menedék-fülkéje
álcázott ajtaján, C'tair kupacba halmozta a fekete, durva tapintású lapkákat, majd kifulladva
hátradőlt a priccsén.
  Ez lesz az első jelentős ellentámadása évek óta.
  Behunyta a szemét. Pillanatokkal később az ajtó felől kattanás hallatszott, majd surranó
nesz. C'tair nem moccant, hiszen ismerős hangok voltak, némi vigasz egy vigasztalan
világban. Megérezte kedvese tompa, édes illatát.
  Már hónapok óta együtt élt Miral Alechemmel. Erősen ragaszkodtak egymáshoz azóta,
hogy először szeretkeztek egy sötét alagútban, kapkodva és idegesen, mivel akkor is egy
sardaukar őrjárat elől bujkáltak. Amióta C'tair üldözött ixi hazafi lett, ellenállt minden
késztetésnek, hogy személyes, közeli kapcsolatot létesítsen más emberi lényekkel. Túlságosan
veszélyesnek tartotta volna, ami csak elvonná a figyelmét. De Miral ugyanazokért a célokért
lelkesedett, ugyanazok a szükségletek hajtották. És olyan gyönyörű volt…
  C'tair meghallotta, hogy a lány letett valamit a padlóra, tompán puffant. Érezte, ahogy
kedvese megcsókolta az arcán. – Kaptam ezt-azt, néhány nagy energiájú huzalt, egy
lézerlemezt, egy… – Hallatszott, ahogy Miralnak elakad a lélegzete.
  C'tair csukott szemmel mosolygott. Meglátta a lapkabombakupacot!
  – Én is kaptam ezt-azt! – ült fel hirtelen C'tair, s elmesélte, hogyan akadt rá a
robbanóanyagra, és hogy hogyan működik. Minden egyes, nagyjából érme méretű fekete
lapka, a beleépített sűrített detonációs modullal képes volt felrobbantani egy kisebb épületet.
Egyetlen maroknyi, alkalmas pontokon elhelyezett lapkával óriási pusztításokat okozhatnak a
zsarnokoknak.
  Miral a kupac felé nyúlt, tétovázott. Nagy, fekete szemével oldalvást C'tairre nézett, aki a
tekintetével végigsimított a lány alakján, s megint arra gondolt, mennyire szereti. Miral volt a
legjobb ember, akivel valaha is találkozott. Csodálatos volt, ahogy vállalva veszélyt és
kockázatot, egyenlő részben osztozott ve-
  le az ellenállásban. Nem csábítgatta, nem kellette magát neki. A kapcsolatuk egyszerűen
megtörtént. Egymásnak voltak teremtve.
  Eszébe jutott kamaszkori vonzalma Kailea, Vernius gróf lánya iránt. Nem volt az más,
mint fantázia, játék, ami esetleg valóra válhatott volna, ha az Ix el nem bukik. Miral azonban
maga volt a kézzelfogható valóság.
  – Ne félj – biztatta a lányt. – Detonátor nélkül nem működik. – S rámutatott egy apró, piros
dobozra, ami tele volt tűimpulzus-indítású időzítő készülékkel.
  Miral egy-egy lapkát fogott mind a két kezébe, s úgy latolgatta őket, akár egy hagali
ékszerész az új tűzgyöngyöket. C'tair el tudta képzelni, hogy máris azt fontolgatta, mely
forgalmas pontokon, a város mely központi fekvésű létesítményeiben helyezné el a
robbanólapkákat, hogy a legnagyobb fájdalmat, a legfájóbb veszteséget okozza a
megszállóknak.
  – Én már kiválasztottam néhány célpontot – jegyezte meg C'tair. – Remélem, segítesz
majd.
  Miral óvatosan visszatette a lapkabombákat a kupacra, aztán C'tairt átölelve ledöntötte a
fiút a priccsre. – Hisz tudod, hogy segítek! – súgta a fülébe. A lélegzete forró volt. Szinte
letépték egymásról a ruhát lelkes igyekezetükben.
  Nagyszabású terveik felszították szenvedélyüket. Szeretkezés után C'tair órákig aludt, amit
általában nem nagyon engedett meg magának. Ébredés után, kipihenten, többször is
átismételték az összes mozzanatot, műveletet és a biztonságuk érdekében tett lépést. Miután
beélesítettek néhány töltetet a leárnyékolt szobában, fogták a többi bombát, s az ajtóhoz
léptek. Ellenőrizték, érzékelnek-e a szkennerek mozgást a folyosón.
  C'tair és Miral szomorúan s némán búcsút vettek a leárnyékolt fülkétől, mely oly sokáig
menedéket nyújtott, különösen C'tairnek. Mostantól egyetlen utolsó célt fog szolgálni, hogy
általa fájdalmas csapást mérhessenek a betolakodókra.
  A Bene Tleilaxnak még csak fogalma sem lesz róla, ki vagy mi sújtott le rájuk.
  C'tair a ládákat rakosgatta, egyesével, azokkal a rekeszekkel együtt, amik a tleilaxiak
szigorúan őrzött kutatópavilonjába tartottak a ki tudja, miféle kísérleteikhez szükséges
felszereléssel. Az a láda, amibe a lapkabombákat rejtette, semmiben sem különbözött az
automatikus siklócsillékre rakott többitől. A rekesz a tleilaxiak boszorkánykonyhájának kellős
közepében fog landolni.
  C'tair minden feltűnés nélkül sorolta be azt a bizonyos ládát, ami a robbanószerkezetet
rejtette, majd miután lopva beállította az időzítőt, elsietett egy újabb ládáért. Az egyik szuboid
munkás megbotlott a teher alatt, mire C'tair odalépett hozzá, s maga tette a rekeszt a platóra,
nehogy még emiatt kelljen a szerelvénynek késve indulnia. Bár több lehetséges megoldásra is
felkészült, erősen türtőztetnie kellett magát, hogy az idegesség ne látsszék rajta. Miral
Alechem odalent volt valahol egy másik folyosón. Ő az alatt a komplexum alatt helyezett el
robbanótölteteket, amelynek a felső szintjén a tleilaxiak irodái foglaltak helyet; mostanra
bizonyára sikerült már elszöknie onnan.
  A megpakolt csillés raklap végre zümmögve nekilódult a vágányán, s egyre nagyobb
sebességgel robogott a központi laboratórium felé. C'tair régóta szerette volna tudni, mi folyik
az elsötétített ablakok mögött, de sem Miralnak, sem neki nem sikerült kiderítenie. Legalább
az elégtétel lesz, hogy jó nagy rombolást visznek majd végbe bennük.
  A tleilaxiak, a tizenhat éve tartó véres elnyomás ellenére, elkényelmesedtek. A biztonsági
rendszabályaik nevetségesen hanyagok lettek… de most majd megmutatja nekik, fogadkozott
C'tair, milyen csapnivalóan puhány népség. ? mostani, súlyos csapás bizonnyal megrendítő
erejű lesz, utána nem biztos, hogy egyhamar lehetősége lesz hasonlóra.
  C'tair elégedetten somolygott magában, ahogy bámult a távolodó csillés targonca után.
Mögötte a munkások nekiláttak, hogy felpakolják a következő raklapra az újabb szállítmányt.
C'tair feltekintett a barlang mennyezetére, a kecses épületekre, melyek mint tótágast álló
szigetek emelkedtek ki a vetített égboltból.
  Az időzítés döntő fontosságú volt. Mind a négy bomba egyszerre fog működésbe lépni.
  Ez legalább annyira pszichológiai győzelem is lesz, mint amennyire tárgyi és anyagi. A
tleilaxi megszállóknak azt kell hinniük, hogy széles és szervezett ellenállási mozgalommal
állnak szemben, és hogy a támadásokért nagy létszámú felkelő szervezet a felelős, amelynek
tervszerű támadási stratégiája van.
  Nem tudhatják meg, hogy csak mi ketten voltunk!
  Majd pedig, miután elsöprő sikert arattak, talán mind többen lépnek a cselekvés mezejére,
s vállalják fel a küzdelmet. Ha elegen követik a példájukat, az általános felfordulásból akár
össznépi felkelés is szerveződhet.
  C'tair nagyot sóhajtott, aztán visszatért a ládákhoz. Nem akart semmiféle feltűnést. A fejük
fölött állandóan felderítő járőrcirkálók köröztek, villogott a jelzőfényük, s a közvetítőszemek
rögzítették minden mozdulatukat.
  C'tair nem nézett a kronométerére, mégis tudta, hogy az idő közeleg.
  Amikor az első robbanás megrengette a barlang fenekét, a lomha észjárású szuboidok
abbahagyták a munkát, s csak bámultak egymásra bambán. C'tair biztos volt benne, hogy a
hulladékleeresztő aknáknál bekövetkezett detonáció beomlasztotta a termeket, és összezúzta a
futószalagokat. A törmelék tán még a mély magmajáratokat is eltömte.
  Mielőtt bárki észrevehette volna az arcára kiülő önelégült kifejezést, a mennyezeten is
robbanás rázkódtatta meg a függőtornyokat.
  A közigazgatási központ mélyén megbúvó leárnyékolt menedékfülkében felrobbantak a
lapkabombák, teljes szinteket tépve le az irodaház tömbjéből. A Grand Palais egyik szárnya
romba dőlt, kilógó, hosszú gerendák és összecsavarodott kábelek váza maradt csak a
detonáció után.
  Törmelék záporozott lefelé a barlang fenekére, a pánikba esett munkások menekültek, ki
merre látott. A felszakított mennyezeti kamrák résein át vakító fény tört be, s alattuk
gomolygó porfelhő terjengett.
  Üvöltő szirénák fülhasogató hangja verődött vissza a sziklafalakról. C'tair nem hallott ilyen
lármát a szuboidfelkelés óta, ami pedig évekkel azelőtt volt. Tökéletes, remekül megy minden.
  C'tair, tettetett rémülettel, belevegyült a megrettent ixi munkások sűrűjébe. Orrát
megcsapta az építőanyagok pora, s a félelem átható szaga.
  Ekkor távoli robbanás zaja ütötte meg a fülét, abból az irányból, ahol Miral dolgozott. A
lánynak persze volt annyi esze, hogy már messze járjon, mire a töltetek működésbe lépnek.
Végül pedig, pontosan a remélt időpontban, a megrakott csillés targonca is célba ért a titkos
kutatópavilon rakodódokkjában. Az utolsó adag lapkabomba felcsapó lángok és fekete
füstfellegek kíséretében robbant fel. A detonáció űrcsatát meghazudtoló dörgessel és robajjal
rengett végig a vastag falak között.
  A tűz terjedni kezdett. Fegyveres sardaukar egységek kerengtek őrjöngő éjjeli bogarak
módjára, keresték az összehangolt támadás végrehajtóit. Dühükben az égbolt utánzatú
mennyezetre lövöldöztek. A hangszórókon át tleilaxi Mesterek rikoltoztak érthetetlen nyelvű
parancsaikat, míg a munkások egymáshoz lapulva, reszketve dünnyögtek.
  C'tair azonban az általános káoszban is észrevette az ixi arcokra kiülő különös kifejezést:
afféle hitetlenkedő elégedettséget, hogy ilyen sikeres akció megtörténhetett. Hisz oly rég
kihunyt már belőlük a küzdeni akarás.
  Most talán visszaszerezhetik.
  Végre, lélegzett fel C'tair magában, de továbbra is kifejezéstelen tekintettel pislogott, mint
aki halálra vált a rémülettől, miközben alig tudta visszafojtani kitörő nevetését. Gyorsan
görnyedt tartást vett fel megint, visszavedlett a legyőzött, meghunyászkodó rab jelmezébe.
  Végre-valahára igazi csapást mértek megszállóikra.
  
   A kölcsönös tájékoztatás óhatatlanul ítélkezéssel jár.
   BENE GESSERIT-MONDÁS
 
  Jessica magánlakosztálya erkélyéről figyelte slampos, pirospozsgás udvarhölgyét, aki a
nyugati őrház melletti gyakorlótéren Thufir Hawattal csevegett. A nő izgatott gesztikulálással
magyarázott valamit Hawatnak, majd mindketten az ő ablaka felé pillantottak.
  Ostobának néz ez a Mentát?
  Az eltelt egy hónap alatt, amióta Jessica a Caladanon élt, minden kívánságát kimért
udvariassággal teljesítették, megbecsült vendégnek érezhette magát, de különben ridegen
bántak vele. Thufir Hawat személyesen gondoskodott a kényelméről: Lady Helena Atreides
korábbi lakosztályában szállásolta el. Az oly sok éve lakatlan és lepecsételt szobákat ki kellett
ugyan szellőztetni, de a sok szép bútor, a fürdőmedence és a napfürdőző szoba, a teljes
ruhatár jóval több volt annál, amire Jessica egyáltalán igényt tartott volna. Egy Bene Gesserit
kényelem és luxus szempontjából kisigényű volt.
  A Mentát maga kerített egy minden lében kanál udvarhölgyet is Jessica számára, aki úgy
röpködött körülötte, akár egy molylepke, minduntalan apró elintéznivalókat talált ki, csak
hogy Jessica körül sertepertélhessen. Hawat kémje volt, nem kétséges.
  Ám Jessica aznap reggel váratlanul felmondott az asszonyságnak, minden indok nélkül.
Most türelmesen várta, milyen következményei lesznek a dolognak. Vajon a főorgyilkos
személyesen jön el hozzá, vagy küld valakit maga helyett? Egyáltalán megérti a burkolt
üzenetet? Alábecsülsz te engem, Thufir Hawat!
  Az erkélyről látszott, hogy a férfi otthagyta a kegyvesztett asszonyságot, s az őrház mellől
határozott léptekkel megindult a kastély felé.
  Különös ember volt ez a Mentát. Jessica még az Anyaiskolában eszébe véste a
tudnivalókat Hawat múltjáról: hogy a fél életét egy Mentátképző központban
  töltötte, eleinte mint tanítvány, majd mint filozófus és elméleti taktikus, mielőtt a frissen
trónra került Paulus Atreides herceg, Leto apja, felfogadta volna.
  Jessica, Bene Gesserit-megfigyelési módszerével, tanulmányozta az öntudatos, idős férfiút.
Hawat nem hasonlított a Mentátiskolákban végzett, befelé forduló alakokra, akik kerültek
minden személyes kontaktust. Veszedelmes ember hírében állott, rámenős volt és fortélyos,
ezenfelül fanatikus hűséggel szolgálta az Atreides-házat. A kiszámíthatatlanságával bizonyos
értelemben a tleilaxiak „torzította” Piter de Vries-re emlékeztetett, azonban Hawat az
erkölcsös ellenpólusa volt a Harkonnenek Mentátjának. Roppant különös volt…
  Jessica felfigyelt arra is, hogy az idős főorgyilkos tüzetes vizsgálatnak vetette alá,
feldolgozva minden róla kapott adatot, megrostálva Mentátlogikája szűrőjén át mindent, amit
róla megtudott, s ki tudja, milyen következtetésekre jutott. Megértette, hogy Hawat nagyon is
veszélyes lehet rá nézve.
  Mindenki tudni akarta, miért küldte ide a Bene Gesserit, mi a céljuk vele.
  Kemény kopogás hallatszott. Jessica kiszólt, hogy szabad. Majd csak kiböki, mit akar
tőlem. Elég a játszadozásból!
  Hawat ajka foltos volt a sapho-létől, mélyen ülő, barna szemében megfontolt gyanakvás
ült. – Hölgyem, megkérlek, adj rá magyarázatot, miért vagy elégedetlen azzal a szolgálóval,
akit beosztottam melléd.
  Jessica levendulakék szaténruhát viselt, mely érvényre juttatta karcsú testét, kecses
idomait. Kevés festék volt az arcán – enyhe levendulakék árnyalat a szemhéján, s ahhoz illő
rúzs az ajkán. A fellépése azonban ugyancsak erélyes volt. -Egy ilyen legendás hírű vitéztől,
amilyen te vagy, Thufir Hawat, nagyobb tapintatot vártam volna el! Ha kémkedni akarsz
utánam, olyasvalakit válassz, aki jobban érti a kémkedés fortélyait.
  Hawatot meglepte a merész kirohanás, menten nagyobb tisztelettel tekintett a fiatal nőre. –
Felelős vagyok a herceg biztonságáért, hölgyem, ügyelek a személyes biztonságára.
Intézkednem kell, ha úgy látom szükségesnek.
  Jessica becsukta az ajtót, s megálltak egymással szemben – elég közel ahhoz, hogy halálos
ütést mérhessenek egymásra, ha úgy hozza a helyzet. – Mentát, mit tudsz a Bene Gesseritről?
  Enyhe mosoly játszadozott a ráncos arcon. – Csak annyit, amennyit a Rend kívülállóknak
tudni enged.
  Jessica emelt hangon felcsattant. – Amikor a Tisztelendő Anyák ide hoztak, Leto az én
uram is lett. Azt képzeled, veszélyt jelentek rá? Hogy a Rend ilyen nyilvánvaló módon akarna
támadást intézni a Landsraad tagja, egy herceg ellen? Az Impérium hosszú történelme során
fel tudsz-e idézni csupán egyetlen példát is efféle cselekményre? Kész öngyilkosság volna a
Bene Gesseritre nézve. – Jessica arca feldúlt volt. – Gondolkozz, Mentát! Összegezted már az
információt?
  Hawat mély hallgatás után így szólt: – Nincs tudomásom ilyesmiről, hölgyem.
  – Mégis rám állítottad azt az otromba némbert, hogy felügyelet alatt tartson. Miért félsz
tőlem? Mivel gyanúsítasz? – Jessica visszafogta magát, nem használta ellene a Hangot. Azt
Hawat sosem bocsátotta volna meg neki. Ehelyett csendesebben, de fenyegetően közölte: –
Figyelmeztetlek, ne próbálj hazudni nekem. – Csak hadd higgye, hogy Igazmondó vagyok.
  – Elnézést kérek, hölgyem, amiért tapintatlan voltam. Talán kissé… túlbuzgó vagyok, ha a
hercegem biztonságáról van szó. – Határozott kis nő, gondolta Hawat. A herceg nem
panaszkodhat.
  – Csodálom az iránta tanúsított odaadásodat. – Jessicának feltűnt, hogy Hawat vonásai
megenyhültek, a tekintete nyájasabb lett. Több tisztelet sugárzott belőle. – Csak rövid ideje
vagyok még itt, te pedig már az Atreidesek harmadik nemzedékét szolgálod. Ha jól tudom, a
lábadon csúnya forradás van, amit hajdan egy salusai bika ejtett rajtad, még az öreg herceg
egyik viadalán. Elhiszem, hogy nem könnyű megnyerni a bizalmadat. – Jessica ellépett kissé
mellőle, majd hangjában enyhe sajnálkozással megjegyezte: – A herceged mind ez idáig úgy
kezelt, mint valami távoli rokont, de remélem, idővel nem találja majd terhesnek a
jelenlétemet.
  – Nem találja terhesnek a jelenlétedet, hölgyem. De már választott magának társat, Kailea
Vernius személyében. Ő a fia szülőanyja.
  Jessica rövid idő alatt kiderítette, hogy súrlódások vannak a pár kapcsolatában. – Ugyan
már, Mentát! Kailea nem a törvényes ágyasa, és nem is a felesége. És a kisfiút nem ruházta fel
elsőszülöttségi joggal. Milyen következtetés vonható le ebből?
  Hawat megdermedt, mintha arcul ütötték volna. – Letót az apja arra tanította, hogy