Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Harkonnen ház(7)

2010.12.22

  Le tót mellbe vágta ez a rágalom. – Ugyan, dehogy! – Kailea nyilván úgy vélte, győzött, és
kiviharzott a teremből.
  Leto magára maradva eltöprengett, Kailea mennyire megváltozott. Éveken át fülig
szerelmes volt belé, már jóval azelőtt is, hogy ágyasává tette. Közel kerültek egymáshoz, bár
nem annyira, mint Kailea szerette volna. Eleinte a lány megértő volt és segítőkész, de az
utóbbi időben túlságosan nagyravágyó lett, annyira, hogy megkeserítette vele Leto életét.
Egyre gyakrabban illegette magát a tükör előtt, királynői pózokban tetszelegve – pedig
ilyesmiben kár volt reménykednie. Azon, aki volt, Leto sem tudott változtatni.
  De a fia felett érzett öröme minden gondot feledtetett. Maga is csodálkozott, mennyi
szeretettel fordult a kicsi felé. A legjobbat akarta Victornak, hogy felnőve tiszteletreméltó és
nagyszerű emberré váljon, az Atreides-hagyomány szerint. Noha hivatalosan nem tehette
örökösévé, meg akart adni neki minden esélyt és segítséget. Egy napon Victor bizonyosan
megérti majd, amit az anyja nem.
  Miközben a fiúcska az oktatóberendezés előtt ücsörgött, alak– és színfelismerő játékokba
merülve, Kailea és Chiara halkan csevegett. Victor sebesen nyomkodta a gombokat, és
korához képest magas pontszámokat ért el.
  –  Úrnőm, tennünk kell valamit a herceggel. Makacsul arra törekszik, hogy házassági
szövetségre lépjen valamelyik hatalmas családdal. Úgy tudom, Ecaz főherceg régóta a
nyomában van, rá akarja tukmálni az egyik lányát. Erős a gyanúm, hogy Leto állítólagos
diplomáciai erőfeszítései a Moritani-Ecaz konfliktusban leginkább ködösítésül szolgálnak,
hogy leplezze valódi szándékait.
  Kailea résnyire szűkült szemmel töprengett a hallottakon. – A jövő héten Leto a
Grummanra utazik, hogy tárgyaljon Moritani vikomttal. Nekik nincsenek eladókorban lévő
lányaik.
  – Azt mondja, hogy oda megy, drágám. De a világűr meglehetősen nagy kiterjedésű.
Gondolod, tudomásodra jutna, ha Leto tenne egy kis kitérőt? A császári udvarban töltött évek
alatt elégszer láttam ilyen és efféle cselfogásokat. Ha Letónak egyszer törvényes örököse lesz,
félresöpri a te Victorodat, hiszen csak a házasságon kívül született fia… te pedig elveszíted a
társadalmi helyzetedet.
  Kailea lehorgasztotta a fejét. – Mindent úgy tettem és mondtam, ahogy tanácsoltad, Chiara,
de nem merem túlságosan erőltetni… – Itt, ahol Leto nem láthatta, Kailea nem titkolta
bizonytalan érzéseit. – Szörnyen csalódott vagyok. Úgy tűnik, semmit sem tehetek. Azelőtt
olyan közel voltunk egymáshoz, mostanra azonban elhidegültünk egymástól. Azt reméltem,
ha fiút szülök neki, az végérvényesen összeköt minket.
  Chiara lebiggyesztette ráncos ajkát. – Ó, drágám, a távoli múltban az ilyen gyermekeket
hívták a „habarcsnak”, amely összetartja a családokat.
  Kailea megrázta a fejét. – Éppen Victor hozta felszínre a közöttünk feszülő ellentéteket.
Néha egyenesen úgy érzem, Leto gyűlöl.
  –  Valamit azért tehetünk, úrnőm, csak bízz bennem! – tette Chiara a kezét biztatólag a
fiatal nő vállára. – Kezdd azzal, hogy beszélj a fivéreddel. Kérdd meg, találjon ki valamit. –
Olyan kedvesen mondta, és olyan ésszerűen hangzott. – A herceg ad a véleményére.
  Kaileának felcsillant a szeme. – Úgy van, az talán segít. Ártani biztosan nem árt.
  Kailea a lakosztályában kereste fel bátyját, aki éppen a konyhában tett-vett Tessiával –
segített neki salátát készíteni helyi zöldségfélékből. Rhombur, dühítőén derűs mosollyal az
arcán, figyelmesen fülelt, miközben vörös tengeri káposztát szeletelt a vágódeszkán.
  Úgy tűnt azonban, hogy nem fogta fel húga helyzetének komolyságát. – Igazán nincs okod
panaszra, Kailea. Leto fejedelmien bánik velünk – ööö, különösképpen veled.
  Kailea ingerülten kifakadt. – Hogy mondhatsz ilyet? Számomra jóval nagyobb a tét most,
hogy már Victor is van. – A féktelen düh és a végső elkeseredés határán állt.
  Tessia gesztenyebarna szeme megrebbent. – Rhombur, az egyetlen remény mindkettőtök
számára az, ha sikerül elkergetni a tleilaxiakat. Ha visszaállítjátok a Vernius-ház uralmát,
minden más nehézség semmivé lesz.
  Rhombur az ágyasához hajolt és csókot nyomott a homlokára. – Úgy van szerelmem, ha
hiszed, ha nem, én igyekszem is. Titkos csatornákon át évek óta pénzadományokat küldünk
C'tairnek, de máig nem értesültem arról, mi van a felkelőkkel. Hawat újabb kémet küldött a
bolygóra, de annak is nyoma veszett. Az Ix kemény dió, tudtuk, nehéz lesz feltörni.
  – Akkor igyekezz még erősebben! – vágta rá Tessia és Kailea egyszerre, amivel alaposan
meglepték egymást.
 
   Az univerzum gazdasági alapelvek szerint működik: mindennek megvan az ára. Fizetünk, hogy
megteremthessük a jövőnket, fizetünk a múltban elkövetett hibáinkért. Fizetünk minden változásért,
amit előidézünk… és ugyanolyan drágán megfizetünk azért is, ha nem vagyunk hajlandók
változtatni.
   LIGABANK KRÓNIKA: FILOZÓFIAI FELJEGYZÉSEK
 
  A fremenek közt az a mondás járta, hogy Shai-huludot félni és tisztelni kell. Liet-Kynes
azonban tizenhat éves sem volt, s már többször is hajtott homokférget.
  A déli sarkvidékre tett első útjukon, amit a vértestvérével, Warrickkal tett meg, egyik
férget a másik után cserélték le, miután végkimerülésig hajtották őket. Minden alkalommal
újabb dobolót szúrtak le, hogy a következő férget előszólítsák. A fremenek számítottak rájuk.
  Végtelennek tűnő órákon át kuporgott a két ifjú cirkoruhában, csuklyás köpönyeggel
beborítva, s elviselve a perzselő nappali hőséget a füstös kék ég alatt. Hallgatták a homok
harsogó dübörgését hátasállatuk alatt, s érezték a súrlódás okozta égett szagot.
  Messze jártak már a lakott területeket jelölő hatvanadik szélességi foktól, átvágtak a Nagy
Síkságon és a kiterjedt dűnevidéken, átgázoltak az úttalan homoktengereken, elérték az
egyenlítőt is, majd tovább folytatták útjukat a titkos palmáriumok felé, amiket a déli-sarki
jégsapka közelében telepítettek és gondoztak Pardot Kynes irányításával, az ő grandiózus
álma – a Dűne felvirágoztatása – részeként.
  Liet a végtelen távlatokat fürkészte. A téli szelek olyan simára gyalulták a Nagy Síkság
felszínét, hogy asztallaphoz vált hasonlatossá. Ez itt az örökkévalóság horizontja. Töprengve
tanulmányozta a zord tájat, a finoman hullámzó terepalakulatokat, a rétegkibúvásokat. Apja
azóta oktatta a sivataggal kapcsolatos tudnivalókra, amióta ifjúi elméje megértette a hozzá
intézett szót. A planetológus azt mondta erre a tájra, hogy nem ismer sem szánalmat, sem
könyörületet… sem tétovázást.
  Útjuk hatodik napján, alkonyatkor az éppen soros férgen nyugtalanság és ki-fáradás jelei
mutatkoztak, látszott, hogy legszívesebben máris alámerülne a homokba, pedig érzékeny
gyűrűszelvényei horgokkal ki voltak nyitva. Liet intett Warricknak, egy alacsony sziklapad és
védett hasadékai felé mutatva. – Ott tölthetnénk az éjszakát.
  Warrick az ösztökéivel arrafelé fordította a férget, majd mindketten kiemelték a horgaikat,
s felkészültek, hogy leugorjanak az állat hátáról. Minthogy ezt a bizonyos óriást Liet hívta elő,
intett barátjának, hogy először ő szökkenjen le a rücskös, pikkelyes felületről. – Előbb az
utolsó, utóbb az első – kurjantotta Liet.
  Warrick lekászálódott a farok végébe, ahonnan leugorhatott a hátul húzódó homoksodorra.
Leoldotta a nyers melanzseszenciát tartalmazó légzsák-rásegítéses teherhordó ládákat, és az
óriás mögé taszajtotta őket. Warrick végül lecsusszant, és felszaladt az egyik dűne tetejére.
Ott megállt, mozdulatlanul, mintha eggyé vált volna a homokkal, a sivataggal.
  Liet hagyta, hogy a féreg beássa magát a talajba, az utolsó pillanatban leszökkent róla,
majd átgázolt a süppedős porhomokon, mintha csak mocsár volna. Apja szívesen adomázott a
Béla Tegeuse és a Salusa Secundus veszedelmes ingoványairól, de Liet nemigen hitte, hogy
ama világok szépségben és változatosságban megközelíthették volna az Arrakist…
  Liet, Umma Kynes fiaként, bizonyos előnyöket élvezett. De tudta, hogy bár örömmel
vállalta e fontos küldetést a Déli-sarkra, előkelő származása semmi garanciát nem nyújtott
arra, hogy sikeresen megtehesse ezt az utat. Ilyen felelős megbízatást bármelyik fremen ifjú
kaphatott.
  Az Űrligának ugyanis rendszeresen le kellett adniuk a sápot fűszerben.
  Fűszer eszenciában adott fejedelmi váltságdíj fejében a Liga műholdjai úgy tettek, mintha
nem vennék észre a fremenek titkos bolygóátalakító ténykedését és megmozdulásait. A
Harkonnenek természetesen képtelenek voltak felfogni, miért volt olyan nehéz időjárási
előrejelzéseket és részletes térképészeti elemzéseket kapni, a Liga azonban mindig talált
valami kifogást… a fremenek ugyanis sosem késlekedtek megfizetni az adójukat.
  Amikor Liet és Warrick ráakadtak egy védett sarokra a lávaszirten és felállították
cirkosátrukat, Liet elővette az édesanyja készítette mézes fűszersüteményt. A két fiatalember
kedélyesen elüldögélt egymás társaságában, és a fremen lányokról csevegtek, akikkel az útjuk
során meglátogatott sziecsekben találkoztak.
  Az évek során a két vértestvér számtalan bátor vállalkozásban vett részt – és számtalan
meggondolatlanban is. Némelyik katasztrófával végződött, némelyikből hajszál híján
mentették csak meg az irhájukat, de Liet és Warrick mindet túlélte. Mindketten sok-sok
Harkonnen-trófeával, illetve a megszerzésük során kapott hegekkel és forradásokkal
dicsekedhettek.
  Késő éjszakáig nevetgéltek kalandos élményeiken, ahogy például tönkretették a
Harkonnenek toptereit, vagy amikor betörtek egy gazdag kereskedő raktárába és drága (de
rémes ízű) nyalánkságokat loptak, és amikor egy délibábos medencében azt hitték, fehér
sóteknőt látnak, és hosszan meneteltek utána, de hiába.
  Végül elégedetten álomba merültek a két hold fénye alatt, mert tudták, kora hajnalban kell
kelniük. Még több napos út állt előttük.
  A déli féregvonalon túl, ahol a talaj nedvességtartalma és a nagy kiterjedésű, sziklás
kőzetrétegek miatt a homokférgek nem jelentettek veszélyt, Liet-Kynes és Warrick
gyalogosan meneteltek előre. Ösztönös irányérzéküktől vezérelve kanyonokon és dermedt
lapályokon vágtak át. Szűk, törmelékes falú szurdokokban rég kiszáradt folyóágyakra leltek.
Érzékeny fremen orruk észlelte a fagyos levegő megnövekedett nedvességtartalmát.
  A két ifjú egy éjszakát a Tíztörzs sziecsben töltött, ahol naptükrök olvasztották fel a
mélyen fagyott talajt, ily módon elegendő szabad vízmennyiséget juttatva a nagy gonddal
művelt ültetvényeknek. Virágos kertek, törpe pálmafák nőttek e helyt!
  Warrick, széles vigyorral arcán, kikapta az orrdugóit, és mélyet szippantott az éles
levegőből. – Érzed a növények illatát, Liet? Szinte él a levegő. – Majd hangját lehalkítva
ünnepélyesen így szólt: – Nagy ember az apád, barátom.
  Az ifjak szemében megilletődött, mégis elragadtatott kifejezés ült, csaknem vallásos
rajongás, látván, hogy erőfeszítéseik meghozták gyümölcsüket. Számukra Umma Kynes álma
nem pusztán elvont fogalom volt, hanem maga a kézzelfogható jövő.
  Az ottani fremenek mélyen tisztelték a planetológus fiát. Egyik-másik odalépett hozzá,
megérintette a karját vagy a cirkoruháját, mintha ettől közelebb került volna magához a
prófétához. – „És a sivatag kivirul, akár a feslő rózsa” -idézte az egyik öregember a Zenszuni
bölcsességet a vándorlások korából. Mire a többiek rituális énekbe fogtak: – Mi értékesebb a
magnál?
  – A víz, amitől a mag kicsírázik.
  – Mi értékesebb a sziklánál?
  – Az azt befedő termékeny talaj.
  Az emberek folytatták a rigmust, de hódolatuk zavarba hozta Lietet. Megegyezett
Warrickkal, hogy amint eleget tettek az udvariassági szabályoknak ? vagyis megkávéztak a
naibbal és egy éjszakára megaludtak a sziecsben –,   azonnal indulnak tovább.
  Tíztörzs sziecs lakói meleg ruhával látták el a fiatalokat, mostantól ugyanis dermesztő
hidegben kellett haladniuk. Liet és Warrick ezután ismét útra kelt értékes terhükkel, a
fűszerkoncentrátummal.
  Amikor a fiúk megérkeztek Rondo Tuek, a vízkereskedő híres erődjébe, azt sokkal inkább
koszos ipari raktárépületnek látták, semmint csillogó jéghegyek övezte, csodálatos kastélynak.
A négyszögletes építményből csövek és lefolyócsonkok lógtak. A jókora zúzómű szó szerint
átrágta magát a kőkemény talajon, kirostálva belőle a fagyott nedvességet, maga mögött
csupán törmelékhalmokat hagyott.
  A hajdan hullt havat réges-rég vastag por– és kavicsréteg temette be, amely
összecementálódott a megfagyott vízzel. A nedvesség kivonása egyszerű művelet volt – a
kiásott nagy mennyiségű talajból forralással kellett kinyerni a kötött vízpárát.
  Liet felvett egy darabot a fagyott talajból, s megnyalta. Sós és jeges föld íze volt. Tudta,
hogy a víz benne volt, de olyan elérhetetlennek tűnt számára, mintha csak egy távoli bolygón
lett volna. Warrickkal megindultak a hatalmas berendezés felé, mögöttük a desztillált fűszert
tartalmazó, föl-le pattogó ládáikkal.
  A gyárépület a jéglepárlási folyamat során visszamaradó kavicsból, illetve az abból kevert
álbeton tömbökből készült. Kopár, díszítetlen falai erődítményhez tették hasonlatossá, mely
az ablakain kívül csupán az alacsony beesési szögű napsugarakat összegyűjtő naptükrökkel
volt teleaggatva. Az extrakciós kemencék barna fáradt gőzt bocsátottak ki, ami port és
záporozó törmeléket is tartalmazott.
  Rondo Tueknak fényűző udvarháza volt Carthagban, de mint mondták, a vízkereskedő
ritkán látogatott el mutatós városi otthonába. Tuek tetemes hasznot húzott abból, hogy a Déli-
sarkon kibányászott vizet eladta az északi nagyvárosokban, valamint a teknők és grabenek
falvaiban
  Ám a déli féltekén uralkodó szélsőséges időjárás – főleg a megjósolhatatlan homokviharok
– miatt négy szállítmányból egy megsemmisült, s Tueknak minduntalan új felszerelést kellett
vásárolnia, új munkásokat felfogadnia. Szerencséjére azonban egyetlen rakomány délsarki víz
akkora nyereséget hozott, amivel be tudta hozni a veszteségeit. Kevesen vállaltak ekkora
kockázatot, de Tueknak voltak titkos kapcsolatai nemcsak a csempészek, hanem a fremenek
között és a Ligán belül is. Valójában az a szóbeszéd járta, hogy Tuek vízfejtő vállalata
pusztán fedőszerv volt, törvényes üzlet, ami mögött nyugodtan űzhette pénzkereső
foglalkozását; közvetítői tevékenységét a csempészekkel.
  Warrick és Liet váll váll mellett elmasírozott a zajos berendezés és a serényen dolgozó,
idegen világokról jött munkások mellett a bejárati kapuhoz. A vízkereskedő főleg
bérmunkásokat foglalkoztatott, olyanokat, akik nem kíváncsiskodtak soha északról, nem
akarták felfedezni a Dűne sivatagi valóságát. Tuek ezt azért követelte meg, mert úgy vélte,
alkalmazottai így könnyebben tudnak titkot tartani.
  Liet, noha alacsonyabb volt Warricknál, átvette a vezetést, és egy közeledő munkás elé
lépett. A kezeslábast és szigetelt kesztyűt viselő férfi sanda pillantást vetett rájuk.
  Liet megállította. – Fremen küldöttség vagyunk, Rondo Tueket keressük. Én Liet-Kynes
vagyok, Pardot Kynes fia, ő pedig Warrick…
  A munkás nyersen a háta mögé bökött. – Bent van valahol. Keressétek meg magatok. –
Azzal elcsörtetett az egyik zajosan csörömpölő gépezet felé, amely a jeges kőzetet őrölte.
  Liet, meghökkenve a fickó gorombaságán, barátjára meredt. Warrick elvigyorodott, és
meglapogatta Liet hátát. – Úgy sincs időnk udvariaskodni. Gyerünk, keressük meg Tueket.
  Bemerészkedtek a barlangszerű épületbe, s igyekeztek úgy viselkedni, mint akik oda
tartoznak. A levegő fagyos volt, pedig a falak mentén és a sarkokban fűtőgömbök
zümmögtek. Liet kapott ugyan pontatlan útbaigazítást hol ettől, hol attól a munkástól, akik
egyik csarnokból a másikba küldözgették őket, míg végül teljesen el nem tévedtek az irodák,
ellenőrző állomások és raktárhelyiségek útvesztőjében.
  Ekkor felbukkant egy alacsony, széles vállú férfi, aki karját kitárva megindult feléjük. –
Nem nehéz két fremenre ráakadni nálunk – mondta. – Én vagyok Rondo Tuek. Gyertek velem
a lakosztályomba. – A zömök férfi maga mögé pillantott. – De ne felejtsétek itt a
cókmókotokat sem.
  Liet csak egyszer látta ezt az embert, évekkel korábban, Fenringék bankettjén az arrakeeni
rezidencián. Tueknak messze ülő, szürke szeme volt, lapos arccsontja, s szinte semmi álla,
amitől majdnem tökéletes kockafejűnek látszott. Rozsdavörös haja ritkult a feje búbján, a
halántékán viszont dús pamacsok módjára elállt a fejétől. A furcsa kinézetű, kacsázó járású
férfi az ellentéte volt a fremenek kecses eleganciájának.
  Tuek elöl nyargalt, Liet és Warrick légzsák-rásegítéses tartályaikat maguk után vonszolva
igyekeztek lépést tartani vele. Az épület minden szeglete sivár és egyhangú volt, ami
csalódást okozott Lietnek. A fremenek még a legnyomorúságosabb sziecsben is színes
pokrócokat, szőtteseket terítettek a földre és aggattak maguk köré, vagy díszítő motívumokat
faragtak a homokkőbe. A mennyezetbe geometriai mintákat karcoltak, néha mozaikokkal
rakták ki.
  Tuek egy ugyanolyan szürke falhoz vezette őket, amit másutt is láttak. Jobbrabalra
tekintgetve megbizonyosodott róla, hogy valamelyik munkása nem lábatlankodik-e a
közelben, majd tenyerét egy olvasóegységre helyezte. Az ajtó szisszenve félresiklott, s
mögötte feltárult egy fűtött, olyan fényűzően berendezett terem, amilyet Liet még életében
nem látott.
  Az alkóvokban drága kirana konyakos és caladani boros kristálypalackok sorakoztak. Egy
ékkövekből készült csillár kellemes, tört fénybe vonta a bíborvörös függönyöket, amitől az
egész szoba olyan lágy és védett zugnak hatott, mintha maga volna az áldott anyaméh.
  – Lám, bepillantást nyerünk a vízgyáros kincseskamrájába – suttogta Warrick Liet fülébe.
  Hatalmas plüssfotelok álltak mindenfelé. Egy fényezett palakő asztalon szórakoztató
holokazetták álltak több halomban. A mennyezetet borító tükörla-
  pókról visszaverődött az opálfehér hagali alabástromból faragott korinthusi oszlopok
fénye, melyek belülről, a molekuláris kohók ontotta tűztől izzottak.
  ? A Liga kevés kényelmi felszerelést juttat az Arrakisra. A Harkonnenek nem értékelik a
finom holmikat, meg amúgy is csak kevesek engedhetik meg maguknak. – Tuek megrántotta
széles vállát. – És senkinek sincs kedve átcipelni az ilyesmit a déli félteke izzó poklán, hogy
eljuttassa a gyáramba.
  Felvonta dús szemöldökét. – A népetekkel kötött egyezségemnek köszönhetően azonban –
nyomott meg egy gombot, amivel lezárta az ajtót maguk mögött – a Liga alkalomadtán
közvetlen sarki pályára állít egy-egy hajót, és űrcsillével lejuttat nekem bármit, amit csak
szemem-szám kíván. – Tuek megkocogtatta a súlyos tehertartályokat, amiket Warrick hozott
magával. – Cserébe a ti havi… fűszeradótokért.
  – Mi úgy hívjuk, fűszersáp – vetette közbe Liet.
  Tuek nem tűnt sértődöttnek. ? A szóhasználatnak nincs jelentősége, fiam. Az a tiszta
melanzseszencia, amit ti, íremének a mély sivatagból hoztok, ezerszer értékesebb annál az
ócska pornál, amit a Harkonnen-brigádok nagy nehezen összekapirgálnak fent, északon. A
Liga meg is tartja saját felhasználásra, a navigátorai számára.
  A vízgyáros egy táblára mutatott. – Feljegyzem, hogy leszállítottátok az e havi fizetséget.
A raktárosomat utasítottam, hogy lásson el benneteket mindennel, amire a visszaúton
szükségetek lehet.
  Liet nem számított különösebb szíveslátásra Tuektől, ezért tudomásul vette annak rövidre
fogott, hivatalos hangú bánásmódját. Egyébként sem óhajtott sokáig maradni. Városi vagy
falusi ember bizonyára szívesen őgyelgett, bámészkodott volna a luxuslakosztályban, hogy
megcsodálja a pazar berendezést, az egzotikus dísztárgyakat. Liet azonban nem szokott efféle
fényűzéshez.
  Ő, akárcsak az apja, egész álló nap inkább a sivatagot rótta volna, ahová tartozott.
  Ha jól kilépnek, vélte Liet, az éj beállta előtt elérik a Tíztörzs sziecset. A nap melege után
áhítozott, hogy felengedjenek elgémberedett ujjai.
  Warricknak viszont épp a hideg tetszett. Sivatagi csizmáját megvetette a talajon, és karját
széttárva felkiáltott. – Éreztél valaha ilyesmit, Liet? – Megdörzsölte az arcát. – Feszül a
képem, mintha dér csípte volna meg. – Mélyet szippantott a fagyos levegőből, majd
lepillantott a csizmájára. – Érzem a vizet. Itt van, csak… el van zárva tőlünk.
  Tekintetét végigjáratta a földkéreggel bevont, barna gleccsertömbökön. Warrick izgatott
volt és kíváncsi, barátját maradásra ösztökélte. – A dolgunkkal végeztünk, Liet. Ne siessünk
annyira a hazatéréssel!
  Liet megtorpant. – Mi jár a fejedben?
  –  Itt vagyunk, a legendás jéghegyek között. Már jártunk az apád palmáriumaiban és
ültetvényein, de most szeretnék legalább egy napot itt eltölteni, körülnézni, érezni a szilárd
jeget a lábam alatt. Ha megmászhatnám azokat a meredek jéghegyeket, az számomra olyan
élmény volna, mintha meghódítanám a mesebeli aranyhegyet.
  –  Ne számíts rá, hogy puszta jeget fogsz találni! A nedvesség mind belefagyott a talajba,
összeállt a porral, talajjal. – De Liet látta, milyen mohó kíváncsiság ül barátja arcán, s a
honvágya elpárolgott. – Igazad van, Warrick. Ugyan
  minek rohannánk? – A hegymászás mindenképpen pompásabb – és biztonságosabb –
kalandnak ígérkezett két tizenhat esztendős siheder számára, mint rajtaütéseket intézni a
Harkonnenek erődítményei ellen. – Menjünk, várnak a gleccserek!
  Útra keltek hát a Déli-sark örökös félhomályában. A tundra zord szépsége elbűvölte
mindkettejüket, olyannyira más volt, mint a megszokott sivatagi táj.
  Tuek port és törmeléket okádó vízgyárát maguk mögött hagyva az ifjak hátratekintettek.
Sűrű, barna füstfátyol lepte be az ég alját. Liet és Warrick magasabbra kapaszkodtak, s ahogy
itt-ott letördeltek néhány nagyobb kődarabot, alattuk vékony jégréteget fedeztek fel.
Szopogatni kezdték a fagyott kavicsokat, ám az alkalikus vegyi anyagoktól kesernyés ízük
miatt alig győzték köpködni a port s a homokot.
  Warrick előre rohant, élvezte a szabadságot. Fremenek lévén, egész életükben azt tanulták,
hogy sose hagyják el a segítő társukat – de a Déli-sarkra már csak nem jönnek le Harkonnen-
vadászok! Itt talán biztonságban voltak. Talán.
  Liet tovább vizsgálgatta a talajt és a fölébük tornyosuló, nagy tömbökben egymásra
torlódó, piszkosbarna jégtakarót. Lehajolt, mert észrevett egy furcsa benyomódást. – Warrick,
nézz csak ide!
  Együtt tanulmányozták a lábnyomot, ami valamelyik meleg időszakban a kásássá olvadt
talajba nyomódott. Alaposan körülnéztek, s még több halvány nyomra bukkantak, amiket
láthatóan szándékosan igyekeztek eltüntetni.
  – Kik járhattak itt?
  Warrick ráhunyorított, majd hozzátette: – De miért rejtőzködnek? Már messze járunk Tuek
vízbányájától.
  Liet beleszimatolt a levegőbe, körbesandított a sziklákra és az ilyen-olyan
képződményekre. A környékre telepedő fagyos levegőn át csillámló jégkristályok tűntek a
szemébe. – Lehet, hogy kutatók, akik a sark felé tartva még tisztább kitermelhető jeget
keresnek.
  – Ez esetben minek bajlódtak azzal, hogy eltüntessék a nyomaikat?
  Liet abba az irányba nézett, amerre az ösvény vezetett, fel egy göröngyös, sziklás
hegyoldalon, amit változatos alakzatokba dermedt, egykor lecsöpögő sárfoltok tarkítottak.
Liet elmélyülten pásztázta a környéket, szemügyre vett minden árnyékot, minden rést és
hasadékot. – Valami nem tetszik nekem.
  Az ébersége fokozódott, minden porcikájával ugrásra készen állt, s intett Warricknak,
maradjon csendben. Mivel sem hangot, sem mozgást nem észleltek, előre óvakodtak. Liet és
Warrick gyerekkoruk óta tudták, hogyan kell nesztelenül mozogniuk a sivatagban anélkül,
hogy nyomokat hagynának maguk után.
  Liet még mindig nem jött rá, mitől van olyan érzése, hogy valami nincs rendben, de ahogy
osontak tovább, változatlanul balsejtelmek gyötörték. Érzékeiket ugyan tompította a jeges
hideg, mégis rendkívül óvatosan lopakodtak előre. Fremen szemüknek mind nyilvánvalóbbá
vált, hogy a fagyott föld takarta hegyoldalon valamiféle ösvény az, amin haladnak.
  Ezen a kaptatón bizony emberek jártak, mégpedig gyakran.
  Az ifjak roppant mód igyekeztek, hogy láthatatlanná váljanak, beleolvadjanak
környezetükbe, mintha maguk is természeti képződmények lennének. Félúton felfelé Liet
észrevett egy sötétebb foltot a hegy oldalában, aminek azonban túlságosan szabályos
körvonalai voltak, valahogy túlságosan mesterségesnek tűnt. Az álcázás jól sikerült, de
néhány ügyetlen hiba elárulta.
  Rejtett ajtónak látszott, elég nagynak ahhoz, hogy egy űrhajó beférjen rajta. Rondo Tuek
titkos raktára lett volna? Vagy valami Liga-létesítmény, talán csempészek búvóhelye?
  Liet mozdulatlanná merevedett. Ekkor váratlanul az ösvény melletti sziklafalban nyílások
tárultak fel, olyan ötletesen álcázott kő- és jégtáblák, hogy még maga Liet sem észlelte őket.
Mögülük négy szedett-vedett ruházatú alak vetődött elő. Nagydarab, izmos fickók voltak,
hétköznapi egyenruhát viseltek, de az egyes darabokat láthatóan számtalan forrásból
szedegették össze. És fegyver volt náluk.
  –  Mondhatom, igencsak könnyű lábú, macskajárású ifjoncok vagytok – szólította meg
őket egy jól megtermett, csillogó szemű, kopasz férfi. Fekete bajusza az álláig lógott. – De
elfeledtétek, hogy itt, a hidegben, messziről meglátszik a leheletetek. Ugye, erre nem
gondoltatok?
  Két őszes fickó a fegyverével intett a foglyoknak, hogy lépjenek be a hegybe vájt
alagutakba. Warrick erre megragadta a derekán lógó kriszkése markolatát, s a társára
pillantott. Tekintetében az volt, hogy ha kell, hátukat egymásnak vetve, utolsó csepp vérükig
küzdenek.
  Liet azonban megrázta a fejét. Ezek nem Harkonnen-jérvényeket hordtak. A rangjelzések
le voltak tépve a karszalagokról és a váll-lapokról. Nyilván csempészek.
  A kopasz férfi az egyik hadnagyára sandított. – Ezek szerint az álcázási tudományunk némi
kívánnivalót hagy maga után.
  – A foglyaitok vagyunk? – kérdezte Liet sokatmondó pillantást vetve a fegyverekre.
  –  Ki akarom deríteni, mit csináltunk rosszul, hogy ilyen könnyűszerrel ráakadtatok a
rejtekhelyünkre – mondta a kopasz férfi és leeresztette a fegyverét. – Az én nevem Dominic
Vernius – és a vendégeink vagytok… egyelőre.
  
   Ahogy az élet bővül és változatossága fokozódik, egyre nagyobb bőségben bocsátja az újabb élet
rendelkezésére a szükséges teret és tápanyagokat. Az így létrejövő rendszer megtelik a
kölcsönhatások egymásba ágyazódó szövevényével: olyanokkal, akik készítenek és akik
felhasználnak, akik esznek és akiket megesznek, akik együttműködnek és akik versengnek
egymással.
   PARDOT KYNES: JELENTÉS IV. SHADDAM CSÁSZÁRNAK
 
  Minden ármánykodása és ördögi gonoszsága, sőt a kezéhez tapadó vér ellenére Hasimir
Fenring csodálatra méltó volt Lady Margot szemében. Fenring gróf hiányzott a feleségének.
Éppen úton volt Harkonnen báróval a mély sivatagba, hogy ellenőrzést tartsanak néhány
fűszerkitermelő helyen, ugyanis Shaddam felháborodott üzenetében kérdőre vonta őket,
amiért visszaesés mutatkozott a melanzstermelésben.
  Margot gyanította, hogy férje, aki céljai elérésében nem ismert akadályt, számos aljasságot
elkövetett a Császár nevében, és nagy valószínűséggel IX. Elrood
  rejtélyes halálában is része volt. Bene Gesserit-kiképzése azonban megtanította rá, hogy
értékelje „a cél szentesíti az eszközt-módszert. Hasimir Fenring tudta, hogyan érje el, amit
akar, és Margot csodálta ezért.
  Minden alkalommal, amikor belépett a nedves klímájú üvegházba, amit a férje építtetett
számára, Margot felsóhajtott. Most kényelmes, ám káprázatos fémszálas háziruhában érkezett,
amely óránként változtatta a színét, s a nedvességzáró ajtó tenyérzárára helyezte a kezét.
Amint belépett a boltíves mozaikkapu alatt a párás kamrába, mélyet szippantott az illatos
levegőből. Automatikusan lágy zene csendült fel, egy baliset és egy zongora játszott.
  A melegház sárga délutáni napfényben fürdött, ahogy a fényszűrő üvegfalak a kaitainihoz
tették hasonlatossá a fehér arrakisi nap fényét. Jókora leveleket billegte tett a mesterséges
levegőkeringetéses rendszer, hasonlított ahhoz, ahogy az ujjongó lakosság lengeti a
lobogókat. Az eltelt négy év alatt olyan buján zöldellő kert jött itt létre, ami meghaladta
Margot legmerészebb várakozásait is.
  Egy olyan világon, ahol minden csepp nedvesség oly becses kincs volt, hogy az utcai
koldusok törülközőkből kifacsart vízért rimánkodtak, s ahol a rikító öltözetű, csengettyűiket
rázó vízárusok egy vagyont kértek egyetlen korty vízért is, Margot magánkertje féktelen
pazarlásnak tűnt. De megérte minden csöpp. Ahogy a férje mondta, a Császár fűszerügyi
minisztere megengedhette magának.
  A Margot elméjében lakozó régmúlt életek emlékei közt rátalált egy asszonyra, az iszlám
szigorú, zárt világában élő nőre, akit Fatimának hívtak, mint Mohamed egyetlen lányát. A
férje elég módos volt ahhoz, hogy három feleséget tartson, s mindegyik asszonyának saját,
külön udvart építtetett. A házassági ceremóniát követően Fatima soha többé nem tehette ki a
lábát a házból, ahogy a másik két asszony sem. Fatima egész világa a buján zöldellő kertre
korlátozódott, a benne nyíló virágokra, növényekre, s a fölötte kéklő égre. Az udvar közepén
álló szökőkút csobogása zenei kíséret gyanánt szolgált húros hangszerein szóló játékához. A
kertben pillangó, és kolibrik röpködtek, lakomát csapva a bőven termő nektárból…
  S ím, Margot Fenring – sok-sok nemzedékkel később, egy oly mérhetetlenül távoli
bolygón, amit az a réges-rég élt asszony fel sem tudna fogni – hasonlóan védett, elbűvölően
szép és növényekkel, virágokkal beültetett kertben találta magát.
  Egy locsolókarokkal ellátott óraműves szervor párásította a levegőt, permetezte a
megnyesett fákat, a páfrányokat és virágokat. Margot megborzongott a bőrét érő hűs
nedvességtől, s beszívta a páratelt levegőt. Micsoda luxus, annyi hosszú év után! Felemelt egy
nagy, nedves levelet, s ujját a növény tövénél benyomta a talajba. Nyoma sem volt a
nedvszívó, mutáns levéltetveknek, amik sűrűn ellepték e virágot, amikor megérkezett trópusi
otthonáról, a Ginazról.
  Miközben Margot a gyökereket vizsgálgatta, Biana Tisztelendő Anya suttogott hozzá a
Más Emlékekből. A rég elhunyt nővér, aki az Anyaiskola kertésze volt kétszáz évvel azelőtt, a
kertművelés csínját-bínját magyarázta neki. Hangját áthatotta egy dallam – Biana kedvenc
dala, a Zsonglőrök szerezte, fülbemászó trubadúr melódia.
  Margot büszke volt rá, hogy Biana emlékjelenléte és támogatása nélkül is értett a
növényekhez. A melegházban az Impérium minden szegletéből érkezett növényritkaságok
pompáztak; úgy tekintett rájuk, mintha a gyermekei volnának. Azok genetikai eunuchnak
született férjétől ugyanis a valóságban nem lehettek. Margot élvezettel szemlélte kedves
virágait, ahogy növekedtek, szaporodtak még ilyen ellenséges körülmények között is.
  A férje szintén remekül értette a módját, hogyan boldoguljon, érvényesüljön ellenséges
viszonyok közepette.
  Margot végigsimított egy hosszú, selymes levélen. Ne félj, megvédelek.
  Egészen elveszítette az időérzékét, még arról is megfeledkezett, hogy az étkezéseken
megjelenjen. A Bene Gesseritek egy hétig is tudtak koplalni, ha úgy hozta a szükség. Margot
magára maradt a növényeivel, a gondolataival, és a Más Emlékekből szóló, rég halott nővér
társai val.
  Elégedetten üldögélt egy padon, ami a bordás peremű szökőkút mellett állt a szoba
közepén. A burkolt gyökérzetű filarózsa palántát, amit a kezében tartott, letette maga mellé,
behunyta a szemét, s pihent, meditált…
  Mire feleszmélt, a vörösen izzó nap már a látóhatár peremén járt, s hosszú árnyékokat
vetett a nyugaton meredező sziklakaréjról. Már égett a belső világítás az üvegházban. Margot
kipihenten felállt, odavitte a filarózsát az ültetőpadhoz, s kiemelte a konténerből, amit a
növény kinőtt. A Zsonglőr-dallamot dúdolgatva porhanyós földet szórt a gyökerek köré az új,
nagyobb cserépbe. Tökéletes béke és nyugalom vette körül.
  Amint azonban hátrafordult, döbbenten vette észre, hogy alig két méterre tőle egy cserzett
bőrű férfi áll mozdulatlanul. Mélykék szemét egyenesen rá függesztette… valahogy
ismerősnek tűnt. Csappaköpeny volt rajta, aminek a csuklyáját hátravetette. Egy fremen!
  Hogy jutott át az üvegház szigorú biztonsági és riasztórendszerén, hogy nyitotta ki az ő
kezéhez beállított tenyérzárat? Margot a maga kifinomult Bene Gesserit-érzékeivel sem
észlelt semmi mozgást.
  A cserepes filarózsa kihullott a kezéből, s a cserép összetört. Margot Bene Gesserit-féle
támadóállásba helyezkedett – ellazult, felkészült, hogy edzett lábizmaival akkorát rúghasson,
ami a belét kiontaná az ellenfélnek.
  – Hallottunk a bűvharcnak nevezett félelmetes harci módszereitekről – szólalt meg a férfi.
– De azt is tudjuk, nem vethetitek be elhamarkodottan. így vagytok kiképezve.
  Margot óvatosan, lassan, mély lélegzetet vett. Ugyan honnan tudhatta?
  – Megkaptuk az üzenetedet. Hogy beszélni szeretnél a fremenekkel.
  Végre Margot rájött, honnan volt olyan ismerős neki. Rumban látta, egy eldugott faluban
valamelyik körútja során. A férfi afféle sivatagi prédikátor volt, áldást osztott az emberek
között. Margot emlékezett rá, a lelkész mennyire zavarba jött, amikor észrevette, hogy egy
idegen nő figyeli őt. Menten abba is hagyta ténykedését, s távozott…
  Margot levélzörgésre lett figyelmes. Egy töpörödött asszony lépett elő, aki szintén íremen
volt és szintén ismerős. A jövevényben a Shadout Mapesre ismert, a naptól és sivatagi széltől
idő előtt megőszült s megráncosodott házvezetőnőjére. Mapes sem a szokásos házi öltözékét
viselte, hanem egy szürkésbarna, a sivatagban használatos utazóköpenyt.
  Mapes torokhangon megszólalt: – Sok víz vész kárba itt, úrnőm. Kérkedsz távoli világok
gazdagságával. Az ilyesmi nem szokás a fremeneknél.
  – Én nem vagyok fremen – csattant élesen Margot hangja, aki még nem készült fel rá, hogy
használja a Bene Gesseritnél alkalmazott bénító Hangot. Halálos fegyverek voltak a
birtokában, olyanok, amikről ezeknek a primitív embereknek fogalmuk sem lehetett. – Mit
akartok tőlem?
  – Mi már találkoztunk – jegyezte meg a férfi.
  – Tudom, lelkész vagy.
  –  Tanítvány vagyok, a Sayyadinánk egyik segítője – válaszolta a prédikátor, s még mindig
nem moccant.
  Sayyadina – gondolta Margot. Az érverése felgyorsult. Már hallott erről a megnevezésről.
Olyan papnőkre utalt, akik kísértetiesen hasonlítottak a Tisztelendő Anyákra. Ezt a titulust
csakis a Missionaria Protectiva taníthatta nekik.
  Hirtelen minden megvilágosodott. De oly rég történt, amikor kérésével a fremenekhez
fordult, hogy Margot már fel is adta a reményt. – Hát hallottátok az elsuttogott üzenetemet?
  A prédikátor lehajtotta a fejét. – Azt mondtad, híreket hoztál a Lisan al-Gaib-ról. – Zengő
hangon, mély tisztelettel ejtette ki a nevet.
  –  Pontosan. Beszélnem kell ez ügyben a Tisztelendő Anyátokkal. – Margot, hogy húzza az
időt és rendezhesse gondolatait, lehajolt az elejtett növényért. A cserépdarabokat és a
szétszóródott földet ott hagyva másik cserépbe ültette a filarózsát. Remélte, megmarad.
  – Idegen világról jött Sayyadina, jöjj velünk – hívta magukkal Mapes.
  Margot lesöpörte a földet a kezéről. Vigyázott, vonásai nehogy elárulják érzéseit, de
repesett a boldogságtól. Talán végre értékes információval szolgálhat Harishka Főtisztelendő
Anyának. Hátha most megtudja, mi történt nővéreivel, akiknek egy évszázada veszett nyomuk
az arrakisi sivatagban.
  Követte a két frement ki, az éjszakába.
  
   Az még nem elég, ha tudod, mit kell tenned.
   RHOMBUR VERNIUS HERCEG
 
  A hullámok halk loccsanásai a gyékénycsónak alatt a béke és nyugalom érzetét keltették
Letóban és Rhomburban, pedig ugyancsak nyugtalan gondolatok foglalkoztatták
mindkettejüket.
  Leto herceg kihajolt a csónakból, és a velük sodródó levelek sűrű szövevényéből kimarkolt
egy kerek gyümölcsöt. A derekán lógó arany tokból előhúzta ékszerekkel kirakott tőrét, és
levágta az érett paradinnyét víz alatt rejtőző száráról. – Tessék, Rhombur, itt egy dinnye.
  Rhombur nagyot nézett. – Ööö, csak nem a Császár kése? Amit Shaddam az elkobzási per
után adott neked?
  Leto vállat vont. – Én a használhatóság híve vagyok, nem a tetszetősségé. Biztos vagyok
benne, hogy becses unokafivérem nem bánja.
  Rhombur elvette a csöpögő dinnyét, megfordította, és nézegetni kezdte érdes héját a szórt
napfényben. – Kailea elborzadna, ha látná. Ő legszívesebben díszes szuszpenzortáblára
tetetné, és pajzzsal védett vitrinben tárolná a Császár ajándékát.
  – Úgysem jár velem horgászni mostanában.
  Mivel Rhombur még mindig nem látott hozzá a hámozáshoz, Leto visszavette tőle a
gyümölcsöt, és Shaddam tőrének a hegyével megroppantotta a héját. -Ez legalább nem fog
lángra kapni, ha kint felejted a napon – ugratta barátját, amint eszébe jutott a hajdani
korallgyöngy-incidens, melynek során egyik kedvenc hajója leégett, ők pedig ott ragadtak egy
isten háta mögötti korallzátonyon.
  – Nem vicces – dohogta Rhombur, hiszen ő volt a hibás.
  Leto feltartotta a kést, figyelte, ahogy a fény meg-megvillant a pengéjén. – Tudod, a
díszegyenruhám övére csatoltam, amikor Moritani vikomthoz mentem tárgyalni. Azt hiszem,
felkeltette a figyelmét.
  –  Neki nem könnyű imponálni – jegyezte meg Rhombur. – A Császár végül visszarendelte
a sardaukarjait, és minden elcsendesedett. Ööö, mit gondolsz, vége a Moritani-Ecaz
viszálynak?
  –  Nem, nem hiszem. Egész idő alatt, amíg a Grummanon voltam, valahogy veszélyt
szimatoltam. Szerintem a vikomt csak az alkalmas pillanatra vár.
  –  Nem is tudom, miért ártod bele magad. – Rhombur a saját késével leszelt egy cikket a
dinnyéből, és bekapta. De elfintorodott, s menten kiköpte a vízbe. – Még mindig savanyú.
  Leto elnevette magát barátja grimaszán, aztán előhúzott egy kis törülközőt az egyik
tárolóból. A kezét és a diszkest törölgetve belépett a kajütbe, ahol legalább árnyékban volt, és
beindította a motort. – Végül is, nem minden kötelezettségem kellemetlen. De most már
húzzunk be a torkolatba! Megígértem, hogy délre ott leszek az uszálykikötőben, hogy
üdvözöljem az ez évi első pundirizsszállítmányt.
  – Ah, mily megerőltető az uralkodás és mennyi veszéllyel jár! – évődött Rhombur, és maga
is lehúzódott a kajütbe. – Kukkants csak bele a hűtőládába! Meglepetésem van számodra.
Felismered azt a barna sört? Nagyon szereted.
  – Csak nem… Harkonnen-sör?
  –  Muszáj lesz idekint meginnod, ahol senki sem látja. Egy csempésztől szereztem. A
nevedet nem említettem, természetesen.
  –  Rhombur Vernius az Ixről! Fel vagyok háborodva! Összeszűröd a levet csempészekkel
és feketepiacozókkal?
  – Mit képzelsz, másképp hogy sikerült eddig is ellátmányt bejuttatnom az ixi lázadóknak?
Nem tagadom, ez idáig nem voltam túlzottan nagy hasznára a népemnek, de annyi bizonyos,
hogy jó néhány kétes alakkal, spekulánssal kerültem kapcsolatba, akiknek a segítsége még jól
jöhet. – Kinyitotta a hűtőládát, és kotorászni kezdett a címkézetlen palackok után. –
Némelyikük egészen… ööö… találékonynak bizonyult.
  Leto a főáramba kormányozta a gyékényhajót, s követte a növényzettel sűrűn benőtt part
vonalát. Thufir Hawat bizonyosan megdorgálná, amiért Atreides-díszőrség nélkül vágott neki
az útnak, jutott eszébe. – Azt hiszem, egy-két üveg sört le tudnék hajtani. Feltéve, hogy a
Harkonneneknek nincs rajta hasznuk.
  Rhombur kivett két üveget a hűtőládából. – Egyetlen solaris sem. Igazság szerint a
sörfőzdéjükből fújták meg ezeket egy rajtaütés során. Üzemzavar történt a palackozóban, és…
ööö… két kis giedimarha beszabadult valahogy a gyártelepre. Hatalmas felfordulást csináltak,
rengeteg sör ment pocsékba. Tragikus veszteség! És ki tudja, hány üveg tört össze,
képtelenség lett volna utánaszámolni.
  Leto, a motor vezérműve előtt állva, beleszagolt a sötét színű folyadékba, de nem kortyolt
belőle. – Honnan tudjuk, nincs-e megmérgezve? Nem hordok méregdetektort a saját hajómon.
  – Ezt a tételt a báró számára palackozták. Képzeld csak el, mennyit nyakalhat be az a
hatalmas háj tömeg.
  –  Hát, ha Harkonnen bárónak elég jó, akkor nekem is – salud. – Leto meghúzta a
kesernyés barna sört, amit ízfokozóul melanzskristályokon szűrtek át.
  Rhombur a Leto mögötti padra telepedve figyelte, ahogy a herceg megkerült egy sziklás
partfokot, majd a kiszélesedő deltatorkolat felé vette az irányt, ahol már gyülekeztek a
pundirizzsel megrakott uszályok. Az ixi herceg még nem ivott. – A sört megvesztegetésnek
szántam – vallotta be kis idő múlva. – Szívességet kérek tőled. Az igazat megvallva, kettőt is.
  – Egyetlen üveg sörért? – nevette el magát Leto.
  – Ööö, van még a hűtőládában. Nézd, én csak őszinte akarok lenni hozzád. Leto, te vagy a
legjobb barátom. Ha megtagadod a kérésem, azt is megértem.
  – Akkor is a barátom maradsz, ha mindkét kérésedre nemet mondok? – húzta meg ismét a
sörösüvegét Leto.
  Rhombur a saját üvegét letette a közelben álló asztalra. – Szeretnék valami sokkal
hatásosabb, sokkal komolyabb dolgot tenni az Ixért.
  – Több pénzre van szükséged? Vagy valami egyébre?
  –  Nem pénzre, illetve nem közvetlenül arra. Anyagi támogatást és bátorítást azóta
küldözgetek C'tair Pilrunak, hogy először kapcsolatba lépett velem, és annak már négy éve. –
Homlokát ráncolva felnézett. – Hírét hozták, hogy a szabadságharcosokat megtizedelték, alig
néhány túlélő maradt. Tennem kell valamit, vége a játszadozásnak! – fakadt ki Rhombur
ugyanazzal a tekintettel, amit Leto utoljára Dominic Vernius szemében látott a felkelés alatt. –
Adjunk a kezükbe komolyabb tűzerőt végre, hadd mutassák meg, mit tudnak!
  Leto hosszút kortyolt a söréből. – Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy segítsek
visszaszerezni mindazt, ami származásodnál fogva megillet. Efelol eddig is biztos lehettél.
Pontosan mire gondolsz hát?
  – Robbanóanyagot szeretnék küldeni, pláz lapkabombákat a fegyvertáradból. Kicsik, alig
van súlyuk, könnyű elrejteni és szállítani őket.
  – Mennyi lapkabombára gondolsz? Rhombur tétovázás nélkül rávágta: – Ezerre.
  Leto füttyentett. – Annyival már jó nagy pusztítást lehet véghezvinni.
  – Ööö, ez a lényeg, barátom.
  Leto eltűnődve kormányozta tovább a hajót, át egy nyugtalanabb, fodrozódó szakaszon,
ahol több áramlat is keresztezte egymást, s közeledett a folyó torkolata felé. Előttük már
látszottak a révkalauzhajók és a dokkok fölött táncoló, színpompás tengeri sárkányok. – És
hogy fogod bejuttatni ezt a rengeteg bombát az Ixre? Vajon a csempész barátaid le tudják
szállítani úgy, hogy C'tair hozzáférjen?
  – A tleilaxiak tizenhat éve vették át az irányítást. Ismét rendszeres forgalmat bonyolítanak
le nemcsak a saját teherszállítóikkal, hanem a Liga különjárataival is. Enyhíteniük kellett a
korlátozásokon, hiszen nyersanyagokra, speciális termékekre van szükségük a külvilágból.
Minden hajó a belépőkikötő-szurdok sziklapárkányain landol. Az azokon kiképzett üregek
elég tágasak ahhoz, hogy helyet adjanak akár közraktárfregattoknak is, az onnan szétágazó
alagutak pedig összeköttetési teremtenek a többi föld alatti várossal. Nem is egy
fregattkapitány régen az apám alatt szolgált, és már… ööö… biztosítottak is a támogatásukról.
  Letónak eszébe jutott a kedélyes természetű, robusztus, tar fejű ixi gróf, aki Paulus
Atreides mellett harcolt az ecazi felkelésben. Rhomburnak – apja háborús érdemeire való
tekintettel – valószínűleg jóval több titkos szövetségese lehetett, mint azt maga sejtette volna.
  –  Megjelölt konténerekben rejtenénk el a küldeményeket, amiről tájékoztatnánk C'tairt.
Szerintem… szerintem van rá esély, hogy átcsusszanjanak az ellenőrzési pontokon. –
Rhomburt hirtelen elöntötte a düh, s öklével nagyot sózott a padra, amin ült. ? A cinóbervörös
ördögét, Leto, tennem kell valamit! Eddigi életemnek majdnem a felét a szülőbolygómtól
elszakítva éltem le!
  –  Ha bárki más kérné ezt tőlem… – ingatta a fejét Leto, végül kibökte: – Lehet róla szó…
feltéve, hogy az Atreides-ház közreműködését titokban tartod. ? Felsóhajtott. – Mielőtt
határozok, ki vele, mi a második szívesség?
  Most jött csak igazán zavarba az ixi herceg. – Annyit töprengtem, hogyan hozakodjak elő
vele, de sehogy sem találtam a megfelelő szavakat. Nem akarok sem álnoknak, sem
tolakodónak tűnni, de… beszélnem kell róla. – Sóhajtott egy nagyot. – A húgomról van szó.
  Leto, aki épp egy másik sört akart felbontani, megdermedt. – A magánügyeinket még
neked is tiszteletben kell tartanod, Rhombur.
  Az ixi herceg sajnálkozó mosollyal tekintett fel rá. Amióta egy Bene Gesserit lett az
ágyasa, sőt bizalmas barátja, Rhombur bölcsebb lett. – A kettőtök kapcsolata valahogy
zátonyra futott, pedig egyikőtök sem hibás. Egyszerűen megtörtént. Tudom, még mindig mély
érzelmeket táplálsz Kailea iránt – ne is tagadd. Sokat tett az Atreides-házért, segítségedre volt
a könyvelésben és más kereskedelmi ügyletek intézésében. Apám mindig mondta, hogy a
családban neki van a legkitűnőbb üzleti érzéke.
  Leto szomorúan csóválta meg a fejét. – Azelőtt csupa jó szándék volt, önzetlen
segítőkészséggel ontotta magából a jobbnál jobb tanácsokat, észrevételeket. Amióta azonban
Chiara betette a lábát a palotába, Kailea egyre több díszes holmit, cifra csecsebecsét követel
tőlem. Mégis mind elégedetlenebbnek tűnik. Mintha… nem ugyanaz a nő volna, akibe
beleszerettem.
  Rhombur kortyolt a söréből, majd cuppantott egyet. – Talán azért van, mert nem adsz neki
esélyt arra, hogy hasznosítsa az üzleti készségét. Bízd rá valamelyik ipari ágazatot – a
paradinnye-termesztést, a pundirizstermelest, vagy a korallgyöngy-halászatot –,   majd
meglátod, hogy felvirágoztatja. Elképzelni sem tudom, hol tartana már, ha… ööö… nem
következik be az ixi felkelés.
  Leto félretolta a sörét. – Ő vett rá, hogy szólj az érdekében?
  – Leto, a húgom ritka értékes nő. Mint a barátod kérem ezt tőled, és mint az ő bátyja. –
Rhombur beletúrt kócos, szőke hajába. – Adj lehetőséget Kaileának, hogy több lehessen
ágyasnál.
  Leto ridegen, fagyos tekintettel meredt a száműzött hercegre. – Szóval azt akarod, vegyem
feleségül? – Rhombur még sohasem forszírozott valamit a barátságukra hivatkozva, és
Letóban fel sem merült, hogy valamit is megtagadjon a barátjától. De ez…
  Rhombur az alsó ajkába harapott, úgy bólintott. – Igen… ööö… azt hiszem, lényegében ezt
kérem tőled.
  Mindketten hosszú hallgatásba süppedtek, miközben a hajó tovább himbálózott alattuk.
Előttük jókora uszály húzott el a dokkok felé.
  Leto hosszas töprengés után nehéz döntésre jutott. Sóhajtott, majd fújt egyet. – Az egyik
szívességet teljesítem… de neked kell választanod, melyiket.
  Rhombur nagyot nyelt, látta Leto arcán a gyötrődő kifejezést. Hosszan bámult rá, aztán
elfordította a fejét. Amikor eltökélten kihúzta magát, Leto szorongva várta, barátja mit felel.
Nagy kockázatot vállalt.
  A száműzött ixi herceg végül remegő hangon megszólalt: – A népem jövőjét választom. Ez
elsőrendű fontosságú, s erre te tanítottál meg. Szükségem van azokra a robbanószerekre.
Remélem, C'tair Pilru jó hasznukat veszi.
  Rhombur előrehajolt, nagyot kortyolt a csempészett Harkonnen-sörből, majd Leto karjára
tette a kezét. – Egyvalamit megtanultam az Atreidesektől: első a nép érdeke, a személyes
vágyainkat nem helyezhetjük ennek elébe. Kaileának meg kell értenie ezt.
  A herceg a homokpadokat kerülgetve bekormányozta hajójukat a folyóágba, a lobogó, zöld
szalagokkal feldíszített uszályok felé. A dokkokban sok ember összegyűlt, hordták a Caladan
elsődleges exporttermékével telitöltött zsákokat – folyt a berakodás. Teherjárművek gördültek
végig a folyóparton, s kis sebességű csónakok sorjáztak befelé az elárasztott rizsföldek felől.
Valaki házilag készült petárdákat lőtt fel a közelben, melyek nagyokat durrantak, s
színpompás, sercegő szikrarózsákat rajzoltak a felhős égboltra.
  Leto befordult a központi dokkba, s gyékényhajójukkal besorolt egy színültig megrakott,
indulásra kész uszály mellé. A parton jókora díszemelvény várta, melyet zöld-fehér
lobogókkal aggattak körül.
  Leto félretette nyomasztó gondolatait, melyek a Rhomburral folytatott vita miatt
foglalkoztatták, s nyájas mosollyal az ünnepségnek szentelte figyelmét. így kívánták a
hagyományok, hiszen ő volt Atreides herceg.
  
   A tények mit sem érnek, ha a látszat többet nyom a latban, s elfedi a valóságot. Ne becsüld alá a
látszat hatalmát.
   RAPHAEL CORRINO KORONAHERCEG: A HATALOM ALAPISMÉRVEI
 
  Harkonnen báró kibicegett vára legmagasabb tornyának erkélyére, s letekintett az odalent
sötétlő, bűzlő Har ko Cityre. Rátámaszkodott homokféreg-nyelű botjára – amit nagyon utált.
  A bot nélkül azonban képtelen volt járni.
  Legyetek átkozottak, boszorkányok, amiért megnyomorítottatok! A báró egyre azon
töprengett, hogyan tudna mégis bosszút állni a Bene Gesseriteken, mert amióta a Rend és a
Harkonnen-ház kölcsönösen megzsarolta egymást, egyik fél sem támadhatott nyíltan a
másikra.
  Valami agyafúrtabb módszert kell kiötölnöm.
  – Piter de Vries! – bődült el a báró. Valaki csak meghallja, gondolta. – Küldjétek ide a
Mentátomat!
  De Vries szüntelenül a közelében lebzselt, kémkedett és fondorkodott. A bárónak csak
kiáltania kellett, s torz Mentátja máris ott termett szolgálatára. Ha mindenki így
engedelmeskedne! – Rabban, a Főtisztelendő Anya, vagy az a beképzelt Suk-doktor, Yueh…
  Mint rendesen, a ruganyos járású, ragadozó mozgású Mentát hamarosan beosont hozzá.
Lepecsételt csomagot tartott a kezében. A báró mérnökei eredményeket ígértek, és pontosan,
határidőre le is szállították találmányukat. Tudták, a báró elevenen megnyúzná mindnyájukat,
ha nem teljesítenék a parancsát.
  – Az új szuszpenzoraid, báróm. – De Vries meghajolt, és a tartályt a moccanni alig tudó,
elnehezült hústömeg felé nyújtotta. – Ha ezeket a derekadra szíjazod, csökkenni fog a
testsúlyod, és szokatlanul szabadnak érzed majd magad.
  A báró vaskos kezével feltépte a csomagot. – A szokott módon szabadnak! ? mordult fel. A
dobozban láncövre függesztett, önálló tápegységgel rendelkező kis szuszpenzorgömböket
talált. Tudta, megtéveszteni senkit sem fog vele, de a szuszpenzoröv legalább segít palástolni
előrehaladott mozgásszervi fogyatékosságát. Csak hadd csodálkozzanak…!
  – Lehet, hogy a használatához némi gyakorlásra lesz szükség…
  – Újra erősnek, egészségesnek fogom érezni magam! – tartotta maga elé a báró vigyorogva
a szuszpenzorgömböket, aztán az övet visszataszítóan terebélyes derekára csatolta. Hogy
tudott ilyen hatalmasra puffadni a hasa? Egymás után, sorra bekapcsolta a gömböket. Minden
felhangzó zümmögéssel érezte, ahogy fokozatosan csökken a lábára, az ízületeire, a vállára
nehezedő súly. – Ahhhh!
  A báró szökkent egyet, olyasféleképpen, mint egy első lépéseit próbálgató felfedező egy
alacsony gravitációjú bolygón. – Ide nézz, Piter! Hohó! – Fél lábbal a padlóra érve ismét
elrugaszkodott, ezúttal majdnem a plafonig ugrott. Leérkezve harsogva felnevetett, s fél lábon
megpördült, akár egy akrobata. – Ez az! Remek!
  A Mentát az ajtó mellett ácsorgott, önelégült mosollyal az arcán.
  A báró ekkor a botját suhogtatva hadonászni, böködni kezdett, akár egy vívómester. – Épp
így képzeltem! – csapott hatalmasat az asztal lapjára.
  – Nem ártana némi gyakorlás, báróm! Meg ne erőltesd magad! – óvta a Mentát gazdáját,
tudván, hogy épp az ellenkezőjét fogja tenni.
  Harkonnen báró egy elnehezült balett-táncos kecsességével átsasszézott a szobán, atyaian
megpaskolta az elképedt Piter de Vries arcát, majd nekilódult a nyitott erkély felé.
  A Mentát – miközben az ormótlan ember esztelenül magabiztos szökdécselését figyelte –
elképzelte, hogy az, túlbecsülve a lendületét, átbukik a korláton, s lebucskázik a vár irdatlan
magas tornyából. Látványos jelenet volna!
  A szuszpenzorok ugyan mérsékelnék valamelyest a zuhanás sebességét, a hatalmas test
azonban kétségkívül szétkenődne odalent, az útburkolaton. Váratlan ajándék volna a sorstól.
  Minthogy a Mentát volt megbízva a család legkülönfélébb vagyoni érdekeltségeinek a
kezelésével – beleértve a titkos fűszerraktárakat is, mint amilyet a Lankiveilen rejtettek el –,  
a báró halálával de Vries könnyedén magához kaparinthatta volna a tulajdonjogot. Az a
seggfej Rabban úgysem fogná fel, mi folyik körülötte.
  Talán ha csöppet megtaszajtaná…
  A háj tömeg azonban megkapaszkodott a korlátban, visszalódult, és lelkesen körülhordozta
tekintetét a füst és korom lepte városon. A metropolis változatlanul mocskos, fekete
gyárépületek és közigazgatási toronyházak rengetege volt, mely a Giedi Prime hitvány
talajában gyökerezett. A fővároson túl még szutykosabb mezőgazdasági és bányászfalvak
terültek el, oly nyomorúságosak, hogy szinte uralkodni sem volt érdemes rajtuk. Odalent, a
messzeségben munkások nyüzsögtek az utcákon, akár a tetvek, éppen műszakváltás volt.
  A báró felemelte a botját. – Erre nincs szükségem többé. – Vetett még egy utolsó pillantást
a homokféreg tátott torkát mintázó ezüstnyélre, végigsimított sima fáján – aztán kihajította a
levegőbe. Még utána is hajolt, nézte, ahogy pörögve mind kisebbnek látszott. Gyermeteg
kárörömmel azt remélte, valakit hátha kupán vág odalent.
  A szuszpenzorain lebegő báró visszatért a szobába, ahol a csalódott Piter de Vries egyre az
erkély éles peremét bámulta. A Mentát tisztában volt vele, hogy a báró ellen sosem sikerülhet
ármánykodnia, úgyis rájönne és kivégeztetné. Ráadásul bármikor másik Mentátot rendelne a
Bene Tleilaxtól, tán éppen egy új de Vries-gholát, akit az ő halott sejtjeiből növesztenének.
Egyetlen reménye valami előre nem látott baleset volt… vagy hogy a Bene Gesserittől kapott
kór lefolyása felgyorsul és elteszi láb alól.
  – Mostantól semmi sem állíthat meg, Piter – sugárzott az elégedettségtől a báró. – Rettegj,
Impérium! Még megemlegetitek Vladimir Harkonnen báró nevét!
  – Igen, én is azt hiszem – bólogatott a Mentát.
  
   Ha meghátrálsz, máris elvesztél. Ám ha nem adod fel, még ha nincs is sok esélyed, legalább
abban győzelmet aratsz, hogy megpróbáltad.
   PAULUS ATREIDES HERCEG
  
  Gurney Halleck tudta, ha meg akarja menteni a húgát, egyedül kell cselekednie.
  Két hónapon át készülődött, pedig legszívesebben máris indult volna, hisz sejtette, Bheth
mennyit szenved minden éjjel, minden pillanatban. A terve azonban eleve kudarcra lett volna
ítélve, ha nem vesz számításba minden eshetőséget. Térképeket szerzett a Giedi Prime-ról, és
alaposan kigondolta, mely útvonalon jut el az Ebonit-hegyig. Ilyen rettenetesen messze még
soha életében nem járt.
  Gurney aggódott, nehogy a falusiak észrevegyék, valamiben mesterkedik, de azok nap nap
után ugyanolyan lehorgasztott fejjel botorkáltak előre, mint mindig. Még a szülei is csak
ritkán szóltak hozzá, nem hogy felfigyeltek volna arra, hogy feszültebb a szokottnál. Mintha
csak a lányukkal együtt a fiukat is örökre elveszítették volna.
  Végül aztán, amikor úgy érezte, felkészült, Gurney megvárta, míg besötétedik, majd
egyszerűen… kiosont a faluból.
  A vállára vetett zsákkal, amiben králkrumpli és zöldség volt, és az övébe dugott
nyesőkéssel nekivágott a szántóföldek tarkította határnak. Kerülte a forgalmas utakat és az
őrjáratokat, nappal aludt, éjjel, a hold sápadt fénye mellett haladt előre. Nem tartotta
valószínűnek, hogy keresőket küldtek volna utána. A dmitribeliek nyilván arra fognak
gondolni, hogy a bajkeverőt az éj közepén ragadták el a Harkonnen-martalócok; remélhetőleg
félelmükben még jelenteni sem fogják az eltűnését.
  Gurneynak többször is sikerült felkapaszkodnia távirányítású teherszállító járművekre,
melyek éjjelenként nyugat felé siklottak a sötétségbe borult táj fölött. Az otromba fémkasztnik
több száz kilométeren át, megállás nélkül haladtak valamely beprogramozott irányba, eközben
Gurneynak módjában állt pihenni, töprengeni, kivárni, amíg megérkezik a katonai
helyőrséghez.
  Hosszú órákon át hallgatta a szuszpenzormotorok dohogását, melyek nyersanyagot vagy
ásványokat szállítottak a feldolgozó központokba. Gurneynak nagyon hiányzott a balisetje,
amit otthon kellett hagynia, hiszen túlságosan terjedelmes volt, akadályozta volna terve
végrehajtásában. Pedig hangszere volt egyetlen támasza, amíg azon játszhatott, elfeledte,
mennyi mindent raboltak el a hűbérurak a családjától. Visszavágyta azokat a napokat. Most
mit tehetett mást, dúdolgatott magában.
  Végre-valahára feltűnt a messzeségben az Ebonit-hegy kopár, csonka kúpja, egy hajdani
vulkán feketéllő maradványa, melynek élesen letöredezett sziklanyúlványai úgy festettek,
mintha szurokkal lettek volna leöntve.
  A katonai helyőrség roppant egyhangú látványt nyújtott egymástól azonos távolságra álló,
díszítetlen kockaházaival. Akár egy kifordított kotorék, terpeszkedett a hegyoldalban a
rabszolgák barakkjai és az obszidiánbányák fölött. A bekerített rabszolgatelep és az ezredekre
osztott katonai tábor között zavaros összevisszaságban helyezkedtek el az egyéb
melléképületek, ellátóhelyek, kocsmák… és a nagy forgalmú bordély a Harkonnen-katonák
szórakoztatására.
  Gurneynak sikerült észrevétlenül eljutnia idáig. A Harkonnen-uraságok fejében meg sem
fordult, hogy egy alacsony származású, faragatlan munkás egymaga neki mer vágni a Giedi
Prime áldatlan útviszonyainak, vagy kémkedni merészel egy kaszárnya körül, méghozzá
személyes, eltökélt szándékkal.
  Valahogyan be kellett jutnia oda, ahol Bhethet fogva tartották. Gurney meglapult, várt,
kifigyelte a katonák mozgását, s meghányta-vetette magában, milyen lépésekben valósítja
meg a tervét. Nem sok lehetősége volt.
  Ez azonban nem tántorította el attól, hogy végrehajtsa.
  Egy alacsony sorból való, tanulatlan ember nem remélhette, hogy feltűnés nélkül
elvegyülhet a bordély vendégei körében, így Gurney meg sem próbálta odavalósinak kiadni
magát. A vakmerő akció mellett döntött. Egyik kezébe egy ócskavashalomból kiragadott
fémrudat kapott, a másikban a nyesőkését szorongatta. Az óvatosság helyett a gyorsaságot
részesítette előnyben.
  Berontott egy oldalajtón, és odarohant a pultoshoz, egy nyomorék vénemberhez, aki az
elülső asztalnál a székéhez szíjazva gubbasztott. – Hol van Bheth? – üvöltött rá Gurney, maga
is meglepődve a hangján, hiszen oly régóta nem hagyta már el szó az ajkát. Kése hegyét a
vénember inas állához szorította. – Bheth Halleck hol van?
  Gurney egy pillanatra megrendült. Mi van, ha a Harkonnen-lebujokban az örömlányokat
nem is név szerint tartják nyilván? A vénség, látván az ádáz eltökéltséget Gurney villogó
szemében és forradásos arcán, reszketve kibökte: ? Huszonegyes szoba.
  Gurney székestül beráncigálta az öreget egy mellékhelyiségbe és rázárta az ajtót. Aztán
felrohant az emeletre.
  Innen-onnan morcos képű kliensek bámultak rá, némelyikükön hiányosan lógott a
Harkonnen-egyenruha. Gurney sikolyokat, ütlegeket hallott ki a csukott ajtók mögül, de ideje
nem volt, hogy azokkal törődjön. Egyetlen dologra tudott csak koncentrálni: Haszonegyes
szoba. Bheth.
  A látótere leszűkült, egyetlen ajtót keresett. Vakmerőségének köszönhetően némi időt
nyert ugyan, de bármelyik pillanatban hívhatták a Harkonnen-katonákat. Gurney nem tudta,
mennyi idő alatt menekítheti ki Bhethet onnan. Együtt elrejtőzhetnének a környéken, a
bozótos erdőségekben. De hogy azután merre és hova, arról fogalma sem volt.
  Nem gondolkodott. Csak annyit tudott, meg kell próbálnia.
  A szobaszám a szemöldökfába volt karcolva, birodalmi galachul. Bentről dulakodás
hallatszott. Gurney izmos vállával nekifeszült az ajtónak. Az kifordult a sarkából és nagy
döndüléssel beszakadt.
  – Bheth! – üvöltött fel vadul Gurney, s egyik kezében késsel, a másikban fémrúddal
benyomult a rosszul megvilágított szobába.
  Az ágy felől jövő rekedt sikolyra Gurney odakapta a fejét, s pillantása vékony drótokkal
kikötözött húgára esett. A lány melle és alteste vastagon be volt kenve zsírral, mintha festett
harci jelek lettek volna. Megriadt kígyók módjára két meztelen Harkonnen-katona hőkölt
hátra mellőle, menten abbahagyták, amivel éppen foglalatoskodtak. Mindkettejüknél különös
alakú eszközök voltak, az egyik szikrázott és sercegett.
  Gurney bele sem akart gondolni, mit csinálhattak, kényszerítette magát, hogy ne is
tépelődjön azon, miféle szadista kínzásokat kellett Bhethnek naponta elviselnie. Üvöltése
elfojtott kiáltássá fakult, amint Bhethet meglátta – és a döbbenettől megdermedt. Hogy húgát
ilyen megalázott helyzetben találta, s amilyen megrázó látványt nyújtott négy év szenvedés
után, Gurneyt olyannyira letaglózta, hogy minden addigi igyekezete ott helyben kudarcba
fulladt.
  Egyetlen pillanatig tétovázott csupán. Elborzadt azon, Bheth mennyire megváltozott,
milyen nyúzott, milyen megviselt lett az arca, lesoványodott testét csupa seb és horzsolás
borította… szinte rá sem ismert a selymes hajú, tizenhét esztendős leánykára. Gurney a
másodperc töredékéig állt villámsújtottan, földbe gyökerezett lábbal.
  Ennyi elég is volt a Harkonnen-katonáknak. Rávetették magukat és leteperték.
  Hiába nem volt rajtuk sem páncél, sem csizma, szinte a földbe döngölték Gurneyt.
Pontosan tudták, hová üssenek. Egyikük Gurney torkához nyomta a szikrázó szerszámát,
amitől annak lebénult a teljes bal oldala. Már csak tétova csapkodásra tellett az erejéből.
  Bheth néma, ziháló hangokat tudott csak kiadni, miközben a drótokat rángatva hányta-
vetette magát az ágyon. Gurney akkor vette észre a hosszú, fehér forradást keresztben a
nyakán – nem volt gégéje.
  Gurney látása elhomályosult, vörös köd ereszkedett a szemére. Súlyos, csizmás lépteket,
ordítozást hallott a folyosóról, visszhangzott az egész ház. Jött az erősítés. Gurney meg sem
tudott moccanni.
  Csüggedten megértette: kudarcot vallott. Végezni fognak vele, gondolta, talán még Bhethet
is megölik. Ha nem tétováztam volna! Pillanatnyi elbizonytalanodása okozta a vesztét.
  Az egyik őr letekintett rá, vicsorgott dühében. Nyál csorgott a szája bal sarkán, s kék
szemével bőszen Gurneyra meredt. A Harkonnen-őr kikapta a kést és a fémrudat Gurney
erőtlen kezéből, s vigyorogva felmutatta. Majd a kést félrehajította, de a rudat megtartotta.
  – Tudjuk már, hova küldjünk, cimbora! – harsogta.
  Gurney fülét megint megütötte Bheth furcsa suttogása, de nem értette, mit akart mondani.
  Aztán az őr lesújtott a fémrúddal Gurney fejére.
  
   Az álmok épp olyan egyszerűek vagy bonyolultak, mint álmodójuk.
   LIET-KYNES: APÁM NYOMDOKÁBAN
 
  Ahogy a fegyveresek mind mélyebbre vezették a két fremen ifjút a jégkorszakban
képződött hegy gyomrába, Liet-Kynes hallgatott és alaposan körülkémlelt. Igyekezett minél
többet megérteni a részletekből, hogy vajon kik lehetnek ezek a számkivetettek. Bíbor– és
rézemblémával díszített, elnyűtt uniformisuk szabályos katonai egyenruhának tűnt.
  Az alagutakat a porral cementálódott fagyott talajrétegekből vájták ki és tiszta polimerrel
bélelték. A levegő annyira hideg volt, hogy látszott az ember lehelete, ami megrázó élményt
nyújtott Liet számára. Eszébe juttatta, milyen sok nedvesség távozik a tüdejéből minden egyes
kilégzéskor.
  –  Szóval csempészek vagytok? – kérdezett rá végül Warrick. Eleinte zavarában, amiért túl
könnyen rajtakapták őket, lesütött szemmel baktatott, de aztán felbátorodott és körbe
tekintgetett.
  Dominic Vernius menet közben sandított hátra rájuk. – Csempészek… és még sok egyéb
is, fiaim. A mi küldetésünk túlmutat puszta hasznon és önös érdeken. – Nem látszott
mérgesnek. Bajusza alatt felragyogó, vakítóan fehér fogú mosolya őszinteséget tükrözött.
Nyílt arca volt, tar feje csillogott, akár egy fényezett golyó. A tekintete elevennek tűnt, ami
alapjában kedélyes, szeretetre méltó ember benyomását keltette, de mögötte üresség sejlett,
mintha a lelkéből kiszakítottak volna egy jókora darabot, s a hiányt nem pótolhatta semmi.
  – Nem lesz ebből baj, Dom? Túl sokat mutatsz nekik ? jegyezte meg egy himlőhelyes
arcú, lepörkölődött szemöldökű férfi. – Eddig csak mi léphettünk be ide, akik a vérünkkel
bizonyítottuk a hűségünket – de ezek idegenek. Nem igaz, Asuyo?
  – Nem mondhatnám, hogy kevésbé bíznék a fremenekben, mint az a Tuek nevű pofa,
ráadásul még üzletelünk is vele, nem? – mondta egy szikár, tüskés ősz hajú veterán. Kopott
kezeslábasán és egyenruhafelsőjén nagy gonddal megőrzött rangjelzések és néhány kitüntetés
díszelgett. – Tuek vízzel kereskedik, mégis olyan… olajosan sima a modora.
  A kopasz csempészvezér megállás nélkül haladt tovább a komplexum belseje felé. –
Johdam, ezek a legények anélkül is megtaláltak minket, hogy bármit is mutattam volna nekik.
Könnyelműek voltunk – örüljetek, hogy íremének bukkantak ránk, és nem sardaukarok! A
íremének legalább ugyanannyira nem szívelik a Császárt, mint mi, igaz, fiatalok?
  Liet és Warrick egymásra pillantott. – Shaddam Császár messze van innen, és semmit sem
tud a Dúnéről.
  – És a becsületről sem. – Dominic arcán sötét indulat suhant át, de témát váltott. – Azt
hallottam, a császári planetológus beolvadt a bennszülöttek közé, maga is fremenné vált, és
azt tervezi, újjáalakítja a bolygó arculatát. Igaz ez? Vajon Shaddam támogatja a törekvéseit?
  – A Császárnak fogalma sincs semmiféle ökológiai koncepcióról. – Liet nem árulta el, ki ő
valójában, hogy kinek a fia, és a másik nevén mutatkozott be: ? Az én nevem… Weichih.
  – Hát, nem rossz az, ha az embernek nagyszabású tervei vannak, még ha kivihetetlennek
tűnnek is. – Dominic szeme a távolba révedt. – Mindnyájunknak vannak.
  Liet nem volt egészen bizonyos benne, mire gondol a megtermett férfiú. -Nos, miért
rejtőzködtök idelent? – kérdezte. – Kik vagytok?
  Dominic, a többiek beletörődő hümmögése mellett így felelt: – Már tizenöt éve élünk itt, és
ez csak az egyik bázisunk. Van egy sokkal nagyobb másutt, egy másik világon, de számomra
sokat jelent ez az első, az arrakisi búvóhelyünk.
  Warrick bólintott. – Megalkottátok a saját sziecseteket.
  Dominic megtorpant egy nagyobb nyílás mellett, aminek széles plázablakain át le lehetett
látni egy mély, szakadékszerű üregbe a tornyosuló sziklák között. A hasadék sima, kaviccsal
borított fenekén mindenféle űrjárművek sorakoztak katonás rendben egymás mellett. Az egyik
űrcsille körül apró alakok szorgoskodtak, hordták a rakományt a felszálláshoz készülődő
jármű fedélzetére.
  – A kényelmi viszonyaink azért valamelyest jobbak, mint egy sziecséi, fiam, és a
szemléletünk is erőteljesebben kozmopolita. – A két fremen ifjún legeltette a szemét. – De
meg kell őriznünk a titkainkat. Szóval, mi vonzott ide benneteket, fiúk? Mit kerestek itt?
Miről vettétek észre, hogy az álcázásunk hiányos?
  Warrick épp meg akart szólalni, de Liet közbevágott. – És mi mit kapunk azért cserébe, ha
eláruljuk?
  – Az életeteket, he? – morrant rá Asuyo. Őszes haja felborzolódott.
  Liet konokul megrázta a fejét. – Lehet, hogy végeztek velünk, miután rámutattunk az
összes hiányosságotokra. Törvényen kívüliek vagytok, nem íremének – miért bíznék meg a
szavatokban?
  – Törvényen kívüliek? – kacagott fel keserűen Dominic. – Az Impérium törvényei több
kárt okoztak máris, mint egyetlen személy árulása… kivéve talán magának a Császárnak a
kártételét. A vén Elroodét és most Shaddamét. – Űzött tekintete ismét valahova messze
révedt. – Átkozott Corrinók…! – Majd hirtelen ellépett a sziklafalba süllyesztett ablakoktól. –
Ugye, fiúk, nem akartok feladni minket a sardaukaroknak? Ha jól sejtem, mindmáig
hihetetlenül magas jutalom van kitűzve a fejemre.
  Warrick barátjára pillantott. Mindketten értetlenül pislogtak. – Azt sem tudjuk, ki vagy,
uram.
  Az egyik csempész elkuncogta magát. Dominic megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán némi
csalódottság csendült a hangjában, ahogy közölte velük: – Az ecazi felkelés hőse voltam, s
feleségül vettem a Császár egyik ágyasát. A hatalmamtól betolakodók fosztottak meg, akik
elfoglalták a bolygómat.
  Az Impérium roppant kiterjedése és politikai összefonódásai messze meghaladták Liet
ismereteit a világról. Időnként nagyon szeretett volna bolygóközi utazásra indulni, de nemigen
remélte, hogy valaha is sor kerülhet rá.
  A kopasz férfi megsimogatta a polimerborítású falat. – Ezekben az alagutakban mindig úgy
érzem magam, mintha az Ixen lennék… – mondta kongó hangon, sóvárogva. – Ezért
választottam ezt a helyet, ezért járok vissza minduntalan a másik állomáshelyünkről.
  Dominic hirtelen kizökkent mélabújából, s úgy nézett körül, mintha csodálkozna, társai mit
keresnek még mindig ott. – Asuyo, Johdam, kísérjük el a fiúkat az irodámba. – Fanyar
mosollyal a két fremen suhancra hunyorított. – A Grand Palais egyik terméről mintáztuk, már
amennyire pontosan fel tudtam idézni, hogy nézett ki. Nem volt időm fénymásolatot készíteni,
amikor menekülnünk kellett.
  A tar vezér előremasírozott, s közben felidézte élete történetét, de úgy mondta, mintha csak
száraz szöveget olvasna valami történelmi filmkönyvből. – A feleségemet sardaukarok
gyilkolták meg. A fiam és a lányom száműzetésben él a
  Caladanon. Még régen, egyetlenegyszer támadást intéztünk az Ix ellen, de az akció során
kis híján otthagytam a fogam. Sok emberem odaveszett, Johdamnak nagy nehezen sikerült
élve kijuttatnia onnan. Azóta rejtőzködöm, és tőlem telhetően mindent elkövetek, hogy ártsak
azoknak a mocskos sergáknak, a volt és a jelenlegi Padisah Császárnak és a Landsraad
köpönyegforgatóinak, akik elárultak.
  Áthaladtak raktárhangárokon, ahol ponyvával letakart berendezések sorakoztak, s
szerelőműhelyeken, ahol mindenfelé szét– és összeszerelés alatt álló gépek, gépalkatrészek
hevertek. – Ám minden ténykedésem abban merült ki, hogy vandál cselekedetekkel
folytonosan borsot törtem Shaddam orra alá. Corrino-emlékműveket rongáltunk meg,
szobrokat csonkítottunk meg, kínos feltűnést keltő fricskákat osztogattunk hőn szeretett
Császárunknak. Persze most, hogy megszületett a negyedik leánygyermeke, Josifa – pedig
hogy vágyott már fiú utódra, örökösre! –,   attól jobban főhet a feje, mint bármitől, amit én
találtam volna ki a bosszantására.
  Mögüle a himlőhelyes arcú Johdam odamorogta: – A Corrinók szekálása életformánkká
lett.
  Asuyo beletúrt tüskés hajába és érdes hangján kijelentette: – Mindnyájan és többszörösen
is az életünkkel tartozunk Vernius grófnak – és nem hagyjuk, hogy bármi baj érje. Feladtam a
bizottsági tagságomat, lemondtam a járadékaimról, sőt, a birodalmi hadseregben szerzett tiszti
rendfokozatomról, hogy csatlakozzak ehhez a szedett-vedett bagázshoz. Nem engedjük, hogy
ilyen jöttment fremen kölykök kifecsegjék a titkainkat, megértettétek?
  – Megbízhatsz egy fremen szavában! – csattant fel Warrick méltatlankodva.
  –  Még semmire sem adtuk a szavunkat – jegyezte meg Liet résnyire szűkült szemmel. –
Még nem.
  Elérkeztek végre egy roppant tarkán és hevenyészett módon berendezett szobához, melybe
a jelek szerint nem különösebben kulturált lakója egybehordott mindenféle kelléket és
dísztárgyat, ami az eszébe jutott, de amik sehogyan sem illettek egymáshoz. Ládák álltak ott,
csordultig telve aranyérmékkel, amitől a szoba úgy festett, akár egy kalóz kincseskamrája. Az
értékes emlékérmék, amiknek egyik felére Shaddam arcmása, a másikra az aranyoroszlános
trónus volt verve, olyan nemtörődöm módon voltak tárolva, hogy az embernek az volt a
benyomása, a kopasz csempészvezérnek fogalma nem volt, mihez kezdjen összelopkodott
vagyonával.
  Dominic kérges kezét végighúzta egy tál csillámló, smaragdzöld golyón, melyek akkorák
lehettek, mint a kisujja körme. – Mohagyöngyök a Harmonthep-ről. Shando kedvencei voltak,
azt mondta, a színűk a zöld legtökéletesebb árnyalata. – Vernius gróf, Rondo Tuekkel
ellentétben, úgy tűnt, nem önmagukért kedvelte a dísztárgyait, hanem mert vigaszt talált az
emlékekben, amiket azok felidéztek.
  Dominic Vernius, miután elküldte Johdamot és Asuyót, letelepedett egy puha, bíborszínű
fotelba, majd intett vendégeinek, hogy foglaljanak helyet az alacsony asztalka túloldalán
elhelyezett párnákon. Az asztal lapján, mint összefolyó festékfoltok keveredtek egymással a
skarlátvöröstől a bíborvörösig terjedő színek.
  –  Polírozott vérfából van – kocogtatta meg Dominic a különös asztal tetejét, amitől eleven
színek terültek szét lökéshullámszerűen szálirányra merőlegesen. – Meleg lámpák hatására
máig áramlásba jön a fanedv, évekkel a fa kivágása után is. – Tekintetét végighordozta a
falakon. Több durván kidolgozott, drága
  íeretbe foglalt portrévázlat függött körös-körül, mintha maga Dominic vetette /olna őket
vászonra pusztán emlékezetből, ám kevés művészi érzékkel.
  – Az embereim. Velem harcoltak az ecazi vérfaerdőkben is. Sok lázadót megéltünk,
felégettük erdőmélyi bázisukat. Johdamot és Asuyót már ismered -a századosaim voltak
abban az ütközetben. Johdam ott vesztette el a fivérét… – Nagyot, hosszút sóhajtott. – Ez még
akkor volt, amikor önként vállaltam a vérontást a Császár nevében, amikor hűséget fogadtam
IX. Elroodnak, és hittem, hogy megjutalmaz a szolgálataimért. Fel is ajánlotta, hogy bármit
kívánhatok, én pedig elvettem az egyetlent, amivel magamra haragítottam.
  Dominic beletúrt egy arany emlékérmékkel teli, mázas edénybe karnyújtásnyira tőle. –
Most pedig minden erőmmel a Császár ellen harcolok.
  Liet elkomorodott. – Hiszen Elrood már sok éve elhunyt, amikor még csecsemő voltam.
Most IV. Shaddam ül az aranyoroszlános trónuson.
  –  Nem sok hír jut el hozzánk az Impériumról, de ennyit még én is tudok -toldotta meg
Warrick.
  – Ugyan, Shaddam éppen olyan hitvány alak, mint az apja! – Dominic néhány meg-
megcsörrenő aranyérmét morzsolgatott a kezében. Majd hirtelen kihúzta magát, mintha
rádöbbent volna, mennyi év eltelt azóta, hogy bujkál. – Na, ide figyeljetek! Ne
csodálkozzatok, hogy fel vagyunk háborodva, amiért behatoltatok a területünkre. Két
kölyök… hány évesek vagytok, tizenhat? – húzódott mosolyra Dominic ráncos arca. – Az
embereim kínosan érzik magukat amiatt, hogy ránk bukkantatok. Igazán értékelném, ha
kijönnétek velünk és megmutatnátok, mi hívta fel ránk a figyelmeteket. Szabjátok meg az
árát, kifizetem.
  Liet agya sebesen pörgött, amint számba vette, milyen komoly anyagi erőforrásokkal és
harci tapasztalatokkal rendelkezett ez a csapat. Tengernyi kincs hevert szanaszét, bár a zöld
gyöngyökkel nem tudtak volna mihez kezdeni. Bizonyos eszközöknek és berendezéseknek
azonban jó hasznát tudták volna venni…
  Liet megfontoltan és az esetleges következményeket végiggondolva, tipikusan fremen
választ adott. – Beleegyezünk, Dominic Vernius, de cserébe köteles vagy valamikor a
jövőben, ha úgy hozza a helyzet, valamilyen szívességet tenni nekem és Warricknak, bármit is
kérünk tőled. Most pedig mehetünk, megtanítjuk nektek, hogyan tegyétek láthatatlanná a
rejtekhelyeteket úgy hogy még a fremenek se vegyék észre.
  A csempészek melegen felöltözve a két ifjú nyomában bandukoltak, miközben azok
felhívták a figyelmüket a rosszul eltüntetett nyomokra, a jégfalon kiütköző elszíneződésekre,
a túlságosan láthatóvá váló ösvényekre a sziklás kaptatón. Néhányan a csempészek közül még
akkor sem látták, ami nyilvánvaló, amikor a fremenek ujjal mutogattak rá. Ennek ellenére
Johdam morcosan bólogatott, és megígérte, végrehajtja a javasolt változtatásokat.
  Dominic Vernius csak állt a hidegben, és meghökkenve rázta a fejét. – Az ember hiába
igyekszik többszörös biztonsági rendszert kiépíteni, mindig akad valami új módszer, amivel
rést lehet ütni rajta. – Lebiggyesztette az ajkát. – Tervezők nemzedékei törekedtek arra, hogy
kifejlesszék a tökéletes védelmi rendszert az Ixen. Csak a mi uralkodócsaládunk ismerte
minden részletét, zegzugát. Hiábavaló erőfeszítés volt, iszonyatos pénzpazarlás. Azt hittük,
föld alatti városaink bevehetetlenek, és elpuhultunk, vigyázatlanokká lettünk. Akárcsak az
itteniek – mondta, és tenyerével Johdam hátára paskolt. A himlőhelyes arcú férfi a homlokát
ráncolva elkullogott.
  A termetes, kopasz férfiú ismét felsóhajtott. – Legalább a gyermekeim el tudtak menekülni.
   – Arcán az undor és felháborodás kifejezésével elfintorodott. ? Kerüljetek a pokol
mélységes fenekére mocskos tleilaxiak, a Corrino-házzal együtt!
  – Dominic indulattal a földre köpött, amivel meglepte Liefet. A fremeneknél a köpés – a
test vizének felajánlása – a legnagyobb tisztelet jele volt, amivel csak keveseket illettek.
Dominic Vernius azonban szitkozódásképpen használta.
  Furcsa szokás, gondolta Liet.
  A kopasz férfi a két fremen ifjúra tekintett. – Feltehetően a másik bolygón lévő fő
támaszpontomnak is hasonló hiányosságai lehetnek. – Közelebb hajolt. -Ha
valamelyikőtöknek kedve szottyan egyszer ellátogatni oda, az megszemlélheti az ottani
technikai megoldásainkat. Rendszeresen eljárunk a Salusa Secundusra.
  Liet felkapta a fejét. – A Salusára? – Eszébe jutott, hogy az apja ott nevelkedett. – Azt
hallottam, lenyűgöző világ.
  Johdam, aki valamivel messzebb szorgoskodott valamivel, hitetlenkedve felkacagott.
Megvakarta összekaszabolt, verejték áztatta szemöldökét. – Egy biztos, már nem úgy fest,
mint az Impérium főbolygója. – Asuyo egyetértően bólogatott.
  Dominic megvonta a vállát. – Egy renegát Ház feje vagyok, és megesküdtem, hogy az
Impérium ellen fogok küzdeni. A Salusa Secundus alkalmas helynek látszott arra, hogy
elrejtőzzek rajta. Kinek jutna eszébe a Császár szigorúan őrzött börtönbolygóján kutatni
utánam?
  Pardot Kynes elmesélte a rettenetes salusai katasztrófát, amit egy ismeretlen nevű, fellázadt
nemesi család idézett elő. A renegáttá lett Ház tiltott atomfegyvereket alkalmazott a főbolygó
ellen. A Corrino-ház néhány tagja túlélte a tragédiát, III. Hassikkal egyetemben, aki
biztosította a dinasztia fennmaradását, és új világon, a Kaitainon alakította újjá a birodalmi
kormányt.
  Pardot Kynest nem igazán érdekelte sem a történelem, sem a politika, annál inkább a
dolgok természetes rendje, az, ahogy ez a világ földi paradicsomból holokauszt utáni pokollá
változott. A planetológus azt állította, elégséges beruházással és kemény munkával
helyreállítható volna a Salusa Secundus egykori klímája és szépsége.
  – Egy napon talán megnézem magamnak ezt az… érdekes bolygót. Azt a világot, amely az
apámra oly mély benyomást tett.
  Dominic harsány hahotára fakadt, s bajtársias gesztussal hátba veregette Liefet. A
fremenek ritkán érintették meg egymást, csupán késpárbajok alatt. ? Imádkozz, hogy sose
kelljen, fiú – mondta a csempészvezér. – Imádkozz, hogy sose kelljen.
  
   A víz az élet metaforája. Vízben keletkeztünk, mindenütt jelen levő ereje alakított minket… és
máig is folyamatosan alakulunk.
   PARDOT KYNES CSÁSZÁRI PLANETOLÓGUS
 
  – Nekünk, a sivatag fremenjeinek nincs részünk abban a kényelemben, amiben te élsz,
Lady Fenring – jegyezte meg a Shadout Mapes, miközben rövid lábain igyekezett előre.
Óvatos, pontos léptei nyomán még a por sem verődött föl a keményre tömörödött, holdsütötte
talajon. A párás üvegházzal ellentétben a kinti csontszáraz éjszaka igen keveset őrzött meg a
nappali forróságból. – Fázol?
  A fremen nő hátrapillantott a karcsú, szőke Margot-ra, aki büszke tartással gyalogolt a rutii
prédikátor előtt. Mapes felhajtotta csappaköpenye csuklyáját. Cirkoruhája szűrője az arca
mellett leffegett, sötét szemében visszatükröződött a második hold fénye.
  – Nem fázom – felelte Margot egyszerűen. Mivel csak a fémszálas háziruhája volt rajta,
anyagcseréjét már korábban a megváltozott helyzethez igazította.
  – A vékony talpú topánkád sem alkalmas sivatagi túrára – zsörtölődött a prédikátor
mögötte.
  – Nem adtatok időt, hogy útiruhát öltsék magamra. – Margot-nak, akárcsak a többi
Tisztelendő Anyának, vastag bőrkeményedések voltak a talpán a tanulóéveik alatt nap mint
nap végzett harci gyakorlatoktól. – Ha a cipőm lefoszlik rólam, majd megyek mezítláb.
  Mindkét fremen elmosolyodott szelíd konokságán. – Végül is bírja az iramot ? ismerte el
Mapes. – A többi, víztől duzzadó húsú birodalmi többsége aligha bírná!
  – Gyorsabban is tudok menni – ajánlkozott Margot –,   ha akarjátok.
  A Shadout Mapes, kihívásnak véve a felszólítást, erőltetett menetben – mint a katonák –
sietve meglódult, és még csak nem is lihegett. Margot ugyanabban a tempóban követte, épp
csak picit verejtékezve. Valami éjszakai madár sipítozott a fejük felett.
  Kövezetlen út vezetett ki Arrakeenból a Pajzsfal alacsony előhegyei között megbúvó Rutii
nevű falu felé. Mapes, a város fényeitől távolodva, rátért egy halvány ösvényre, amely a
sziklás vonulatok közé kapaszkodott felfelé.
  A Nyugati-pajzsfal, ez a szabdalt megalit, ami a Pajzsfal határvonalát jelölte, komoran
meredezett előttük. A kis csapat eleinte enyhe emelkedőn, majd egy meredek, keskeny
ösvényen kaptatott előre, megkerülve egy szélesen elnyúló, csúszásos területet.
  A biztos járású fremenek sebesen haladtak az árnyékba borult vidéken. Margot, a Bene
Gesseritek remek egyensúlyérzéke és kitartása ellenére – ami a kiképzésük része volt –
kétszer is megbotlott az ismeretlen terepen, két vezetőjének kellett őt talpra segítenie. Ez
láthatóan elégtételül szolgált a két sivatagi embernek.
  Több mint két óra telt el azóta, hogy elhagyták az arrakeeni rezidencia nyújtotta kényelmet
és biztonságot. Margot már a tartalékait kezdte felélni, de gyengeségnek nem adta tanújelét.
Vajon az elveszett nővéreink is ezen az úton jöttek?
  Mapes és a prédikátor különös nyelven értekeztek egymással. Margot-nak emlékei
mélyéből felrémlett, hogy az bizony a csakobsza, a fremenek sok évszázada – az Arrakisra
érkezésük óta – használt nyelve volt. Felismervén a Shadout egyik szófordulatát, Margot így
felelt rá: – Isten hatalma végtelen.
  Közbeszólása a prédikátorra felkavaróan hatott, kurta lábú társnője azonban bölcsen
elmosolyodott. – A Sayyadina majd elbeszélget vele.
  Az ösvény többször elágazott, s a fremen nő hol fel, hol le, hol szűk, kanyargós csapásokon
sietett előre. Margot-nak a sivár holdfényben többször is feltűnt, mintha már jártak volna ezen
vagy azon az útszakaszon, s ráeszmélt, a íremének szándékosan terelgették oda-vissza, hogy
összezavarják, félrevezessék. Margot azonban, Bene Gesserit-képességeinek köszönhetően, a
legapróbb részletességgel emlékezett a visszavezető útra.
  Első haragjában legszívesebben szemrehányást tett volna a fremeneknek azért, amiért ilyen
szükségtelen óvintézkedést tettek ellene, de aztán úgy döntött, nem fedi föl rejtett képességeit.
Annyi évi várakozás után türelmetlensége és kíváncsisága nem ismert határt. Végre
bebocsáttatást nyer e sivatagi nép titokzatos világába, ahová idegenek eddig be sem tehették a
lábukat! Harishka Főtisztelendő Anya bizonyára elvárja tőle, hogy mindent részletesen
megfigyeljen. Talán – reménykedett Margot – végre megszerzi a rég várt értesülést.
  Mapes ekkor váratlanul kilépett egy párkányra, s a sziklafalhoz simulva, az ujjai hegyével
kapaszkodva araszolt előre egy iszonyú meredély peremén. Margot tétovázás nélkül követte.
A távolban Arrakeen fényei hunyorogtak, Rutii pedig csendben meghúzódott mélyen alant.
  Néhány méterrel odébb Mapesnek hirtelen nyoma veszett, mintha belépett volna a
sziklába. Margot szűk kis barlangbejáratot fedezett föl a hegyoldalban, ami akkora volt csak,
hogy egy ember éppen befért rajta. Odabent, bal kéz felé kitágult a tér, a falakon fúró– és
vésőnyomok tanúskodtak arról, hogy a íremének szélesítették ki az üreget. Mosdatlan testek
fojtogató szaga vágott Margot orrába. Elöl a Shadout integetett, hívta beljebb.
  Amikor a prédikátor is melléjük ért, Mapes szétnyitott egy ajkzárat, s belökött egy álcázott
ajtót. Ekkor már hangok is szűrődtek Margot fülébe, melyekbe gépek zúgása és a sok ember
jelenlétére utaló zsongás vegyült. Halványsárga fényűre állított parázsgömbök imbolyogtak a
levegőben, a légáramlatok sodrásában.
  Mapes belépett egy szőnyeggel letakart ajtón egy szobába, ahol asszonyok serénykedtek
szövőszékeken, hosszú hajszálakat és sivatagi gyapotfonalat vegyítve a szőttesekbe. A meleg
levegő az emberek sűrű kipárolgásától és a melanzs-fűszer mindent átjáró illatától volt terhes.
Odabent minden szem a büszke tartású, szőke látogatóra szegeződött.
  A szövőműhely egy másik szobába nyílt, ahol nyitott tűz fölé akasztott fémedényben egy
ember ételt kavargatott. A táncoló lángok fénye a Shadout ráncos arcára vetült, ami az
asszony mélykék szemének ádáz tekintetet kölcsönzött. Margot mindent megfigyelt, minden
részletet elraktározott, hogy feljebbvalóinak beszámolhasson róluk. Alig akarta elhinni, hogy
a fremenek ilyen népes települést, ilyen nagyszámú populációt tudtak elrejteni a hegyek
mélyén.
  Végül aztán egy tágasabb, földdel borított padlójú üregbe értek, ami telis-tele volt
ágyasokba rendezett sivatagi növényekkel. Margot ráismert a saguaróra, a vadlucernára, a
kreozotra és különféle szárazságtűrő fűfélékre. Kész botanikai kísérleti telep!
  – Itt várj, Lady Fenring. – Mapes előresietett, nyomában a prédikátorral. Margot magára
maradva lehajolt, hogy szemügyre vegye a kaktuszokat, látta fényes leveleiket, erőteljes
törzseiket, halványzöld, friss hajtásaikat. Valahonnan egy közeli üregből hangokat hallott,
messze visszhangzó kántálást.
  A váratlan neszre felkapta a fejét, s az egyik kerti ösvényen megpillantott egy igen idős
asszonyt, fekete köpenyben. Ott állt egyedül, karját összefonva a mellén. A különös nő szikár
volt és összeaszott, de szívós, akár a szigadrót. Nyakában fémkarikákból fűzött lánc csillogott,
sötét szeme feneketlen üregnek tűnt szigorú arcában.
  A tartásában, a jelenlétében volt valami, ami a Bene Gesseritekre emlékeztette Margot-t. A
Wallach IX.-en Harishka Főtisztelendő Anya már a kétszázadik évéhez közeledett, de ez a nő
a fűszerrel átitatódott testével, a pergamenszerűen aszott bőrével, ami az itteni klíma
következménye volt, még nála is öregebb lehetett. Még a hangja is száraz volt. – Ramallo
Sayyadina vagyok. Hamarosan elkezdjük a Magszertartást. Csatlakozz hozzánk, ha valóban
az vagy, akinek mondod magad.
  Ramallo! Már hallottam a nevét. Margot közelebb lépett, hogy elsuttoghassa a titkos
jelszót, ami tanúsítja, hogy tudomása van a Missionaria Protectiva célkitűzéseiről. Közben
eszébe jutott, hogy egy Ramallo nevű Tisztelendő Anya volt az utolsó, akinek jó egy
évszázada nyoma veszett a dűnék között…
  – Erre nincs idő, gyermekem – állította meg az idős asszony. – Mindenki ránk vár. És igen
kíváncsiak rád… aminthogy én is.
  Margot követte a Sayyadinát egy óriási barlangüregbe, ahol ezrével nyüzsögtek az
emberek. Ámulva hordozta körül a tekintetét – nem is hitte, hogy léteznek ilyen óriási üregek
a hegyek gyomrában. Egyáltalán hogy úszták meg eddig is, hogy a Harkonnen-őrjáratok fel
ne fedezzék őket? Hisz nem egy koszos nyomortelepről volt szó, hanem egy egész városról!
A fremeneknek több titka és nagyszabású célkitűzése volt, mint amiről akár Hasimir
Fenringnek is sejtelme lett volna.
  A tömeg felől áradó kellemetlen szagok szinte mellbe vágták Margot-t. Az
összezsúfolódott fremenek vagy piszkos köpönyegükbe burkolóztak, vagy a cirko-ruhájukat
viselték, amelyet kikapcsolt gallérpánttal hordtak az emberi kigőzöl-gésektől páratelt
barlangban. A prédikátor, aki Arrakeentől idáig kísérte Margot-t, oldalra húzódva várakozott.
  Bizonyos, hogy amikor az üvegházból eljöttünk, arra ügyeltek, hogy a távozásunknak
nyoma se maradjon. Ha ezek itt halálra szántak engem, soha senki nem tudja meg, mi lett
velem – ahogyan a többi nővérrel sem. Ekkor Margot elmosolyodott. Nem, ha bármi bajom
esik, Hasimir megtalálja őket. A fremenek csak hiszik, hogy a titkaik biztonságban vannak, de
az ő férjeurával nem vehetik föl a versenyt. Mert ha ő beveti páratlan szellemi képességeit, jaj
a tetteseknek, nem menekülhetnek bosszúja elől. A fremenek higgyenek, amit akarnak,
Margot tudta, amit tudott.
  Ahogy az utolsó sivataglakók is beszállingóztak a különböző járatok felől, Ramallo kézen
fogta Margot-t. – Gyere velem – hívta magával a vénséges vén Sayyadina, s kőlépcsőkön
felvezette egy, a magasban kialakított sziklakiugróra, ahol szembefordult a tömeggel.
  A sokaság elnémult, a csöndet csak surrogó denevérszárnyakhoz hasonló, neszező
ruhasuhogás törte meg.
  Margot enyhén reszkető térddel állt meg az idős asszony mellett. Áldozati báránynak
érzem magam. Légzőgyakorlattal igyekezett megnyugodni. A fremenek rászegezték
kifürkészhetetlen tekintetüket.
  – Shai-hulud figyel minket – mondta Ramallo. – Jöjjenek elő a vízmesterek. Négy férfi
indult meg feléjük a tömegen át. Kettesével jöttek, mindegyik pár egy
  kis bőrtömlőt hozott. A meg-megloccsanó tömlőket letették a Sayyadina lába elé.
  – Van-e mag? – kérdezte Ramallo.
  – Van mag – felelték a férfiak egyszerre. Majd megfordultak és elmentek.
  Ramallo kioldotta az egyik tömlő száját, és öntött egy kevés folyadékot a tenyerébe. –
Áldott a víz és áldott a magja – mondta. Kezéről zafírkék csöppek gördültek le a földre.
  A szavak és a ceremónia meglepte Margot-t, rendkívüli módon emlékeztették ugyanis a
Bene Gesserit-rendnél alkalmazott méregpróbára, amely által Tisztelendő Anyává avatták a
nővéreket. Vegyszerekkel – halálos mérgekkel – idézték elő azt a mélységes révületet,
szellemi krízisállapotot, amely létrehozta az átalakulást. A Missionaria Protectivától vették
volna át? A hajdan eltűnt Bene Gesserit-nővér ezt a titkot is megosztotta a fremenekkel?
Vajon mit tudnak még ezek a sivatagi bennszülöttek a Rend terveiről?
  Ramallo kioldozta a tömlő összetekert csövét, s a szopókáját Margot felé tartotta. Margot
habozás nélkül letérdelt, kezébe vette a csövet, de aztán mégis tétovázott.
  – Ha valóban Tisztelendő Anya vagy – susogta neki Ramallo –,   megihatod ezt a
folyadékot, amit Shai-hulud választ ki magából, anélkül hogy károd származna belőle.
  – Tisztelendő Anya vagyok – szólt Margot. – Már csináltam ilyet. A fremenek
tisztelettudóan hallgattak.
  –  Ezt még sosem csináltad, gyermekem – figyelmeztette az öregasszony. ? Most Shai-
hulud ítélkezik fölötted.
  A tömlő felől ismerős fűszerillat áradt, de valami kesernyés szag is érződött benne. A
csípős, kék folyadék halálos veszedelmet hordozott. Habár Margot kiállta a Tisztelendő
Anyává avatás gyötrelmes, transzban átélt kínjait, majdnem belehalt az akkori
megpróbáltatásokba.
  De újra meg fogja tenni.
  A mellette álló Sayyadina kioldotta a másik tömlő összetekert csövét. Kortyolt egyet a
folyadékból, s hátrabillent fejjel behunyta a szemét.
  Nem szabad félnem, Margot csak erre koncentrált. A félelem az elme gyilkosa… Magában
végigmondta a teljes félelem elleni litániát, majd megszívta a csövet, egyetlen csöppet. Épp
csak annyit, amennyivel megnedvesítette a nyelve hegyét.
  Az erőteljes íz pörölycsapásként érte, az egész énje beleremegett. Méreg! A teste
visszahőkölt, de Margot kényszerítette magát, hogy belső kémiai folyamataira összpontosítva
itt megváltoztasson egy molekulát, ott hozzáadjon vagy elvegyen egy gyököt. Minden
lélekjelenlétére, ügyességére szüksége volt.
  Margot elengedte a csövet. A tudata egy helyben lebegett az idő örök, kozmikus
folyamában. A testére, a Bene Gesserit-képzettségére hagyatkozva kezdte ártalmatlanná tenni
a halálos mérget. Tudta, mi a teendője, hogyan bontsa le s tegye hasznossá a szert, afféle
katalizátort teremtve, ami a folyadék egészét átváltoztatja…
  És a szer lassan édes ízű lett a szájában.
  Életének minden eddigi mozzanata ott feküdt előtte kiterítve, akár egy tarka szőnyeg.
Margot Rashino-Zea nővér, immár Lady Margot Fenring, a legapróbb részletekig
megvizsgálhatta önmagát, teste minden sejtjét, minden idegszálát… minden átélt élményét,
gondolatát. A lénye legmélyén azonban szembetalálta magát azzal a rémisztő feketeséggel,
ahová soha nem nézhetett be, s amely egyszerre vonzotta és taszította a Tisztelendő Anyákat.
Az a hely, ahová csak a rég várt Kwisatz Haderach tekinthet majd be. A Lisan al-Gaib.
  Túl fogom élni, biztatta magát Margot.
  Csengett-bongott a feje, mintha harangot szólaltattak volna meg benne. Ramallo Sayyadina
elmosódott képe ott vibrált lelki szemei előtt. Ekkor az egyik vízmester odalépett hozzá, s a
cső végét Margot szájához tartva felfogta azt az egy csöpp átváltoztatott folyadékot, amit
menten a tömlőben kotyogó többihez adott. Mellette az öregasszony is eleresztette a másik
csövet, s más vízmesterek további tömlőkbe töltögették az átváltoztatott mérget. A jelenet
ahhoz hasonlított, ahogy fáklyákkal lángra lobbantják a száraz tarlót.
  Az emberek a tömlőkhöz tódultak, hogy az immár katalizált szerből ők is
részesülhessenek. A néhány csöppnyi nedvet az ajkukra kenve nyalogatták le. Margot
tudatában megszólalt Ramallo: – Neked köszönhetik, hogy megtehetik.
  Különös. Ez az élmény annyira különbözött minden eddigitől… azaz mégsem.
  Lassacskán, mintha álomból ébredne, Margot feleszmélt, újra érzékelte a sziklaüreget. A
fremenek továbbra is a tömlők körül tolongtak, leszopogatva az ujjúkra csöppenő
nedvességet, majd félrehúzódtak, hogy a többiek is hozzáférjenek. Az eufória futótűzként
terjedt a barlangban.
  – Igen, egykor Tisztelendő Anya voltam ? jelentette ki végre-valahára Ramallo. – És
ismertem a Főtisztelendő Anyádat.
  Margot, az erős kábítószertől még mindig kábán, meg sem lepődött. Az idős asszony
bólogatott. – Harishka nővér növendéktársam volt az Iskolában… igen-igen rég. Miután
beléptem a Missionaria Protectivába, ide küldtek kilenc másik Tisztelendő Anyával együtt.
Korábban Rendünk tagjai általában vagy beolvadtak a fremen törzsekbe, vagy egyszerűen
meghaltak a sivatagban. Én maradtam utolsónak. Küzdelmes az élet itt, a Dűnén, még egy
képzett Bene Gesserit számára is. Itt a melanzsnak is más az értelme, és az értéke.
  Margot mélyen belenézett Ramallo szemébe, s látta, hogy mindent ért.
  – Az üzenetedben a Lisan al-Gaibról beszéltél – szólt reszketős hangján Ramallo. – Ugye,
közel vagyunk már hozzá? Oly sok ezer év után.
  Margot lehalkította a hangját, pedig a fremenek egyre zajosabban, egyre lelkesebben
ünnepeltek. – Remélhetőleg két nemzedéken belül eljutunk hozzá.
  – Ez a nép hosszú-hosszú ideje várja már – hordozta körül a tekintetét örömmámorban
úszó hívein a Sayyadina. – Feltárhatok előtted bizonyos, a Bene Gesseriteket érintő
értesüléseket gyermekem, de immár kétfelé tartozom hűséggel. Az idők során fremenné is
lettem, megesküdtem, hogy megvédelmezem a sivatagi törzsek értékeit. Vannak titkaink,
amiket nem fedhetünk fel külvilágból érkezettek előtt. Egy napon utódot kell választanom –
nem kétséges, hogy valamelyik itteni bennszülött nő lesz az.
  Ramallo lehajtotta a fejét. – A sziecs tau-orgiája közös találkozási pont a Bene Gesserit és
a fremenek között. Ez a nép már jóval azelőtt, hogy a Missionaria Protectiva megérkezett
volna, felfedezte a tudattágító narkotikum primitív alkalmazási módjait.
  A hatalmas üreg árnyékos fenekén a fremenek szétszéledtek, voltak, akik elhomályosult
tudattal, eksztázisba esve a belső béke állapotába kerültek, s voltak, akiket a szer féktelenül
szenvedélyes szeretkezésre sarkallt. A vágyálmok rózsaszín fátyla borult rájuk, mely
megszépítette zord életük valóságát.
  – Az évszázadok során közöttük élt nővértársaim új szertartásokkal ismertették meg őket,
mi pedig hozzáigazítottuk az övéiket a miénkhez.
  – Nagy dolgokat vittél véghez, anyám. A Wallach IX. már alig várja, hogy hírt halljon
mindenről, amit itt elértél.
  Margot-nak egész idő alatt, amíg a fremenek orgiája zajlott, az volt az érzése, mintha
lebegne, zsibbadtan, mindettől távol. Az idős Sayyadina áldó mozdulatra emelte karomszerű
kezét, s elbocsátotta Margot-t, jelezve, visszatérhet a külső világba. – Eredj, s jelents
Harishkának. – Ramallo ráncos arca leheletnyi mosolyra húzódott. – És add át neki az
ajándékomat – húzott elő a köpenye ráncai közül egy aprócska, bekötött könyvet.
  Margot, kinyitva a kötetet, elolvasta a címoldalt: A Barátságos Sivatag, az élettel teli hely
útmutatója. Alatta, apróbb betűkkel, az volt olvasható: „Itt van az élet ayatja és burhánja.
Higgyél benne, hogy al-Lat tüze ne árthasson neked.”
  – Ez a mi Azhar Könyvünk fremen változata! – ámult el Margot, amint észrevette a
hasonlóságot. – A Nagy Titkok Könyvéé!
  – Add át e szent kiadványt Harishkának. Tetszeni fog neki.
  A rutii prédikátor – immár hódolattal tekintve Margot-ra – visszakísérte vendégüket az
arrakeeni rezidenciára. Röviddel hajnal előtt érkeztek, épp amikor az ég alját halvány
narancsszínűre festette a kelő nap. Margot becsusszant az ágyába. A háznépből – a Shadout
Mapest kivéve – senkinek sem tűnt fel, hogy egyáltalán eltávozott. Izgatottságában órákig
nem jött álom a szemére…
  Néhány nappal később Margot, aki tele volt kérdésekkel, újra megtette a megerőltető
gyalogutat vissza, a barlanghoz, hisz memóriája kristálytisztán megőrizte a pontos útvonalat.
A perzselő napsütés lelassította ugyan, de felkapaszkodott a Nyugati-pajzsfal meredek
ösvényein, s a keskeny párkányon odasurrant a sziecs bejáratához.
  A hűvös barlang árnyékába húzódva Margot felfedezte, hogy az ajakzárat eltávolították.
Keresztül-kasul bejárta a termeket, szobákat, de mind üresen kongott. Semmi sem maradt: se
gépek, se bútorok, se emberek. Semmi bizonyíték. Csupán a szagok voltak még enyhén
érezhetők…
  – Úgy, hát mégsem bízol meg bennem egészen, Sayyadina! – mondta ki hangosan Margot,
amit gondolt.
  Még hosszan elidőzött a barlangban, ahol a tau-orgia lejátszódott. Letérdelt ott, ahol ivott
az Élet Vizéből, s eltöprengve hallgatta a múlt visszhangjait. Mintha mindez meg sem történt
volna…
  A rá következő napon Hasimir Fenring gróf hazaérkezett Harkonnen báróval tett sivatagi
ellenőrző körútjáról. Vacsora közben a felesége bájos társaságában sütkérező gróf
megérdeklődte, szerelmetes párja mivel töltötte az idejét, amíg ő nem volt itthon.
  – Ó, semmivel, drágám – válaszolta Lady Fenring kecsesen hátravetve mézszőke haját, s
könnyed csókot lehelt férjeura orcájára. – Csupán kertészkedtem.
  
   Az az út, amelyen a legkisebb kitérő nélkül végigmennek, sehová sem vezet. A hegyre csak egy
kicsit mássz föl, hogy kipróbáld, hegy-e. A hegytetőről nem láthatod a hegyet.
   BENE GESSERIT-MONDÁS
 
  – Így tesszük próbára az emberi lényeket, lányom.
  Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya az íróasztala mögött ült mintegy elbarikádozva,
távolságtartó közönnyel, akár egy idegen, az arca merev volt, fekete szemének könyörtelen
pillantása Jessicára szegeződött. – Nagy kihívás, hisz az alternatíva a halál!
  A lányt feszült izgalom kerítette hatalmába, s megállt a Főproktorasszony előtt. Vékony,
csontos alkata volt, a haja bronzvörös, s szabályos vonásai sejtetni engedték hamarosan
virágba boruló szépségét. A növendék, akit a Tisztelendő Anya érte küldött, kihátrált a
szobából, s behúzta maga mögött a nehéz ajtót, amely baljós döndüléssel becsukódott.
  Ugyan miféle próbát eszelt ki számomra?
  – Miért hívattál, Tisztelendő Anyám? – Jessica minden erejét összeszedte, hogy a hangja
nyugodt maradjon.
  Mohiamot nemrég léptették elő a Wallach IX. Anyaiskolájának Főproktorává. A címmel
saját iroda is járt, melynek átlátszó, páramentes plázvitrinjeiben antik könyvek sorakoztak. A
széles asztalon Jessica három ezüsttálcát vett észre, melyek mindegyikén egy-egy mértani
idomot látott: egy zöld fémkockát, egy élénkvörös gúlát és egy aranygömböt. A tárgyak
felületéről fénysávok lövelltek ki és verődtek vissza egymásról. Jessica egy hosszú pillanatig
hipnotizáltan meredt rájuk.
  – Nagyon figyelj, lányom, minden szóra, minden hangárnyalatra, minden apró eltérésre.
Az életed múlhat rajta.