Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Harkonnen ház(6)

2010.12.22

rászánnád végre magad, hogy visszaszerezd családod becsületét. Pusztán bizakodással,
mondd, mire mentél az eltelt évek során? Reménykedtél, hogy majd csak jóra fordul
minden… elhitetted magaddal, hogy úgysem tehetsz semmit. Sopánkodás helyett cselekedj!
  Rhombur meghökkent a lány kirohanásán. – Hiszen… ööö… Pilru nagyköveten keresztül
garmadával nyújtottam be a kérvényeket. Elnyomott népem is bizonyára küzd, hogy kiűzze a
betolakodókat, és várja visszatértemet. Remélem, hamarosan visszakövetelhetem a jussomat.
  – Ha csak ülsz és arra vársz, hogy a néped kaparja ki a gesztenyét helyetted, akkor nem
érdemled meg, hogy az uralkodójuk légy. Hát semmit sem tanultál Leto Atreidestől? – Tessia
keskeny csípőjére tette a kezét. – Ha méltó akarsz lenni a grófi címre, Rhombur, lépj végre a
tettek mezejére! És koncentrálj jobban a hírszerzésre.
  Rhombur elszégyellte magát, tudta, hogy Tessiának igaza van, mégis tanácstalan volt. – De
hogyan, Tessia? Nekem nincs hadseregem. Shaddam Császár pedig nem hajlandó
beavatkozni… és a Landsraad sem. Mindössze korlátozott amnesztiában részesültem, miután
a családom renegát lett. Ööö… mi egyebet tehetnék?
  Tessia eltökélten belekarolt Rhomburba. – Ha megengeded, javasolnék valamit. A Wallach
IX.-en sokféle tárgyat oktattak nekünk, többek között politikát, pszichológiát, stratégiát…
Soha ne feledd, én Bene Gesserit vagyok, nem tudatlan cselédlány. Gyors észjárású és magas
képzettségű, sok olyasmit meglátok, amit te nem.
  A mellette bandukoló Rhombur igyekezett rendezni gondolatait. Gyanakvóan
megkérdezte: – Csak nem a Rend utasított arra, hogy mint az ágyasom, segíts visszaszerezni
az Ixet?
  –  Nem, hercegem. Bár nem tagadom, a Bene Gesserit örömmel üdvözölné, ha a
megszilárdult Vernius-ház kerülne újra hatalomra. A Bene Tleilaxszal nem könnyű zöld ágra
vergődni… kiszámíthatatlan népség. – Tessia beletúrt rövidre vágott, barna hajába, mely
legalább olyan kócos volt, mint a herceg bozontos üstöke. – Ami engem illet, szívesebben
volnék egy előkelő gróf ágyasa a mesés ixi Grand Palais-ban, mint egy nagylelkű herceg
kegyelemkenyerén élő száműzött trónörökösé.
  Rhombur nagyot nyelt, letépett még egy szál százszorszépet, s megszagolta. – Egyetértek,
Tessia.
  Leto a kastély egyik erkélyéről figyelte Rhomburt és Tessiát, amint kéz a kézben
andalogtak a tengeri szellő borzolta, vadvirágos réten. Leto sajgó szívvel, irigykedve nézte
barátját; az ixi herceg lebegő járásán szinte érződött, hogy megfeledkezett minden, az otthonát
sújtó bajról és szenvedésről.
  Hirtelen megérezte Kailea parfümjét, azt az édes, jácintra és gyöngyvirágra emlékeztető
illatot. Csodálkozva pillantott hátra, hiszen nem hallotta a lány lépteit. Vajon mióta állhatott
mögötte, miközben ő az egymásba feledkezett szerelmeseket bámulta?
  –  Ez a lány jó hatással van Rhomburra – jegyezte meg Kailea. – Mostanáig nemigen
kedveltem a Bene Gesseriteket, de Tessia kivétel.
  Leto elnevette magát. – Úgy tűnik, teljesen elbűvölte a bátyádat. A csábítás tudománya a
kisujjában van.
  Kailea emelt fővel lépett ki Leto mellé a napsütötte erkélyre. A hajában ékkövekkel
kirakott fésű ragyogott, s arcát különös gonddal készítette ki. Leto szemében mindig
gyönyörű volt, most azonban lélegzetelállítóan, igézően szépnek látta.
  – Gondolod, pusztán a harci játékok, parádék és halászkalandok maradéktalanul boldoggá
tehetnek egy férfit? – mondta különös hangsúllyal Letónak, akinek belesajdult a szíve, látván,
mindketten mennyire magányosak.
  Az Ix bukását megelőzően Kailea Vernius, mint tekintélyes Nagy Házból való nemes
hölgy, tökéletes hitves lehetett volna Leto számára. Ha az események nem vettek volna
tragikus fordulatot, Paulus herceg és Dominic Vernius gróf feltehetően nyélbe is ütötték volna
a házasságot.
  Csak hát azóta minden megváltozott…
  Leto nem engedhette meg magának, hogy renegát Házból vegyen magának feleséget,
olyasvalakit, akire – elméletileg – halálbüntetés várt volna, ha beleártja magát a birodalmi
politikába. Kailea viszont – előkelő származásánál fogva -azt nem tehette meg, hogy a
szeretője legyen, mint valamely falusi leányzó a Caladan-kastély tövében fekvő településről.
  Márpedig Leto változatlanul heves érzelmekkel viseltetett Kailea iránt.
  És ha ágyasként vette volna magához? Mint hercegnek, joga volt hozzá. Ebben Kailea
számára sem lett volna semmi szégyellnivaló, tudván, hogy ennél többet, helyzeténél fogva,
úgysem remélhet.
  –  Nos, Leto, mire vársz még? – lépett mellé Kailea oly szorosan, hogy keble súrolta Leto
karját. Az ifjú egészen belekábult a parfüm és a feromonok illatába. – Herceg vagy. Mindent
megkaphatsz, amire csak vágysz – nyújtotta el az utolsó szót a lány.
  – Miből gondolod, hogy… vágyom valamire? – kérdezte enyhén rekedten Leto. Kailea
szemérmes mosollyal felvonta a szemöldökét. – Látom, egészen hozzászoktál már a nehéz
döntésekhez.
  Leto tétovázott. Tényleg, gondolta, mire várok még?
  Mindketten egyszerre mozdultak egymás felé, s Leto oly sok évi sóvárgás után
megkönnyebbült sóhajjal, szenvedélyesen karjába zárta Kaileát.
  Leto kedves emlékei között tartotta számon azokat a réges-régi napokat, amikor a Caladan-
kastély napsütötte udvarán apja fogadta népét, hogy meghallgassa kérvényeiket, panaszaikat,
vagy csupán a jókívánságaikat. A mackós külsejű, szakállas Paulus úgy nevezte ezeket az
audienciákat, hogy „a hercegi teendők ellátása”. Leto ápolta ezt a hagyományt.
  Az emberek kígyózó sorban kaptattak fel a meredek hegyoldalon a kastély szélesre tárt
kapujához, hogy részt vegyenek azon a régi keletű procedúrán, melyen hercegük vitás
kérdésekben döntött. Noha minden nagyobb városban hatékonyjogrendszer működött, Leto
ragaszkodott ezekhez az alkalmakhoz, mert így közvetlen kapcsolatot tarthatott fenn népével.
Szeretett személyesen intézkedni ügyes-bajos dolgaikban, megfelelni panaszaikra,
javaslataikra. Hasznosabbnak tartotta, mint szemléket, közvélemény-kutatásokat tartani,
szakértői véleményeket kérni.
  Leto a melengető reggeli napsütésben alattvalóit hallgatta, egyiket a másik után. Egy idős
asszony, akinek a férje halászni ment a viharos tengerre és azóta sem tért vissza, az eltűnt
holttá nyilvánítását kérte, valamint Leto engedélyét és áldását, hogy nőül mehessen férje
fivéréhez. Az ifjú herceg azt a választ adta, hogy várjon még egy hónapot, s azután
jóváhagyja a kérvényét.
  Egy tízéves fiúcska a tengeri sólymát akarta megmutatni Letónak, amit fióka kora óta
maga nevelt. A nagy, vörös tollú madár a fiú bőrkesztyűs csuklójába kapaszkodott, majd
felröppent a levegőbe, körözött néhányat – az eresz alatt fészkelő verebek nagy rémületére –,  
s visszaszállt, amint a gyerek füttyentett…
  Leto szeretett népe személyes ügyeivel foglalkozni, mert itt a tulajdon szemével láthatta,
döntései miként hatottak alattvalói életére. A „millió világon” átívelőnek mondott, óriási
kiterjedésű Impérium túlságosan megfoghatatlannak, egyszerűen túl nagynak tűnt ahhoz,
hogy számított volna az ittenieknek. A többi világon folyó véres konfliktusok azonban – mint
például az Ecaz és a Grumman közötti viszály, vagy az Atreides-ház és a Harkonnen-ház
közötti ősrégi gyűlölködés – ugyanolyan személyesen érintették az ottani lakosságot, mint
bármi, ami ezen a bolygón történt, az ittenieket.
  Leto rég benne volt már a házasulandó korban – nagyon is –,   s a Landsraad többi Háza
szívesen szövetségre lépett volna az Atreides-házzal, hogy a vérvonalaik keveredhessenek.
Vajon Armand Ecaz valamelyik lánya lesz a jövendőbelije, vagy valamelyik másik család tesz
jobb ajánlatot? Leto megfogadta, apja útmutatásai szerint vesz részt a dinasztikus jászmában.
  Evek óta Kailea Vernius iránt táplált gyengéd érzelmeket, az ő családja azonban
széthullott, a Háza renegát lett. Az Atreides-ház hercegeként sohasem vehetné nőül. Az
egyenesen politikai öngyilkosság lenne. Ez persze semmit sem vont le Kailea szépségéből,
kívánatosságából.
  Rhombur, aki nagyon boldog volt Tessiával, azt javasolta Letónak, tegye Kaileát hercegi
ágyasává. Ez az elfogadott státus nem lett volna szégyenletes Kaileára nézve. Az igazat
megvallva, inkább megszilárdította volna a Caladanon elfoglalt ingatag helyzetét, ahol máig
csupán feltételes amnesztiában volt része, garanciák nélkül…
  A sorban következő egy kopaszodó, kancsal férfi volt, aki felnyitotta messziről bűzlő
kosara fedelét. Két házi testőr azonnal odaugrott, de menten hátrahúzódtak, amint a férfi
kiemelt egy émelyítő szagú, nyilván napok óta döglött halat. Már legyek dongtak körülötte.
Amikor Leto gyanakodva összevonta a szemöldökét, a halász sápadtan mentegetőzni kezdett.
– Ó, nem, nem, herceg uram! Nem hoznék tenéked ilyesmit ajándékba. Nem! Nézzél csak
ide! Ez a hal fekélyes. A déli tengeren minden fogás ilyen volt. – A hal hasán valóban ragyás
kelések éktelenkedtek. – A tengeri moszattelepek pusztulóban vannak, a szaguk meg mint a
legbüdösebb posványé. Valami baj lehet odaki', gondoltam, nem árt, ha tudsz róla.
  Leto Thufir Hawatra pillantott, jelezve, hogy szükség van a Mentát-tudományára. –
Planktonvirágzás volna, Thufir?
  Hawat a homlokát ráncolta, majd bólintott. – Valószínűleg kiirtotta a tengeri algát, ami
rohadásnak indult, és megfertőzte a halállományt.
  Leto a halász felé fordult, aki sietve letakarta a kosarát és a háta mögé dugta, minél
messzebb a herceg székétől. – Köszönjük, uram, hogy felhívtad rá a figyelmünket. Fel kell
majd égetnünk az elpusztult moszattelepeket, esetleg némi tápanyagot is kell adagolnunk a
vízbe, hogy helyreállítsuk a plankton-alga egyensúlyt.
  – Bocsánat a szag miatt, herceg uram – szabadkozott a halász zavartan toporogva. Leto
egyik testőre elvette tőle a kosarat, s karhosszra eltartva magától, kivitte a kapun túlra, hadd
fújja odébb a bűzt a tengeri szél.
  – Nélküled hetekig nem értesültem volna a bajról. Fogadd őszinte hálámat. -Sűrűn
előfordult, hogy Leto hamarabb kapott tájékoztatást – és pontosabb adatokat – a történésekről
és a jelenségekről magától a lakosságtól, mint a Caladan egyébként kiváló időjárásjelző
műholdjaitól és állomásaitól.
  Ezután egy nő következett a sorban, aki a díjnyertes csirkéjét hozta el hercegének. Utána
két férfi járult Leto elébe, akik egyrészt pundirizsföldjeik határa miatt keveredtek vitába,
másrészt egy tönkrement gyümölcsöskerten alkudoztak, amit egy leomlott töltés miatt elöntött
az áradat. Aztán egy idős hölgy maga kötötte, vastag kabátot ajándékozott Letónak. Őt egy
büszke atya követte, aki azt kérte, hogy Leto érintse meg újszülött leánykája homlokát…
  S mindeme hercegi teendők még hosszan folytatódtak.
  Tessia Rhomburral közös lakosztályuk társalgója előtt hallgatózott. Odabent a herceg Le
tóval csevegett éppen, meghányták-vetették a birodalmi politika állását. Szóba került a
Corrino-emlékművek tönkretétele, Harkonnen báró hanyatló egészsége, a Moritani- és az
Ecaz-házak között egyre inkább elfajuló konfliktus (pedig már sardaukar békefenntartók
állomásoztak a Grummanon), valamint Leto diplomatatestületének közvetítőkként történt
erőfeszítései.
  A szó végül a Vernius-házzal történt tragédiára terelődött, hogy milyen sok idő eltelt már
az Ix bukása óta. Rhombur ilyenkor mindig bosszúsan háborgott, de sosem vette magának a
bátorságot, hogy megtegye a következő lépést, azaz visszakövetelje az őt megillető jogait.
Elpuhult itt a caladani biztonságban, már a bosszúban sem reménykedett… legalábbis
halogatta, ki tudja, mikorra.
  Tessiának elege lett ebből.
  Már az Anyaiskolában minden fellelhetőt elolvasott a Vernius-házról. A történelmi és
technikai haladás éppúgy kedvenc érdeklődési területe volt, mint Rhomburnak. Tessia annak
ellenére, hogy ismerte a Rend szövevényes terveit, úgy érezte, őt a sors eleve Rhomburnak
rendelte – épp ezért kötelességének érezte, hogy tettekre serkentse. Nem tudta elviselni, hogy
ilyen… tespedt lett.
  Hosszú, fekete-sárga sifonruhájában Tessia bevonult a szobába, s ezüsttálcán barna sört tett
a fiatalemberek elé. Majd emelt hangon, mindkettejüket meghökkentve, félbeszakította őket.
  – Én felajánlottam neked, Rhombur, hogy segítek. De ha nem vagy hajlandó elégtételt
venni a Házatokon esett sérelemért, nekem ne siránkozz újabb tíz-húsz évig! – Emelt fővel
sarkon fordult, s még odavetette: – Nem vagyok kíváncsi rá!
  Leto elképedt a lány kirohanásán, messze ülő szemének haragos villogásán. Csak bámult
utána, miközben Tessia kiviharzott a szobából. – Hát, Rhombur, azt hittem, a Bene Gesseritek
általában sokkal… visszafogottabban fogalmaznak. Ez a lány mindig ilyen nyers?
  Rhombur úgy ült ott, mint akit letaglóztak. Felvette korsóját és kortyolt egyet a söréből. –
Hogy találhatta ki Tessia, alig néhány hét után, hogy pontosan milyen szavakkal kell
felráznia? – A tekintetében tűz lobogott, mintha csak ágyasától megkapta volna azt a szikrát,
ami lángra lobbantotta a régóta felgyülemlett indulatot. – Talán te, Leto, túl kíméletesen
bántál velem az eltelt évek során. Megértő gondoskodással vettél körül, miközben apám
veszélyek közt hányódva máig rejtőzködik, a népem pedig rabszolgasorban sínylődik. –
Pislantott. – Maguktól nem fordulnak jóra a dolgok, ugye?
  Leto hosszan szembenézett Rhomburral. – Nem, barátom. Nem bizony.
  Rhombur nem várhatta el Letótól, hogy rendelkezésére bocsássa a saját haderejét, mert az
nyílt háborút robbantott volna ki az Atreides-ház és a Bene Tleilax között. Leto eddig is
mindent elkövetett, hogy megakadályozza ennek megtörténtét. Rhombur úgy érezte,
céltalanul sodródik.
  A herceg arca hirtelen kigyúlt, eszébe jutott valami. – Mi lenne, ha hivatalos
diplomatafregattal és illő kísérettel – talán bérelhetnék egyet, azt hiszem – elegánsan
visszatérnék szülőbolygómra, és egyszerűen landolnék az ixi belépőkikötő-szurdokban?
Nyilvánosan visszakövetelném a jogaimat, a tleilaxiakat pedig kiutasítanám jogtalanul
leigázott bolygónkról. – Rhombur szusszantott egyet. ? Mit gondolsz, mit felelnének rá?
  – Ne butáskodj, Rhombur! – csóválta a fejét Leto. Hirtelen nem tudta, barátja komolyan
beszél-e vagy sem. – Nyomban börtönbe vetnének, vagy a laborukba, ahol kísérleteznének
rajtad. Feltrancsíroznának, a szerveid meg ki tudja, hány különböző axolotl-tartályban
végeznék.
  – A cinóbervörös ördögét, Leto! Akkor mi a fenét csináljak? – pattant fel Rhombur
végképp tanácstalanul. – Megbocsáss, de gondolkodnom kell – mondta, majd becammogott a
hálószobájukba, s bezárta maga mögött az ajtót. Leto sokáig bámult barátja után, a sörét
kortyolgatva, majd maga is távozott, visszavonult a dolgozószobájába. Várta a tengernyi akta
és okirat, amiket át kellett olvasnia és alá kellett írnia…
  Tessia, aki egy emeleti balkonról figyelte az eseményeket, lesietett az ívelt lépcsőn, s
besurrant a hálószobába. Odabent Rhomburt hason fekve találta az ágyon, amint mereven
bámulta a szüleit ábrázoló festményt a falon. Kailea keze műve volt, s kifejezte vágyódását a
Grand Palais-ban töltött napok után. A képen Dominic és Shando Vernius díszes öltözéket
viselt, a tar fejű gróf fehér uniformist, bíbor és réz ixi spiráldísszel a gallérján, felesége pedig
gyönyörű, levendulakék brokátruhát.
  Tessia masszírozni kezdte Rhombur nyakát, vállát. – Ne haragudj. Rosszul tettem, hogy
zavarba hoztalak a herceg előtt.
  Rhombur gyöngédséget, együttérzést látott a lány barna szemében. – Ne mentegetőzz.
Igazad van, Tessia, még ha nehezemre esik is beismerni. Szégyellem magam. Már rég tennem
kellett volna valamit, hogy megbosszuljam a szüleimet.
  – Hogy megbosszuld a népedet és felszabadítsd őket – felelte rá unszoló hangon Tessia. –
Rhombur, én édes hercegem, örökre fásult, tétlen és legyőzött akarsz maradni… vagy diadalra
vágysz? Én melletted állok, segítek.
  Rhomburnak igen jólesett, ahogy a lány meglepően erős, szakavatott kézzel gyúrta,
lazította görcsös izmait. Az egész háta átmelegedett. Tessia érintése megnyugtatóan hatott rá,
legszívesebben álomba merült volna, hogy megfeledkezzen kínzó gondjairól.
  – Harc nélkül feladtam, igaz? – dörmögte.
  Ágyasa ujjai végigsimítottak a gerincén, le egészen a keresztcsontjáig. Rhombur
beleborzongott. – Ami nem azt jelenti, hogy ne tudnál ismét harcolni.
  Kailea Vernius mélységesen döbbent tekintettel nyújtotta át bátyjának a fényes, fekete
csomagot. – A családi címerünk van rajta, Rhombur. Most hozta egy futár Cala Citybe.
  Húga változatlanul gyönyörű volt ragyogó, zöld szemével, sötét rézvörös haját gyöngyház
fésűkkel simította hátra. Arcán az érett nőiesség keveredett még az ifjúi zsengeséggel;
Rhomburt az anyjukra, Shandóra – Elrood Császár egykori ágyasára – emlékeztette.
  A herceg hüledezve meredt a csomagot díszítő spirálra, más jelzést nem látott rajta. Az
egyszerű, kényelmes ruhát viselő Tessia Rhombur háta mögül kandikálva figyelte, ura hogyan
nyitja föl egy halászkéssel a csomagot. A herceg homloka ráncokba futott, amikor előkerült
egy vonalakkal, háromszögekkel és pontokkal telerajzolt riduli papír. Aztán elakadt a
lélegzete.
  – Olyan, mint egy hadiállapot idején használatos rejtjeles üzenet, geometriai jelekből álló
ixi titkosírás.
  – Apa megtanított az üzleti élet buktatóira, de hadi ismeretekre nemigen okított –
biggyesztette le az ajkát Kailea. – Nem gondoltam, hogy szükségem lehet rá.
  –  Meg tudod fejteni, hercegem? – érdeklődött Tessia olyasféle hangsúllyal, amitől
Rhomburban felsejlett a gyanú, hogy Bene Gesserit-ágyasának lehet némi tapasztalata
kódfordításban.
  Rhombur megvakarta kócos, szőke üstökét, aztán felkapott egy jegyzettömböt. – Ööö,
lássuk csak. A tanárom alaposan a fejembe verte a kódokat, de hát sok idő eltelt azóta. –
Keresztbe tett lábbal letelepedett a padlóra, majd a rég tanultak szerinti sorrendben firkálni
kezdte egymás után a galach ábécé betűit. Itt-ott áthúzgálta a leírtakat, átjavította. Lassan
minden eszébe jutott, s a papírt fürkészve Rhombur vére száguldani kezdett az ereiben. Az
üzenet olyasvalakitől származott, aki kétségkívül bizalmas értesülésekkel bírt. De kitől?
  Rhombur ezután elővett egy vonalzót, s egy másik papírlapra gondos mérics-kéléssel
hálózatot rajzolt. Majd felülről beírogatta a rejtjel-ábécé betűit, kockánként egyet-egyet, s
melléjük írta a kódpontokat. A kódlapot a rejtélyes üzenet mellé téve egybevetette a pontokat
a betűkkel, és átírta a szöveget. – A cinóber-vörös ördögét! – szakadt ki belőle végül.
  Rhombur Vernius Hercegnek, az Ix Törvényes Grófjának!
  A tleilaxi bitorlók sanyargatják, s koholt vádak alapján halomra gyilkolják népünket, majd
a holttesteket felhasználják iszonytató kísérleteikhez. Lányainkat elrabolják az éj leple alatt.
Gyárainkat továbbra is a megszállók tartják irányításuk alatt.
  Az Ixen ma nincs igazság – csak emlékek, remény és rabszolgaság. Az a tudat éltet minket,
hogy eljön az a nap, amikor a Vernius-ház kiűzi a betolakodókat és felszabadít minket. Csak
tehozzád fordulhatunk. Tisztelettel kérünk, segíts rajtunk!
  Az üzenet aláírója az ixi szabadságharcosok nevében C'tair Pilru volt.
  Rhombur talpra szökkent, s megölelte húgát. – Hisz ez a nagykövet fia! Kailea, emlékszel
még rá?
  Kailea szeme hitetlenkedve felragyogott, mint aki majd elfelejtette, mi a boldogság, amint
eszébe jutott a fekete hajú ikerpár, akik sok-sok évvel azelőtt udvaroltak neki. – Jóképű
fiatalember. A fivére liganavigátor lett, ugye?
  Rhombur elnémult. Évek óta tudomása volt arról, ami a bolygójukon folyt, ő mégis a
homokba dugta a fejét, s reménykedett, a dolgok maguktól is megoldódnak. Hogyan léphetne
kapcsolatba az ixi lázadókkal? Ház nélküli száműzött hercegként hogyan fogjon hozzá?
Korábban talán számba se vett minden lehetőséget.
  – Megígérem nektek – fogadta meg Rhombur –,   hogy jóváteszem eddigi késlekedésemet.
Eleget szenvedett már az ixi nép.
  Rhombur oldalra pillantott, Tessiát kereste tekintetével, aki őt figyelte. – Segítek – mondta
lelkesen a lány. – Jól tudod.
  Rhombur ágyasát és húgát egyszerre ölelte a szívére. Végre-valahára megvolt a cél. Már
csak meg kellett valósítania.
  
   A világegyetem megismeréséhez valós veszélyekkel teli felfedezőút vezet. Oktatás révén, közvetve
nem juthatunk felfedezéshez; az nem olyasmi, amit az ember megtanul az iskolában, és alkalmazza
vagy félredobja. A felfedezés nem tűz ki célokat. A mi univerzumunkban a célokat végterméknek
tekintjük, melyek halálos veszélyt hordoznak azok számára, akik megrögzötten törekszenek céljaik
elérésére.
   FRIEDRE GINAZ: KARDMESTERI FILOZÓFIA
 
  Csapatszállító ornitopterek repítették a ginazi tanítványokat a következő, nem éppen
bizalomgerjesztő látványt nyújtó sziget felé. Ereszkedés közben fekete lávaszirtek mellett
suhantak el, melyeket simára koptatott a partot évszázadok óta ostromló hullámverés. Az éles
sziklák alkotta vulkáni csonk úgy ágaskodott ki a vízből, akár egy odvas fog, buja
növényzetnek, vagy lakosságnak nyomát sem látták. Az alattomos zátonyok övezte, hegyes
sziget – aminek neve sem volt, csupán katonai megjelölése – a szigetvilág keleti végén
árválkodott.
  – Nézzétek, újabb trópusi paradicsom! – jegyezte meg Hiih Resser fanyar képpel. Duncan
Idaho, társaival összezsúfolódva, egy aprócska ablakon bámult kifelé, s a látványból ítélve
gyanította, kemény megpróbáltatások várnak mindannyiukra.
  De nem bánta, jöjjön, aminek jönnie kell.
  A topter valamelyest megemelkedett, majd egy meredek kráter szája felé tartott. A
kürtőből füst és pernye pöfögött kifelé, még sűrűbbé téve az amúgy is páratelt levegőt. A
pilóta körözött a kráter fölött, aminek a peremén mindnyájan felfigyeltek egy ott rostokoló
topterra. Sejtették, a kis légi járműnek valami szerepe lesz a kiképzésükben. De Duncan el
nem tudta képzelni, mit tartogat számukra ez a sziget.
  A topterük a vulkán lábához kanyarodott, ahol érdes, rücskös sziklák és gőzölgő fumarolák
között várta őket a táboruk. Egy nagyobb központi modul körül színes, önfelállító sátrak
tarkították a komor lávamezőt. Az összkép igencsak nomád jellegűnek hatott. Landolás után a
tanítványok közül többen elrohantak sátrat választani maguknak, de Duncan nem tartotta
érdemesnek, egyik sem látszott jobbnak a másiknál.
  A rájuk váró öles termetű kardmester cserzett bőrű férfi volt, dús, ősz sörénye a háta
közepéig ért, s mélyen ülő szeme átható tekintettel mustrálta őket. Duncan megilletődve
ismert rá a legendás harcosra, Mord Courra. A hagali származású Cour gyermekként egyetlen
túlélője volt bányászfaluja lemészárolt lakosságának. Elvadult kölyökként élt a hegyek közt,
megbújva a rengetegben, magától tanult meg harcolni, majd beszivárgott abba a
haramiabandába, amely kiirtotta a faluját. Miután elnyerte a bizalmukat, egymaga, saját
kezűleg végzett a bandavezérrel és az összes banditával. Ezt követően beállt a Császár
sardaukarjai közé. Éveken át szolgált Elrood személyes fegyvermestereként, majd idős
korában visszavonult a ginazi akadémiára kiképzőmesternek.
  Miután elmondatta velük a kardmesteri fogadalmat, a legendás harcos így szólt hozzájuk: –
Több embert megöltem életemben, mint ahánnyal valaha is találkoztatok, taknyosok.
Imádkozzatok, nehogy terítékre kerüljetek ti is! Tanuljatok tőlem, akkor talán megkíméllek
benneteket!
  – Engem nem kell noszogatni, hogy tanuljak tőle – súgta oda Resser Duncannak a szája
sarkából. Az öregember meghallotta, s tekintete a vörös hajú tanítványra szegeződött. A
hátrébb álló Trin Kronos, aki szintén grummani volt (bár közel sem olyan barátságos, mint
Resser), kuncogott, majd elhallgatott.
  Miközben Mord Cour szúrós szemével majd felnyársalta Ressert, Duncan megköszörülve a
torkát kilépett a sorból. – Cour kardmester, a társam azt mondta, egyikünket sem kell
ösztökélni, hogy tanulni akarjunk egy ilyen nagyhírű férfiútól, amilyen te vagy, uram –
mondta szorosan megmarkolva az öreg herceg kardját.
  – Nem szükséges szabadkoznia annak, aki tekintélyes embertől akar tanulni – intézte
szavait Cour mindnyájukhoz, s tekintetét körülhordozta tanítványain.
  – Tudjátok-e, miért vagytok itt? Úgy értem, itt, a Ginazon?
  –  Mert itt kezdődött minden Jool-Norettal – vágta rá a fekete bőrű újonc az Al Dhanabról.
  – Jool-Noret nem tett semmit – hökkentette meg Cour mindnyájukat. – Rendkívüli
kardmester volt, az igaz, kilencvenhárom harci metódus avatott szakértője. Mindent tudott a
fegyverekről, pajzsokról, különféle taktikákról és a kézitusa fortélyairól. Noret követői,
tucatnyi kiváló harcos, ajánlkozott tanítványául, s könyörögtek, hogy tanítsa meg őket a
mesterfogásaira, de a nagy harcos mindig elutasította őket, mondván, majd kiképzi őket, ha
eljön az ideje. De az sosem jött el! Egy éjszaka meteor csapódott be ama sziget közelében a
tengerbe, ahol Jool-Noret élt, s az általa keltett szökőár lerombolta a kunyhóját. Jool-Noretet
álmában érte utol a halál. Követői nem tehettek mást, mint hogy testét megóvták az
enyészettől, s bebalzsamozott ereklyeként őrzik mind a mai napig az adminisztrációs
központban.
  – De uram, ha Jool-Noret semmit sem tanított, miért róla nevezték el a Ginazi Iskolát? –
ámult el Resser.
  – Mert a tanítványai megfogadták, ők nem követik el ugyanezt a hibát. Emlékezetükben
megőrizve azokat a mesterségbeli fogásokat, amiket Norettól láttak és szerettek volna
elsajátítani, alapítottak egy akadémiát, melyen a legkiválóbb ifjaknak megtaníthatják a létező
összes harci technikát. – Szállongó hamu lepte be sűrű haját. – Nos, mindnyájan meg
akarjátok tanulni, hogyan válhattok kardmesterré?
  A lelkes kurjantás egyszerre harsant mindnyájuk torkából: – Igen!
  Cour megrázta hosszú, ősz sörényét és elmosolyodott. A vad tengeri szél úgy süvített a
fülükbe, mintha éles karmok csikarták volna a lávasziklákat. – Helyes. Az első két hetet a
költészet tanulmányozásának szenteljük.
  Tarka sátraik csekélyke menedékében a tanítványok a csupasz sziklán töltötték az éjszakát
– éjjel dideregtek, nappal majd megfőttek benne. Hamuval terhes, szürke fellegek árnyékolták
be a napot. Székek híján a földön kuporogtak, az ételük szárított, sós eledel volt, az italuk
langyos víz, amit öreg hordókban tároltak. Mindennek kénes utóíze volt.
  De senki sem panaszkodott a kényelmetlenségek miatt. Mostanra ezzel minden
kardmesterjelölt tisztában volt.
  A zord körülmények között metaforákról és versekről tanultak. Mint az ősidőkben, a
Földön a szamuráj harcosok, akiket legalább annyira tiszteltek bravúros haiku-költészetükért,
mint kardforgató művészetükért.
  Amikor Mord Cour egy gőzölgő hőforrás mellett, egy sziklán állva ősi eposzokat szavalt, a
hangjából áradó szenvedély magával ragadta tanítványait. Mikor aztán az öregember látta,
hogy sikerült mindnyájuk szemébe könnyeket csalnia, elmosolyodott, s összecsapta a kezét.
Leszökkent a szikláról, s fennhangon kihirdette: – Sikerült. Most már jöhet a harckiképzés.
  Rugalmas ötvözet páncélingében Duncan egy hatalmas, páncélos teknőc hátán lovagolt,
amely egyre csak a gyeplőt rángatta, és igyekezett megharapni lovasát. Széles,
páncéllemezekkel borított teknőjén Duncan szétvetett lábbal ült nyergében, egy hosszú, tompa
fémhegyben végződő falándzsát támasztva a csuklójára, s a vele szemben hasonlóan
felfegyverkezett három ellenfelét méregette.
  A harci teknőcöket külön e célra lopott tojásokból nevelték keltetőgödrökben. A lomha
behemótok arra emlékeztették Duncant, amikor neki magának vastag vértezetben kellett
harcolnia. Fenemód tudták csattogtatni az állkapcsukat, s ha úgy tartotta kedvük, nekilódultak
és pokoli sebességre kapcsoltak. Látszott a teknőjüket védő letöredezett, kicsorbult
páncéllemezeken, hogy tapasztalt veteránoknak számítottak, több csatában vehettek részt,
mint maga Duncan.
  Az ifjú a lándzsájával, mint valami dobverővel, megkopogtatta a teknőc vastag páncélját,
mire az állat trappolni kezdett Resser jószága felé, éktelen nagy fejét jobbra-balra rángatva.
  – Vigyázz, Resser, kibillentelek a nyeregből! – süvöltötte Duncan, a teknőce azonban
abban a pillanatban megmakacsolta magát, és egy tapodtat sem volt hajlandó tovább menni,
akármennyire noszogatta is. A többiek hátasjószágai sem óhajtottak engedelmeskedni.
  A teknőcös bajvívás a kilencedik menet volt abban a tízpróbában, amit a tanítványoknak
teljesíteniük kellett ahhoz, hogy a következő szintre juthassanak. Az öt kimerítő nap során,
miközben nyelték a füstöt és a hamut, Duncan egyszer sem végzett a harmadik helynél
hátrább. Volt vízi birkózás, távolugrás, lövés íjpuskával, parittyával, gerelyhajítás,
súlyemelés, késdobálás és kúszás. Mord Cour egész idő alatt magaslati megfigyelőhelyéről
kísérte figyelemmel a mérkőzéseket.
  Resser, Duncan barátja és riválisa, szintén előkelő helyezést ért el. A többi grummani ifjú
külön klikket alkotott a hetvenkedő Trin Kronos vezérletével, aki láthatóan roppantul el volt
telve magával és sokat emlegetett őseivel (bár képességei alapján nem tűnt ki különösebben a
többiek közül). Kronos minduntalan a Moritani-ház szolgálatában végrehajtott hőstetteivel
hencegett, míg Resser ritkán mesélt otthonáról vagy családjáról. Őt sokkal inkább az
foglalkoztatta, hogy a lehető leghasznosabban töltse a Ginazon töltött napokat.
  Duncan és Resser minden este, késő éjszakáig, filmkönyveket olvasott a bázis központi
sátrának könyvtárában. A ginazi diákoktól elvárták, hogy tanulmányozzák a hadtörténetet, a
hadműveleti stratégiákat és a közelharcban alkalmazott technikákat. Mord Cour rászorította
őket arra is, hogy etikával, irodalommal, filozófiával és meditációval foglalkozzanak… csupa
olyasmivel, amire neki gyermekkorában nem lehetett módja a hagali vadonban.
  A kardmesterrel folytatott esti foglalkozásokon Duncan Idaho a Nagy Egyezmény
szövegével is megismerkedett, melynek fegyveres konfliktusokra vonatkozó előírásai a
Butleri Dzsihad utáni birodalmi civilizáció alapját képezték. A Ginaz ezen erkölcsi és etikai
elveket követve foglalta szabályba a maga harci kódexét.
  Duncan, miközben megveszekedett teknőcével bajlódott, nem győzte dörgölni
kivörösödött szemét, a fojtogató levegő és szállongó hamu pedig égette az orrát, kaparta a
torkát, és folyton köhögésre ingerelte. Körülötte az óceán harsogó hullámai ostromolták a
parti sziklákat, s sziszegő fumarolák köpködték záptojás szagú pöffenéseiket a levegőbe.
  Resser teknőce hosszas és hasztalan nógatás után végre zötyögve előrelendült, amitől
Duncan vörös hajú barátja majd kibillent a nyergéből, alig tudta célra tartani lándzsája hegyét.
Erre az összes teknőc mintegy varázsütésre döcögős, lassított felvételnek tetsző vágtába
kezdett.
  Duncan ügyesen kitért Resser és egy másik ellenfél egyszerre neki szegezett döfése elől, s
a fegyvere tompa végével lecsapott a harmadik vetélytársra. A lándzsa nyele épp a mellvért
közepén találta el az ifjút, aki hátrahanyatlott. A leterített tanítvány nagyot nyekkent a köves
talajon, majd félrehengeredett a harapós teknőcök útjából.
  Duncan, Resser újabb döfését kikerülve, lehasalt teknőce hátára, ami – mikor máskor? –
abban a szent pillanatban lecövekelt, hogy szükségét végezze ? jó hosszan, természetesen.
  Duncan kétségbeesetten körülkémlelt, s látta, hogy a negyedik teknőcháton kuporgó
ellenfél Ressert vette célba, aki csodásan védte magát. Míg Duncan teknőce a dolgát végezte,
ő úgy helyezkedett a hátán, hogy minél közelebb legyen a két bajvívóhoz. Resser pompásan
riposztozott, kiütötte a nyeregből az utolsó ellenfelet, s diadalittas mozdulattal meglengette
lándzsáját. Duncan épp erre számított. Abban a pillanatban, hogy Resser fellendítette a karját,
Duncan előre vetődött és oldalba bökte vörös hajú komáját, aki lebukfencezett teknőce
hátáról. Duncan Idaho maradt egyedül nyeregben, ő lett a győztes.
  Ám gyorsan leugrott a behemót jószágról, talpra segítette Ressert, s együtt porolták le
annak ruháját. Duncan teknőce pedig végre-valahára méltóztatott megmozdulni, s elbaktatott
ennivaló után.
  – A test a legkiválóbb fegyver – mondta Mord Cour. – Mielőtt rábíznád magad a
fegyveredre, tanulj meg bízni a testedben.
  –  De mester, azt tanítottad, az elménk a legkiválóbb fegyver! – vágott közbe Duncan.
  – A test és az elme egységet alkotnak – felelte Cour metsző hangon. – Mire menne az
egyik a másik nélkül? Az elme a testet irányítja, a test az elmét. – Peckesen lépdelt a sziklás
parton, kérges talpa alatt csikorogtak az éles kavicsok. – Levetkőzni, mindenki – gatyáig! Le a
cipőkkel is! Fegyvereket a földre!
  Az újoncok ellenkezés nélkül teljesítették a parancsot, és kibújtak a ruhájukból. Az égből
szürke hamu pilinkézett, a fumarolák kénes kigőzölgései pedig mintha egyenesen a pokolból
törtek volna fel.
  – ? végső próbatétel után végleg megszabadulhattok tőlem és ettől a szigettől ? jegyezte
meg Mord Cour szigorú arccal. – A következő célállomás több virággal és kényelemmel vár
benneteket. – Némelyik újonc szája fanyar vigyorra húzódott, mert azért tartottak tőle, hogy
nem lesz gyerekjáték, amivel még meg kell küzdeniük.
  –  Minthogy mindnyájan letettétek a topterpilóta-vizsgát, mielőtt a Ginazra jöttetek, nem
kell hosszan ecsetelnem a feladatot. – Cour a meredek hegyoldalra bökött, a kráter szürke
homályba burkolózó pereme felé. – Egy gép várakozik odafönt. Idejövet láthattátok. Aki
elsőnek ér fel oda, elrepülhet vele a következő szigetre, ahol barátságos, tiszta barakkokban
fogtok lakni. A koordináták benne vannak a vezérlőegységben. A többiek visszacaplatnak
szépen ide a táborba, és a csupasz sziklán töltik az éjszakát… sátor és vacsora nélkül. – A
ráncos arcú öregember ráhunyorított tanítványaira. – Akkor nyomás!
  Az újoncok nekiveselkedtek a hegyoldalnak, s minden energiájukkal azon voltak, hogy
előnyhöz jussanak. Duncan, noha nem volt a legfürgébb a csoportban, kivárt, és alaposan
szemügyre vette a kaptatót. A meredek vulkáni kúp oldalában futó ösvényeket néhol jókora
kiszögellések zárták el, egyes bevágások pedig már félúton zsákutcába torkolltak. Némely
vízmosás egészen csábítónak tűnt, más, keskeny szurdokok és vízesések csúszós és
bizonytalan előrejutást sejtettek. Duncan már ideérkezésükkor, amikor a kráterperem körül
köröztek, figyelmesen megvizsgálta a meredélyt, gondolta, jól jöhet még. Most emlékezetébe
idézte az akkor látottakat, s maga is nekivágott.
  A mind meredekebben emelkedő terepen Duncan hamarosan utolérte az előtte haladókat,
ügyesen kiválasztva a legalkalmasabb bevágásokat és sziklaszegélyeket, kihasználva a
legjobb kapaszkodót nyújtó kidudorodásokat, miközben a többiek járhatóbbnak látszó
ösvényekre, morzsalékos talajra tévedve jó hosszan visszabucskáztak. Összekötő nyergeken
és domborulatokon átszökellve, cikcakkban futott az oldalban, mégis gyorsabban és simábban
jutva felfelé, mint a többiek.
  Évekkel azelőtt, amikor a Giedi Prime-on, az Erdőőrbázist övező vadonban menekült, a
kegyetlen Rabban üldözte életre-halálra. Ahhoz képest ez csak szórakozás volt.
  A durva, éles lávasziklákon nem volt könnyű mezítláb járni, Duncan azonban előnyben
volt társaival szemben, évekig cipő nélkül járt-kelt a caladani tengerpartokon, amitől
megkérgesedett a talpa.
  Elhaladt egy hőforrás mellett, majd bekúszott egy hasadékba, ahol meglehetősen kevés volt
az alkalmas kapaszkodó, vagy ahol a lábát megvethette volna. Ki kellett támasztania magát a
szűk repedésben, míg kitüremkedéseket és bemélyedéseket keresett, amiken
felhúzódzkodhatott. A le töredező, omlós kőzet itt-ott meg is lazult, kisebb-nagyobb kövek
gördültek le mögötte a mélybe.
  Más körülmények között – Duncannak nem volt kétsége – Trin Kronos és a hozzá hasonló,
önző újoncok elszabotálták volna a versenyt, ahelyett, hogy igyekeztek volna mindent kihozni
magukból.
  Napnyugtára Duncan felért a vulkán peremére – elsőként a csapatból. Pihenő nélkül futott
idáig, megmászott veszélyes, omladékos lejtőket, s az útvonalát gondosan, tétovázás nélkül
választotta ki. Minthogy azonban versenytársai is mindenfelől közeledtek a kúp pereme felé,
Duncan átugrott egy gőzkifúvást, s rohanni kezdett az ornitopter felé.
  Ám alighogy nekiiramodott, mögötte néhány méterrel előbukkant Hiih Resser, tele
horzsolásokkal, s portól, hamutól maszatosan. – Hé, Duncan! – rikkantotta oda neki a vörös
hajú fiú. A levegő tele volt füsttel és pernyével, a kráterből por gomolygott kifelé. A vulkán
felmorajlott.
  Duncan iszonyatos hajrába kezdett, a távolság egyre csökkent közte és a topter között.
Resser, látván, hogy már nincs esélye a győzelemre, zihálva lelassított, elfogadta barátja
elsőségét.
  A kráter túlsó peremén ekkor feltűnt Trin Kronos, s meglátta, milyen közel van Duncan a
várakozó topterhoz. Elvörösödött mérgében. Aztán amikor észrevette Ressert, a földijét, aki
kifulladva éppen leállt, Kronos egyenesen dührohamot kapott. Hiába, hogy egyazon világról
érkeztek, Kronos aljas módon többször is kigúnyolta Ressnert, megalázta a vörös hajú fiút, s
megkeserítette az életét.
  Ebben a csapatban a „legerősebb fennmarad” volt az alapelv, úgyhogy több tanítványban
erős ellenszenv alakult ki a többiek iránt. Az alapján, ahogy Kronos a saját grummani
honfitársát gyötörte, Duncan meglehetősen rossz véleménnyel volt a faragatlan nemesifjúról.
Attól tartott, hogy ha ő elrepül a topterral, Kronos nagy valószínűséggel bevárja grummani
cimboráit, hogy együtt töltsék ki a bosszújukat Resseren.
  Amint Duncan fél lábbal a topter pilótafülkéjébe lépett, hirtelen ötlettel nagyot kurjantott: –
Hiih Resser! Ha ideérsz, mielőtt becsatolom magam és beindítom a hajtóművet, magammal
viszlek!
  A távolban Trin Kronos éktelen vágtába fogott.
  Duncan becsattintotta a biztonsági övét, majd megnyomta a behúzószerkezet gombját, ami
megrövidítette a szárnyakat a sugárhajtóműves felszálláshoz. Resser hitetlenkedve bámult. –
Gyere már!
  A vörös hajú fiú szája fülig szaladt, s új erőre kapva szaladni kezdett. Duncan lenyomta a
startkapcsolót. A herceg szolgálatában töltött évek alatt az Impérium legkiválóbb pilótáitól
tanult meg repülni. Begyakorlott mozdulatokkal tette a dolgát.
  Kronos, amikor rájött, hogy Duncan fel akarja rúgni a szabályokat, rohant, ahogy csak a
lába bírta, spricceltek a kavicsok a talpa alól. A topter vezérlőpanelén felvillantak a fények.
Egy narancssárgán világító doboz jelezte Duncannak, hogy a sugárhajtóművek gondoláiba
élet költözött, s már hallotta is a turbinák halk, erőteljes sziszegését.
  Resser éppen akkor ugrott fel a topter csúszótalpára, amikor Duncan emelni kezdte a gépet
sugárhajtóműves rásegítéssel. A vörös hajú fiú lihegve csimpaszkodott a fülke ajtajába, el
nem eresztette volna.
  Trin Kronos, miután rájött, hogy már nem éri el őket, felkapott egy öklömnyi lávakövet és
utánuk hajította. El is találta vele Resser csípőjét.
  Duncan megnyomott egy pirosan izzó gombot, mire a szárnyak csapkodni kezdtek, s
fellódították a gépet a tűzhányó fölé. A gondolák beindultak, s a szárnyak felszálló szögbe
álltak. Duncan visszavett a gyorsulásból, hogy Resser bekászálódhasson. A ziháló, kimerült
ifjú beszuszakolta magát a pilótaülés mögötti szűk zugba, és teli torokból felkacagott.
  Az ornitopter csapkodó szárnyai keltette szél felkavarta a port az elképedt Kronos körül,
aki dühében ismét utánuk hajított egy követ, de az lepattant a pláz ablakpajzsról.
  Duncan vidáman odaintegetett neki, majd ledobott egy rúdlámpát a topter
szerszámosdobozából. A grummani elkapta, de nem tűnt hálásnak, pedig erősen sötétedett
már. Messze mögötte a lemaradt tanítványok kénytelenek lesznek elkínzottan s kimerülten
visszavánszorogni a táborba, hogy a csupasz földön töltsék az éjszakát.
  Duncan fokozta a teljesítményt, teljes szélességre nyitva ki a szárnyakat. A nap lebukott a
látóhatár mögé, narancsvörös ragyogásba borítva a tengert. A sötétség súlyos lepel gyanánt
borult rá a nyugati ég alján sorakozó szigetekre.
  – Miért vettél fel? – tudakolta Resser, verejtékes homlokát törölgetve. – Egyéni versenynek
szánták. A kardmesterek elsősorban nem bajtársiasságra tanítanak minket.
  – Nem – mosolyodott el Duncan. – Ezt az Atreidesektől tanultam.
  A műszerfal világítását visszavette sejtelmes derengésre, s a megadott koordinátákat
követve megindult a következő sziget felé a csillagfényes éjszakában.
  
   Soha ne becsüld alá az emberi elme ama képességét, hogy mindenáron azt higgye, amit hinni
akar, akármennyi bizonyíték szól is ellene.
   CAEDMON ERB: POLITIKA ÉS VALÓSÁG
 
  A báró és Piter de Vries megállás nélkül azon törték a fejüket, hogyan járhattak túl a
boszorkányok az ő eszükön. Ott gubbasztottak a Harkonnen-hadifregatt fémfalú
tárgyalószobájában, miközben a hajó a Wallach IX. körül keringett tüzelésre kész
fegyverekkel… de nem volt cél, amire lőjenek. Két napja, óránként küldözgették üzeneteiket
a Bene Gesseritnek, de válasz nem érkezett.
  Ez egyszer a Mentát képtelen volt választ találni, nem tudta megmondani, hová vagy
hogyan rejtőzhettek el ilyen hipp-hopp a boszorkányok; nem volt se feltevése, se
előrevetítése, se összegzése. Kudarcot vallott. Márpedig a báró nem fogadott el mentséget
semmilyen mulasztásért. Iszonyúan dühös volt, legszívesebben élve széttépett volna valakit.
  Glossu Rabban kirekesztve érezte magát, csak ücsörgött oldalt, és reménykedett, hátha épp
neki támad valami remek ötlete. – Elvégre boszorkányok, nem igaz? – szólalt meg kis idő
múlva, de a megjegyzése láthatóan senkit sem érdekelt. Soha, senki nem díjazta az ötleteit.
  Rabban végül megcsömörlötten kiballagott a tárgyalóból, úgyis tudta, a nagybátyja őrült,
így nem okvetetlenkedett ott tovább. Mit kellett annyit locsogni a dologról? Rabban ki nem
állhatta a hosszas tanácskozásokat, azzal nem jut az ember sehová. Az ilyesmi a gyengék
szokása.
  Rabban, a báró leendő örököse, úgy vélte, jól szolgálta a Harkonnen-házat. Felügyelte az
arrakisi fűszerkitermelést, s ő hajtotta végre azt a szemnek láthatatlan támadást, amellyel az
Atreides-tleilaxi háborút akarták kirobbantani. Számos alkalommal bizonyított már, de a báró
mégis úgy kezelte, mint valami ütődöttet… egyszer a képébe is vágta, hogy „izomagyú,
hájfejű tank.”
  Csak eresztenének le a boszorkák iskolájába, kiszimatolnám én, hol vannak!
  Rabban pontosan tudta, mi a teendő. És azt is, hogy jobb, ha nem kér engedélyt. A báró
úgyis csak nemet mondana… pedig azt helytelenül tenné. Majd ő megoldja a problémát,
fogadkozott Rabban, és még jutalmat is kap érte. A nagybátyja végre-valahára megtudja, mit
ér ő.
  A tagbaszakadt, fekete csizmás férfi elszántan trappolt végig a fregatt folyosóin. Körülötte
halkan búgott a hajó a gravitáció csendes szorításában. A kabinok, szolgálati helyiségek előtt
elhaladva beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülét. Kék egyenruhás katonák siettek el
mellette, tisztelettudóan kitérve az útjából.
  Amint kiadta a parancsot, az emberei menten abbahagyták, amivel éppen foglalatoskodtak,
s sietve félrehúztak egy válaszfalat. Rabban csípőre tett kézzel, elégedetten szemlélte, amint
feltárult a rejtett kamra titka, egy karcsú, csillogó felületű, egyszemélyes harci repülőgép.
  A kísérleti nem-hajó.
  Ő kormányozta a láthatatlan vadászrepülőgépet jó egy évtizede is egy csillagbárka
gyomrában, s akkor remekül bevált… tökéletesen hangtalanul és észrevétlenül működött. Ő,
mint pilóta, hibátlanul végrehajtotta a feladatát, még ha a tervük végül kudarcba fulladt is. Az
agyonbonyolított cselszövés, a túl sok tervezgetés fatális tévedésnek bizonyult. Az az átkozott
Leto Atreides másképp reagált, mint várták.
  Ezúttal pofonegyszerű terv fogant meg Rabban agyában. A hajó és egész tartalma ugyebár
láthatatlan. Mehet, ahová akar, kifigyelhet, amit csak akar – és senki se gyanít majd semmit.
Kikémleli ő, min mesterkednek a boszorkányok… és az egész Anyaiskolát letörli a föld
színéről, ha neki úgy tetszik!
  Bekapcsolta a harci repülőgép tökéletesen zajtalan motorjait, aztán kipottyant a fregatt
fenéknyílásán. Borzongás futott át Rabbanon, amikor aktiválta a nem-mező generátort – s a
hajó egyszerűen eltűnt a térnek arról a pontjáról.
  A bolygó felé ereszkedő gép minden rendszere pompásan működött. A legutóbbi
próbarepülés során észlelt működési hibákat mind kijavították. A magasból Rabban pázsitos
domboldalakat látott, s fölöttük elhúzva közeledett az Anyaiskola stukkóval díszített,
terrakotta cseréppel fedett épületkomplexuma felé. Megdöntötte a gépet és befordult.
Nyavalyás boszorkányok, azt képzeltétek, felszívódhattok, amikor a báró tárgyalni akar
veletek? Vihogtok valahol, hogy milyen agyafúrtak vagytok? Nem és nem voltak hajlandók
válaszolni, ismételt felszólításra sem. Meddig akarják még halogatni, hogy beleegyezzenek az
audienciába?
  Rabban, ujját a szenzorgombra téve, kiélesítette a fegyvereket. Váratlan rajtaütéssel akarta
felégetni, földig rombolni a Bene Gesserit rendházait, könyvtárait, múzeumait.
  Arra csak felfigyelnek!
  Kíváncsi volt, vajon a báró egyáltalán felfedezte-e már, hogy elvitte a nem-hajót.
  Egyre alacsonyabban szálló gépéről Rabban látta, hogy a különböző épületcsoportok körül
százával nyüzsögtek a nők, ostobán azt képzelve, hogy már nem kell rejtőzködniük. Azt hitték
az undok boszorkányai, fittyet hányhatnak a Harkonnen-házra!
  Rabban még lejjebb ereszkedett. A fegyverek lövésre készen álltak. Rabban bekapcsolta a
célkövető ernyőket is – gondolta, mielőtt felrobbantaná a főépületeket, csupán szórakozásból
leszed néhányat a keselyűképű némberekből. Némán repülő, láthatatlan hajója olyan lesz,
mintha Isten tüzes ujja sújtana le a banyákra határtalan gőgjük miatt. A nem-hajó lőtávolba
került.
  A boszorkányok ekkor mind feléje fordították a tekintetüket.
  Rabban azt érezte, mintha valami az agyának feszült volna. A nők odalent vibrálni
látszottak, aztán eltűntek. A látása elhomályosult, a feje lüktetni kezdett… fájdalmasan.
Tenyerét a homlokára tapasztotta, pislogott, hátha kitisztul a kép. Az agyára nehezedő nyomás
lassan elérte azt a fokot, mintha egy elefántbika taposott volna a homlokára.
  Odalent, a földön minden elmosódott lett. A Bene Gesseritek ismét fel-felvillantak, aztán
újra szertefoszlottak. Az épületek, a tereptárgyak, az egész bolygófelszín, minden hullámzott,
reszketett. Rabban alig tudta kivenni a vezérlőpultot.
  A hasogató fájdalomtól megzavarodva végül megragadta a botkormányt. A nemhajó
megrándult alatta, vonaglott, akár egy élőlény, majd pörögni kezdett. Rabban artikulátlan
torokhangon felüvöltött, de fel sem fogta a veszélyt, amíg a zuhanás robaja el nem ért a füléig
és az ütközéshárító háló rá nem borult.
  A nem-hajó egy almáskertbe csapódott be, hosszú, égettbarna barázdát szántva a talajon,
végül felbukfencezett. Néhány pillanatig nyikorogva hevert a hátán, majd az összevissza
törött, lapult roncs leszánkázott egy árokparton, s beleplaccsant egy sekély patakba.
  Az összezúzódott motorok tüzet fogtak, s zsíros, kék füst töltötte be a pilótafülkét. Rabban
hallotta, ahogy a tűzoltó rendszer sziszegve működésbe lép, ezért köpködve igyekezett
kievickélni a habból és a biztonsági hálóból.
  Rabban, a sűrű, maró füsttől fuldokolva és könnyezve, megnyomta a vészkijárat
kapcsolóját, és kikászálódott a roncsból. A csúszós, forró fémről persze lebukfencezett – a
hasán landolva – a patak gőzölgő vizébe. Kábán megrázta a fejét. Hátrapillantva a nem-
hajóra, azt látta, hogy az rendszertelenül hol láthatóvá válik, hol láthatatlanná.
  Mögötte a rézsűn pedig megszámlálhatatlanul sok Bene Gesserit-nővér özönlött feléje,
fekete köpenyes sáskákhoz hasonlóan…
  Amikor Harkonnen báró váratlanul mégis komüzenetet kapott Harishka Főtisztelendő
Anyától, meg tudta volna fojtani a vén banyát. Napokon át hiába követelőzött, fenyegetőzött,
a főboszorkány válaszra se méltatta. Most meg, miközben a báró fel-alá járkált a fregatt
parancsnoki hídján, Harishka magától jelentkezett, ott vigyorgott az ovális képernyőn!
  – Sajnálom, báró, hogy nem tudtam rendelkezésedre állni, amióta megérkeztél, és
elnézésedet kérem a komrendszerünk meghibásodása miatt is. Hajói tudom, valami
közölnivalód van számomra – mondta pofátlanul nyájaskodó hangon a Főtisztelendő Anya. –
De nem szeretnéd előbb viszontlátni az unokaöcsédet?
  Harkonnen báró – Harishka ravaszul csillogó, mandulavágású szeméről és keskeny ajkú,
kaján mosolyából ítélve – biztosra vette, hogy mélységesen megrökönyödött képet vághatott.
Először az osztagparancsnoka felé pördült, aztán Piter de Vries felé. – Hol van Rabban? –
Mindkét embere a fejét csóválta, úgyszintén elképedve. – Hozzátok elém Rabbant!
  A Főtisztelendő Anya intett, mire néhány nővér a képernyő közepére taszigálta a
tagbaszakadt fickót. Rabban, az arcát borító horzsolások és zúzódások ellenére, dölyfösen
kihúzta magát; az egyik karja ernyedten lógott, szakadt nadrágja résein át tépett sebek
látszottak.
  A báró magában elkáromkodta magát. Most meg mit művelt az az idióta?
  – Kellemetlen baleset érte, gondolom, meghibásodott a gépe. Netán látogatóba küldted
hozzánk? Vagy kémkedni… esetleg meglepetésszerű támadást intézni ellenünk? – Hirtelen
váltott a kép, s rajta feltűnt a nem-hajó még mindig füstölgő roncsa egy letarolt
gyümölcsöskert szélén. – Mellesleg roppant érdekes repülőgép. Figyeld csak, hol láthatóvá,
hol láthatatlanná válik! Valami meghibásodott láthatatlansági mechanizmus, nemde? Igazán
ötletes szerkezet.
  A báró kiguvadt szemmel meredt a képernyőre. Hogy az a pokolbéli…! Elvesztettük a nem-
hajót is! Nem elég, hogy azt az ütődött unokaöccsét nyakon csípték a boszorkányok, az az
agyalágyult hagyta, hogy a nem-hajó – a Harkonnenek legütőképesebb titkos fegyvere – a
Bene Gesseritek kezére jusson!
  Piter de Vries melléje surrant, s megnyugtató hangon a fülébe suttogta: – Lélegezz
mélyeket, báró, csak lassan! Akarod, hogy én tárgyaljak tovább a Főtisztelendő Anyával?
  A báró nyugalmat erőltetett magára, s odébb lépve hátat fordított a képernyőnek. – Az
unokaöcsém egy bamba fajankó. Az engedélyem nélkül vitte el a hajót.
  – Sántít a magyarázat.
  – Biztosíthatlak, súlyos büntetést kap, amiért fegyelmezetlen volt. És természetesen
megfizetjük, ami kárt okozott az iskolátoknak – fintorította el az arcát a báró; dühös volt
magára, amiért ilyen könnyen beismerte a vereségét.
  – Pusztán néhány almafát döntött ki. Nincs értelme kártérítési igényt benyújtani… vagy
jelentést a Landsraadnak… – amennyiben hajlandó vagy együttműködni.
  – Még hogy együttműködni! – A báró majd felrobbant, megpördült, kis híján elveszítette
az egyensúlyát. Neki volt bizonyítéka a boszorkányok ellen! – És azt beleírnátok-e a
jelentésetekbe, hogyan alkalmazott az egyik Tisztelendő Anyátok biológiai fegyvert ellenem,
megszegve a Nagy Egyezmény előírásait?
  – Nos, a jelentésünkben leginkább egy feltevésünkről tennénk említést ? mondta Harishka
fanyar mosollyal. – Nyilván emlékszel még arra az évekkel ezelőtt történt, különös incidensre,
amikor egy csillagbárka rakterében valaki tüzet nyitott két tleilaxi űrhajóra. Az alattomos
támadás elkövetésével Leto Atreides herceget gyanúsították, de ő tagadta a vádakat – ami
akkor képtelenségnek tűnt, hiszen más hajó nem volt a közelben. Legalábbis más látható hajó
nem. Mi azonban megállapítottuk, hogy egy Harkonnen-fregatt is tartózkodott a közvetlen
környezetben, amely Shaddam Császár koronázására tartott.
  A báró mozdulatlanná dermedt. – Nincs bizonyítékod.
  – Nálunk van a hajó, báró. – A képernyőn ismét megjelent a fel-felvillanó repülőgéproncs.
  – Bármely illetékes bíróság ugyanerre a következtetésre jutna. A tleilaxiakat és az
Atreideseket kimondottan érdekelné az új fejlesztés. Az Úr-ligát nem is említve.
  Piter de Vries a komképernyőről a báróra kapta a tekintetét, agya iszonyú sebességgel
pörgött, de semmi elfogadható megoldással nem tudott előrukkolni.
  – Beszélj csak, vén boszorkány, a halálos ítéletet nem kerülöd el! – vicsorogta a báró. –
Bizonyítékunk van rá, hogy a Bene Gesserit ártalmas biológiai hatóanyagot vetett be. Egy
szavamba kerül, és…
  – Csakhogy nekünk is van bizonyítékunk, ugyebár – vágott közbe Harishka. – Mit
gondolsz, báró, két bizonyíték közömbösíti egymást? Vagy a mi bizonyítékunkat sokkal
érdekesebbnek találják?
  – Ha kigyógyítotok a betegségemből, talán visszavonom a vádjaimat. Harishka elhúzta a
száját. – Drága báróm, nincs gyógymód a téged emésztő
  kórra. A Bene Gesserit végleges megtorló intézkedéseket szokott alkalmazni. Az ítélet
megmásíthatatlan – mondta gúnyosan sajnálkozó hangon. – Másrészt, ha te megtartod a mi
titkainkat, mi megtartjuk a tiéidet. Ráadásul visszakaphatod a rakoncátlan unokaöcsédet is,
mielőtt valami olyasmit művelnénk vele, ami visszafordíthatatlan.
  De Vries tudván, hogy a báró mindjárt robban, közbevágott: – Továbbá visszaköveteljük a
lezuhant gépünket is. – Nem hagyhatták, hogy a Rend betekintést nyerjen a nem-mezős
technológiába, bár maguk a Harkonnenek sem értették a működési elvét.
  – Az lehetetlen. A civilizáció ártalmára volna, ha újra működőképessé tennétek ezt a harci
repülőgépet. Az Impérium érdekében meg kell akadályoznunk ennek a halálos veszélyt
hordozó technológiának a kifejlesztését és elterjedését.
  – Vannak még hajóink! – vágta oda a báró.
  – Harishka Igazmondó – súgta a báró fülébe de Vries, miközben a vén Bene Gesserit
rosszallóan méregette őket. A báró homlokán verejték gyöngyözött, annyira igyekezett valami
frappáns választ kiötölni.
  – A ronccsal mi a tervetek? – A báró olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy a bütykei
egészen kifehéredtek.
  – Mi volna? Eltüntetjük, természetesen.
  Amikor Rabban visszatért, a báró agyba-főbe verte a botjával, aztán becsukatta a saját
luxuskabinjába az út hátralevő részére, amíg vissza nem érnek a Giedi Prime-ra. Az az ostoba
tulok mégiscsak a Harkonnen-ház leendő örököse volt.
  Egyelőre.
  A báró föl-alá járkált a folyosókon, botjával a falat ütlegelve, s közben egyre azon törte a
fejét, mi volna a legalkalmasabb büntetés az unokaöccse számára, amiért hebehurgya
lépésével hihetetlenül nagy kárt okozott. Végül megtalálta a legmegfelelőbb megoldást, s
sunyi képpel elmosolyodott.
  Amint hazaérnek, Glossu Rabbant nyomban visszaküldi az univerzum túlsó csücskébe, a
Lankiveilre, hadd boldogítsa azt az agyalágyult apját, Abulurdot.
  
   Az Atreides-hitvallás úgy szól: légy a becsületesség példaképe gyermekeid szemében, hogy ők is
azok akarjanak lenni a saját utódaikéban.
   LETO ATREIDES HERCEG ELSŐ BESZÉDE A CALADANI NAGYGYŰLÉSEN
 
  Tizennyolc hónap telt el.
  A Caladan-kastély a telihold ezüst fényében fürdött, tornyai hosszú árnyékokat vetettek
arra a sziklafokra, mely a partot ostromló hullámok fölé magasodott. Thufir Hawat a díszkert
egyik kilátópontjáról vigyázta Leto herceg és Kailea Vernius lépteit, akik a meredély szélén
andalogtak kéz a kézben, szerelmesen.
  Kailea már több mint egy éve volt Leto hivatalos, de független ágyasa, s időnként csendes,
romantikus sétákat tettek a környéken. Letónak nem volt sürgős, hogy elfogadja a Landsraad
Nagy Házaitól érkező számtalan házassági ajánlat valamelyikét.
  A herceg bosszankodott ugyan amiatt, hogy Hawat állandó felügyelet alatt tartotta őket, sőt
bizonyos diszkréciót követelt tőlük, de a Mentát, mint az Atreides-ház biztonsági főnöke,
ezzel nem törődött. Letónak változatlanul megvolt az a zavaró szokása, hogy szabadon hagyta
a sebezhető pontjait, túlságosan megbízott az őt körülvevő emberekben. Hawat inkább
vállalta, hogy hercege nehezteljen rá a túlzott ébersége miatt, mint hogy gondatlanságból
valami végzetes hiba történjék. Paulus herceg azért halt meg az arénában, mert ő nem figyelt
eléggé. Hawat megfogadta, ilyen hibát nem követ el még egyszer.
  Miközben Leto és Kailea a hűvös éjszakában sétálgatott, Hawat egyre amiatt aggódott,
mennyire keskeny a partfok peremén futó ösvény. Aki onnan lecsúszik, halálát leli a tajtékzó
hullámverésben. Leto mégsem engedte, hogy korlátot építsenek oda. Azt akarta, hogy az
ösvény pontosan olyan maradjon, mint az apja idejében. Az öreg herceg is gyakran sétálgatott
azon a földnyelven, államügyeken töprengve. Leto folytatta a hagyományt, s az Atreidesek
köztudottan bátor emberek voltak.
  Hawat infravörös távcsővel fürkészte a sötétséget, de a saját emberein kívül más mozgást
nem észlelt sem az ösvény mentén, sem a sziklafal tövében. Apró, sötét burás lámpájával
jelzett két katonának, hogy húzódjanak más megfigyelési pontokra.
  Szüntelenül résen kellett lennie.
  Leto, Kailea kezét fogva, tekintetével végigsimított a lány finom vonásain, a felhajtott
kabátgallér övezte karcsú nyakán, s a tengeri szélben lobogó, sötét rézvörös haján. Rhombur
húga felvehette volna a versenyt az Impérium leghíresebb szépségeivel, aminek tudatában is
volt, s amit királynői tartással viselt. De Leto soha nem vehette volna feleségül. Hűnek kellett
maradnia a hagyományokhoz, ahogy az apjának, s őelőtte a nagyapjának is. A becsület útját
kellett követnie… és a politikai szükségszerűségekét.
  Az egybekelésükről azonban senki, még Paulus Atreides kísértete sem beszélhette volna le,
amennyiben sikerült volna valamiképpen véghezvinni a Vernius-ház restaurációját. Rhombur
– Leto teljes mértékű támogatásával – már hónapok óta küldözgetett szerényebb
pénzösszegeket és egyéb támogatást C'tair Pilrunak és az ixi szabadságharcosoknak a
legkülönbözőbb titkos csatornákon át, s ugyanígy kapott is híreket, információt ilyen-olyan
tervekről, valamint a felderítőktől néhány felvételt. Most, hogy végre akcióba léphetett,
Rhombur sokkal elevenebb, energikusabb lett, mint annak előtte volt.
  Amikor felértek a partra vezető ösvény tetejére, Leto elmosolyodott, amint eszébe jutott,
hogy Hawat nyilván most is, mint mindig, szemmel tartja őket valahonnan. Odafordult
kedveséhez. – A Caladan az otthonom, Kailea, s számomra mindig gyönyörű. De látom, te
nem vagy igazán boldog itt. – Egy éji sirály röppent fel mellettük a levegőbe, vijjogására
összerezzentek.
  – Nem a te hibád, Leto. Te rengeteg jót tettél a bátyámmal és velem is. Csak éppen… –
pillantott félre Kailea – nem így képzeltem az életem alakulását.
  Leto, ismervén a lány álmait, így felelt: – Bárcsak gyakrabban elvihetnélek a Kaitainra,
hogy élvezhesd az udvar pompáját. Láttam, mennyire felvillanyozott a díszünnepélyek
hangulata. Úgy ragyogtál a boldogságtól, hogy belesajdult a szívem, amiért haza kellett hogy
hozzalak a Caladanra. A mi világunk közel sem olyan elragadó, mint amilyenhez hozzá voltál
szokva – mentegetőzött Leto mindazért, amit ő nem tudott a lánynak nyújtani. Luxust,
társadalmi rangot, törvényes jogcímet arra, hogy ismét egy Nagy Házhoz tartozhasson.
Remélte, Kailea megérti, hogy őt a kötelességtudat vezérli.
  Kailea megtorpant. Egész délután úgy tűnt, nyomasztja valami. Bizonytalan hangon
megszólalt: – Az Ix letűnt, Leto, minden ragyogásával együtt. Ezt elfogadtam. – Némán a
feketén hömpölygő óceán felé fordultak. Kis idő múlva Kailea folytatta. – Mit gondolsz,
Rhombur felkelőinek sikerül valaha is kiebrudalniuk a tleilaxiakat?
  – Túl keveset tudunk arról, valójában mi folyik az Ixen. Szórványos jelentésekre
támaszkodhatunk csupán. Szerinted Rhombur jobban tenné, ha nem próbálkozna tovább? –
kérdezte Leto, füstszürke szemét a lányra függesztve. Szerette volna tudni, mi aggasztja oly
nagyon. – Csodák mindig történhetnek.
  Kailea mintha csak erre a kapaszkodóra várt volna. – Csodák, igen. Egyről máris
beszámolhatok neked, hercegem. – Leto értetlenül bámult a lányra, akinek sokat sejtető
mosoly ült ki az arcára. – Gyermekünk lesz, Leto.
  Az ifjú herceg villámsújtottan állt meg a hírre. Messze, kint a tengeren, márvonok öblös
tutulása keveredett a veszélyes zátonyokat jelző szonikus bóják bugásával. Majd Leto lassan
lehajolt Kaileához, s megcsókolta.
  – Örülsz? – kérdezte bátortalanul a lány. – Nem feltétlenül törekedtem rá. Egyszerűen
megtörtént.
  Leto kartávolságra eltartotta magától Kaileát, s az arcát fürkészte. – Hogyne örülnék! –
felelte, s gyengéden megérintette a hasát. – Lehetséges volna, hogy lesz egy fiam?
  – Akkor viszont ideje lenne beszerezni még egy udvarhölgyet, nem gondolod? – kérdezte
Kailea izgatottan. – Segítségre van szükségem, hogy felkészülhessek a szülésre… nem is
szólva a baba körüli teendőkről.
  Leto erős karjába vonta szerelmét. – Ha még egy udvarhölgyet akarsz, természetesen
megkapod. – Thufir Hawat a szokásos gondosságával választja majd ki a legalkalmasabb
jelöltet. – Tízet is, ha úgy kívánod!
  – Köszönöm, Leto. – Kailea lábujjhegyre állva csókot nyomott Leto arcára. -De egy is elég
lesz.
  Por és hőség telepedett mindenre. Harkonnen báró, miután remélte, hogy a száraz klíma jót
tesz az egészségének, mind több időt töltött az Arrakison. Mégis pocsékul érezte magát.
  Carthagi dolgozószobájában fűszer-kitermelési jelentéseket böngészett, egyre azon
töprengve, milyen ravasz módokon titkolhatná el a hasznot a Császár, a KHAFT és az Űrliga
elől. Egyre növekvő tömege miatt ki kellett kanyarítani egy darabot az íróasztalából, hogy a
hasa elférjen. Petyhüdt karjait az asztal csiszolt kőlapján nyugtatta.
  Másfél évvel ezelőtt holtpontra jutott a Bene Gesserittel, mindkét részről elhangzott
fenyegetésekkel, kölcsönös zsarolással tartva sakkban egymást. Rabban ráadásul elveszítette a
nem-hajójukat is. A báró és a boszorkányok egyelőre tartották a biztos, de kínos távolságot
egymástól.
  A kudarc azonban máig kínozta a bárót, miközben napról napra gyengébb -és kövérebb –
lett.
  A tudósai azóta is újabb nem-hajó építésével próbálkoztak immár a richesei zseni, Chobyn
nélkül, akinek Rabban kitekerte a nyakát. A báró mindig dühbe gurult, ha csak eszébe jutott,
unokaöccse mennyi baklövést követett már el.
  Hiányos volt az eredeti összeállítási dokumentáció, a tervek és holofelvételek, állították a
báró tudósai. Aminek eredményeképpen az első újonnan épített prototípus, teljes
legénységével egyetemben, az Ebonit-hegy obszidiánoldalának ütközött és ripityára tört. Úgy
kell nekik!
  A báró már-már efféle gyors halált kívánt volna magának is, semmint ezt a gyötrelmes
leépülést, élve elsorvadást. Tetemes mennyiségű solarist ölt egy tudományos kutatóintézet
létrehozásába a Giedi Prime-on, melyben Wellington Yueh, a richesei Suk-doktor kelletlenül,
másodállásban nyújtott közreműködésével gyógymódot kerestek a bajára. A Sukot azonban
láthatóan jobban érdekelte a maga munkája – a kiborgkutatás –,   mint hogy segítsen a
szenvedő bárón. A richesei kormányfő ugyan még mindig nem nyújtotta be a számlát
személyi orvosa szolgálataiért, de a báró nem is bánta.
  Minden erőfeszítés ellenére sem született eredmény, s folytonos fenyegetőzéssel sem ment
a báró semmire. Már a puszta járás is nehezére esett, pedig egykor milyen könnyed és kecses
volt a mozgása. Nemsokára a féregfejű bot sem lesz elég.
  – Érdekes fejleményről kaptam híreket, báróm – akasztotta meg keserű gondolatait Piter de
Vries, aki nesztelenül surrant be a poros carthagi irodába.
  A báró elkomorult. Az ösztövér Mentáton halványkék köntös lógott, s sapho-létől foltos
ajka sunyi mosolyra húzódott. – Leto Atreides herceg ágyasa kérvényt nyújtott be a császári
udvarhoz, új személyi komornát szeretne. Jöttem, amint tudtam, hogy közöljem veled. Nos, a
dolog sürgős természeténél fogva vettem magamnak a bátorságot és… máris lépéseket tettem
egy bizonyos terv kivitelezésére.
  A báró felkapta a szemöldökét. – Nocsak? Mi olyan sürgős, hogy még engedélyt kérni sem
volt időd?
  – El egy idős hölgy Suuwok Hesban – Elrood egykori főkamarása, Aken Hesban fia
udvartartásában –,   aki már jó ideje remek hírforrásunk a Hesban-családdal kapcsolatban. ?
hölgy, Chiara Rash-Olin, ösztönzésemre jelentkezett a felkínált posztra az Atreideseknél, s
máris útban van a Caladanra, hogy bemutatkozzon.
  –  Bekerülne az Atreides-udvarba? – hunyorított a báró Mentátjára, akinek keskeny arcán
felvillanó alattomos mosolyától az ő széles ábrázata is felderült. – Máris felmerült bennem
néhány… érdekes elgondolás.
  Kailea a calai űrrepülőtér előcsarnokában várakozott, föl-alá járkált a tengeri kagylókkal és
kövületekkel kirakott padlón. Mögötte ácsorgott a fess Swain Goire kapitány, akit Leto jelölt
ki a lány személyi testőréül. A testőr fekete haja és éles vonásai Letóéra emlékeztettek.
  Korán volt még. Kailea jóval a kaitaini utast hozó űrkomp előtt érkezett. Már találkozott
Chiarával, kikérdezte az idős hölgyet itt, a Caladanon. Az új udvarhölgy kifogástalan
referenciákkal rendelkezett, dolgozott Elrood Császár kamarásának a családjánál is. Véget
nem érően tudott mesélni az udvari élet nagyszerűségéről. Kailea azonnal a szívébe zárta.
  Csak azt nem értette, hogy volt képes egy ilyen értelmes, idős asszony elhagyni a császári
főbolygót ezért az isten háta mögötti Caladanért. – Ó, imádom a tengert. És imádom ezt a
békességet – felelte rá Chiara. – Ha idősebb leszel, gyönyörű gyermekem, talán te is ugyanígy
érzel majd.
  Kailea ezt ugyan kétlette, mégis alig tudott hova lenni örömében, amiért ilyen szerencsésen
ráakadt erre az asszonyságra. Izgatottan várakozott, míg Thufir Hawat kifaggatta Chiara
Rash-Olint korábbi munkahelyeiről, az egész múltjáról. De még az öreg Mentát is
makulátlannak találta a tiszteletreméltó jelölt hátterét.
  Kailea, terhessége előrehaladtával, már számolta a napokat, mikor veszi fel végre Chiara a
szolgálatot. Érkezése napján Leto éppen meghallgatást tartott a Caladan-kastélyban, fogadva
panasszal vagy vitás ügyekkel hozzá forduló alattvalóit, Kailea azonban már kora reggel a
közeli repülőtérre sietett, mely telis-tele volt klipperekkel, topterokkal és más légi
járművekkel.
  Kailea türelmetlenül topogva, jobb híján az űrrepülőtér hatalmas épületét nézegette, addig
nem látott részleteket fedezve fel rajta. Az eredeti kupolás szerkezetet belső, utólag
hozzátoldott párkányokkal, modern ablakokkal és díszítő elemekkel tették vonzóbbá. Ennek
ellenére furcsán ódon hangulatot árasztott, meg sem közelítette a pompás kaitaini építészeti
remekeket.
  Ekkor fülét légrobbanás döreje ütötte meg, a padló is beleremegett. Kékesnarancs
lángcsóva fúrta át a felhőtakarót, ahogy a szuperszonikus űrcsille lefelé ereszkedett. A kis
légijármű hirtelen lefékezett nagy teljesítményű szuszpenzorain, majd finoman lezökkent a
leszállópályára. A pulzáló pajzsok kihunytak.
  – Percre pontosan – jegyezte meg Swain Goire Kailea mellett. A jóvágású kapitány mintha
filmkönyvből lépett volna elő karcsú szálfa termetével. – A Liga büszke is a pontosságára.
  – Nekem még így sem volt elég gyors – sietett előre Kailea a kikászálódó utasok felé.
  Chiaráról – az öltözékéből ítélve – senki meg nem mondta volna, hogy háztartási
alkalmazott. Gömbölyded vonalain kényelmes, szatén útiruha feszült, acélszürke haja elegáns
kontyba volt fésülve, melyen ékkövekkel díszített barettot viselt. Rózsás orcája csak úgy
ragyogott.
  – Oly boldog vagyok, hogy újra láthatlak, drágám! – dorombolta. Mélyet szippantott a
párás, sós levegőből. Mögötte nyolc degeszre tömött, szuszpenzorokon lebegő koffer
sorjázott.
  Chiara egy pillantást vetett Kailea épp hogy domborodó hasára, majd megjegyezte: –
Meglásd, kedvesem, rutinterhesség lesz. Remekül nézel ki. Talán kissé nyúzottan, de van rá
ellenszerem.
  Kailea sugárzott az örömtől. Végre talpraesett komornára tett szert, olyanra, aki a császári
udvarnál szerzett tapasztalataival segítségére lesz a fáradságos
  hétköznapi teendők – a háztartás ügyes-bajos dolgai és az üzleti ügyek – ellátásában,
amiket az ő szerető, ám nagyigényű hercege elvárt tőle.
  Idős udvarhölgye mellett lépkedve Kailea feltette a legelső kérdést, ami az eszébe jutott: –
És mi újság a császári udvarban?
  – Ó, drágám! Rengeteg mesélnivalóm van.
  
   Az ember a bűn útján is eljuthat a gazdagsághoz, de csak az Igazság és a Becsület az, ami
maradandó… amiről az ember elmondhatja: – Az apámtól örököltem.
   Az ÖTÖDIK DINASZTIA KALENDÁRIUMA (RÉGI FÖLD) – PTAHHOTEP BÖLCSESSÉGE
 
  Rabban számára nagybátyja nem is találhatott volna ki ennél borzasztóbb büntetést, amiért
elkótyavetyélte a nem-hajót. Az Arrakison legalább meleg volt és tiszta kék az ég… a Giedi
Prime-on is része lehetett mindabban a kényelemben, amit a civilizáció nyújtani tudott.
  Ezzel szemben a Lankiveil maga volt a nyomor.
  A napok olyan mérhetetlenül lassan vánszorogtak, hogy Rabban kezdte méltányolni a
melanzs öregedésgátló hatását. Az itt elvesztegetett időt csak az pótolhatta valamelyest, hogy
neki az átlagos élettartamnál jóval hosszabb ígérkezett…
  Semmi hajlandóságot nem mutatott az iránt, hogy a hegyek mélyén megbúvó magányos,
kolostor jellegű erődítmények valamelyikébe költözzék. Hasonlóképpen nem vonzották a
kanyargós fjordok alján rejtőző falvak sem. Ugyan mihez kezdett volna büdös halászokkal,
bennszülött vadászokkal, vagy azzal a néhány zöldségtermesztő paraszttal, akik a meredek,
fekete sziklák hosszanti szakadékaiban talált termékeny talajfoltokon a földet kapirgálták.
  Rabban ideje java részét a legnagyobb szigeten töltötte északon, közel a jégtakaróhoz,
távol a Bjondax prémes bálnák útvonalaitól. Fejlett civilizációnak ugyan az sem volt
mondható, de mégiscsak gyárak és feldolgozó üzemek működtek rajta, valamint egy
űrrepülőtér, ahonnan a bálnaprémrakományokat bolygó körüli pályára juttatták. Az ottani
emberek legalább felfogták, hogy a természeti kincsek és nyersanyagok a tulajdonos Ház
javát szolgálják.
  Rabban a KHAFT barakkjaiban élt, lefoglalt magának több tágas helyiséget is. Noha
időnként leült kártyázni az ott dolgozó szerződéses munkásokkal, többnyire magába merülve
töprengett, tervezgetett, hogyan és mit fog majd változtatni az életén, ha ismét visszakerül a
Giedi Prime-ra. Más alkalmakkor azzal ütötte el az időt, hogy egy a korbáccsal, amit
valamelyik Harkonnen-felügyelőtől szedett el, a fekete sziklákat vagy a jégtömböket
csapdosta a parton, vagy a fémmólokon napozó lomha sarki fókákat. De ebbe is hamar
beleunt.
  Kétéves büntetése alatt végig kerülni szándékozott Abulurd és Emmi Rabban-Harkonnent,
azt remélte, sosem szereznek tudomást száműzetéséről. Amikor végül Rabban nem titkolhatta
tovább ottlétét, apja felutazott a KHAFT feldolgozó központjába, látszólag azzal az indokkal,
hogy szemlét tart.
  Abulurd bánatos mosollyal tárta ki karját egyetlen fia felé, mintha könnyes
összeborulásban reménykedett volna, de Rabban hamar kibújt az öleléséből.
  A szögletes vállú, vastag ajkú és durva vonásokkal megáldott Glossu Rabban sokkal
inkább az anyjára ütött, mint ványadt testű, csupa csont apjára. Abulurd hamvasszőke haja
kopott, koszlott hatást keltett, cserzett arcbőrén pedig látszott, hogy sokat tartózkodik a szabad
ég alatt.
  Az órákig tartó üres locsogásnak Rabban egyetlen módon tudott véget vetni: megígérte
apjának, hogy valóban leköltözik a Tula-fjordba, a szüleihez. Egy héttel később meg is
érkezett az udvarházba, melynek fanyar szagától és csontig hatoló nyirkosságától menten
mehetnékje támadt. Rabban azonban maradt, undorát lenyelve elviselte szülei gügyögő
dédelgetését, és számolta a napokat, amikor a csillagbárka visszaviszi a Giedi Prime-ra.
  Az udvarházban sokféle, bonyolult módon elkészített étel került az asztalra: füstölt hal, főtt
posztriga, tengerész paella, hókagyló, pácolt tintahal és sózott ruh-kaviár, körítésnek pedig
azok a kesernyés, szálas zöldségfélék, amik a Lankiveil sovány talaján megéltek. A szakácsnő
– széles arcú, vörös kezű és vaskos karú halaskofa – csak főzte az ételeket egymás után, s
mindegyiket büszkén feltálalta Rabbannak. Még gyerekkorából ismerte, folyton kényeztette,
éppen csak hogy meg nem csipkedte az arcát. Rabban utálta is érte.
  Szájában állandóan ott érezte az undorító ízeket, ujjain és ruháján a kellemetlen szagokat.
Csak a hatalmas kandallókból áradó csípős füst tudta elnyomni meggyötört orrában a
különféle bűzöket. És az apja még eredeti megoldásnak tartotta, hogy igazi tűzzel fűtsenek, ne
hősugárzókkal vagy fűtőgömbökkel…
  Egyik éjjel az unatkozó és merengő Rabbannak hogy, hogy nem, érdekes ötlete támadt az
első két év alatt. Minthogy a Bjondax bálnák jámbor, könnyen elejthető állatok voltak,
biztosra vette, hogy fel tudná kelteni néhány Nagy és Alsóbb Ház-beli gazdag nemesúr
érdeklődését irántuk, s el tudná csábítani őket a Lankiveilre. Eszébe jutott, ő milyen élvezettel
üldözte azokat az ádáz kölyköket Erdőőrbázison, s hogy milyen borzongató izgalmat érzett,
amikor elejtette a nagy homokférget az Arrakison. Bálnavadászati vállalatot kellene
alapítania… egész jó szórakozás lenne üldözni a hatalmas vízi emlősöket… Hasznot hozna a
Harkonnen-kincstárnak, és talán javítana valamicskét a Lankiveil jelenlegi, meglehetősen
primitív életszínvonalán is.
  Még a báró is meg volna elégedve vele.
  Két nappal a visszaindulása előtt Rabban megpendítette a dolgot szüleinek. Épp az asztal
körül ültek, akár egy eszményi család, falatozták a szokásos tengeri eledelt. Abulurd és Emmi
érzelgős sóhajokkal, elégedetten pillogtak egymásra. Rabban ébenfekete szemű anyja ritkán
szólt, de tántoríthatatlan támasza volt férjének. Gyengéden megszorították egymás kezét.
  – Nagyvadvadászatot akarok szervezni a Lankiveilen – jelentette be Rabban, és
belekortyolt édes hegyi borába. – Prémes bálnákat hajtanánk fel, a bennszülött halászok
lehetnének a vezetők. Ilyen trófeáért szép summát megadna sok Landsraad-beli pénzeszsák.
Nagy előrelépés volna mindnyájunk számára.
  Emmi pislantott, majd Abulurdra kapta a tekintetét, akinek a döbbenettől leesett az álla.
Emmi hagyta, hogy férje mondja ki, amit mindketten gondoltak. ? Ez képtelenség, fiam.
  Rabban szeme összeszűkült. Hogy mer ez a puhány alak ilyen Joghegyről beszélni velem?
Abulurd magyarázni kezdett: – Eddig csupán a feldolgozó dokkokat láttad fent, északon, a
bálnaprémipar utolsó fázisát. De az alkalmas egyedek levadászása kényes feladat, nagy
óvatosság és szakértelem kell hozzá. A saját
  szememmel láttam, nem is egyszer, és elhiheted, nem gyerekjáték. A Bjondax prémes
bálnák elejtése sosem volt… szórakozás.
  Rabban elhúzta vastag ajkát. – Ugyan már! Neked, mint bolygókormányzónak, fel kellene
ismerned a gazdasági szükségszerűségeket!
  Anyja a fejét a csóválta. – Az apád jobban ismeri ezt a bolygót, mint te. Nem hagyhatjuk,
hogy megtedd – mondta megingathatatlan magabiztossággal.
  Rabban magában dühöngött, inkább utálkozva, mint mérgesen. Két ilyen nullának nincs
joga megtiltani neki semmit! Ő Vladimir Harkonnen báró unokaöccse, egy Nagy Ház
törvényes örököse. Abulurd már bebizonyította, hogy nem képes élni a felelősséggel. Ki
figyelne oda egy pancser sirámaira!
  Rabban céklavörösen meredt maga elé, egy étikagyló héjából készült tálra, amire a szolgák
édes illatú, fakéregről hántott zuzmócsomócskákat helyeztek, szépen elrendezve – a
virágcsokor lankiveili megfelelőjeként. Rabban hirtelen lendülettel odacsapott, s a ripityára
tört kagylót lesöpörte az időrágta deszkapadlóra.
  A Bjondax prémes bálnák messzehangzó éneke felkeltette Rabbani nyugtalan álmából. Az
ablakon túl, az öböl mély vizében a bálnák egyre csak süvöltöztek, tülköltek dallamtalanul,
Rabbannak már sajgott a feje tőle.
  Előző este apja elmélázó mosollyal hallgatta a különös éneket. Ott állt a fiával az erkély
hasítottrönk-padlatán, mely síkos volt az örökké permetező esőtől. Abulurd a keskeny fjord
vizében úszó sötét óriások felé mutatott és így szólt: – Ez a nászénekük. A szerelem hangjai.
  Rabban legszívesebben megfojtotta volna.
  Apja visszautasítása még ott visszhangzott a fülében. Fel nem foghatta, hogyan
származhatott ilyen bárgyú emberektől. Ez a világ mindenestül az idegeire ment már. Elege
volt a szülei fojtogató ajnározásából, megvetette őket, amiért eleve elhárították maguktól a
pompa és a gazdagság ígéretét, és még el is hitették magukkal, hogy elégedettek itt.
  Rabban egyre csak fortyogott magában.
  Tudta, ilyen bálnakoncert mellett egy szemhunyást sem tudna aludni, ezért felöltözött és
lebaktatott a csendességbe burkolózó nagyterembe. A barlangszerű kandallóban izzó
zsarátnok narancsvörös fénybe vonta a szobát, mintha egyenesen láva rotyogott volna a
tűzterében. Arra számított, egy-két szolgát ébren talál – takarítókat, akik a hátsó szobákban
tesznek-vesznek, vagy legalább a konyhában egy szakácsot, aki a másnapi étkekkel bíbelődik.
Abulurd sosem állított őröket.
  Ehelyett azonban az udvarház összes lakója az igazak álmát aludta, gyanútlanul hortyogva.
Rabban ezt is utálta bennük.
  Magára kapott egy meleg kabátot, még kesztyűt is húzott, majd kisurrant. Lecammogott az
egyenetlen lépcsőkön a dokkokhoz, ahol a fészer is állt, melyben a halászfelszerelést tartották.
A tájat megülő köd dérré fagyva szitált a levegőből.
  A büdös, dohos fészerben megtalálta, amit keresett, a kopott, rovátkolt hegyű
vibroszigonyokat, amiket a halászok használtak. Gondolta, jók lesznek prémes bálnára is.
Komolyabb fegyvert is választhatott volna, de akkor nem lenne olyan szórakoztató a vadászat.
  A fjord békés vizében a Bjondax bálnák fáradhatatlanul fújták a nótájukat; bődüleseik mint
ágyúdörrenések visszhangzottak a sziklafalak között. Lomha
  felhők takarták el a csillagokat, de a kísérteties derengésben Rabban jól kiigazodott.
  Elkötötte az egyik közepes méretű csónakot – ahhoz elég kicsi volt, hogy egymaga kezelni
tudja, mégis elég vastag oldala és kellően nagy tömege volt ahhoz, hogy kiállja, ha esetleg
ütközne a szerelmi bódulatban kerengő bálnákkal. Ellökte magát a parttól, beindította a
motort, majd a mély víz felé vette az irányt, amerre az ostoba jószágok fröcskölve, füttyögve
hancúroztak. A csillogó testű állatok fel-felbukkantak a víz színére, torkukból feltörő
tülköléseik megreszkettették a levegőt.
  Rabban kesztyűs kezével markolta a kormányt, közeledett a bálnák felé. Azok kerengtek,
ugrabugráltak tovább, nem zavartatták magukat. Némelyik játékosan meg-megbökte a
csónakot.
  Rabban a fekete vízbe bámult, figyelte a leopárdmintás felnőtt állatokat – némelyik tarka
foltos volt, mások krémes aranyszínűek. Számtalan kisebb borjú is volt a csapatban. Vajon
mindig magukkal hozzák a gyerekseregletet is, amikor párosodni jönnek a fjord békés
vizeibe? Rabban horkantott, és megrázta a markában tartott vibroszigonyokat.
  Leállította a motort, a csónak ugyanúgy libegett, szökdécselt a hullámokon, mint maguk a
mit sem sejtő bálnák. Az állatok elhallgattak, nyilván felfigyeltek a csónakra, de aztán ismét
rázendítettek gurgulázó tülkölésükre. Ostoba dögök!
  Rabban elhajította az első vibroszigonyt, aztán gyors egymásutánban a többit is. Ám amint
a mészárlás elkezdődött, a bálnák éneke szívbemarkolóan elváltozott.
  Abulurd és Emmi hamar papucsba bújtak, vastag köpenyt hajítottak magukra, és rohantak
a dokkok felé. Zavarodott szolgák gyújtogatták sorra a parázsgömböket az udvarházban,
világot gyújtva a riasztó sötétségben.
  A bálnák derűs éneke fülhasogató fájdalomüvöltésre, rémült, kakofonikus bömbölésre
váltott. Emmi férjét támogatta, aki meg-megcsúszott a partra vezető síkos lépcsőkön. Erősen
meresztgették a szemüket, de nem sokat láttak a sötétben, túl erős fény özönlött ki a hátuk
mögül, az udvarházból. Csak árnyékokat tudtak kivenni a vízben, vergődő bálnákét… és még
valamit. Végül, amint felkapcsolták a dokk végében lévő parázsreflektort, az egész fjord
fénybe borult.
  Emmiből rövid, döbbent kiáltás szakadt ki, mintha túlcsordult volna benne a fájdalom.
Mögöttük szolgák trappoltak lefelé lármázva a meredek lépcsőfokokon, némelyiküknél bot
vagy egyéb hevenyészett fegyver is volt, ha netán az udvarház védelmére kellene kelniük.
  A víz felől motorcsónak közeledett, súlyos vontatmány volt mögé kötve. Emmi nógatására
Abulurd kimerészkedett a móló szélére, hogy megnézze, ki van a kormánynál. Nem akarta
mondani, pedig a szíve mélyén már tudta, ki az.
  Ekkor felharsant Glossu Rabban hangja: – Dobjátok ide azt a kötelet, hadd kössek ki! –
Fény vetült rá. Izzadt az erőkifejtéstől, a kabátját is lehajította. A karja, a mellkasa, az arca
csupa-csupa vér volt.
  – Kinyírtam vagy nyolcat. Két kisebb bálnát bevontattam, de a többihez segítség kell. Itt
nyúzzátok meg őket a dokkban, vagy elszállítjátok valami csarnokba?
  Abulurd az iszonyattól megkövülten bámult a fiára. A kötél, mint valami döglött kígyó,
kihullott a kezéből. Rabban kihajolt a csónak szélén, elmarkolta a kötelet és maga hurkolta a
kikötőbak köré.
  – Te… megölted őket? – hápogott Abulurd. – Meggyilkoltad mindet?
  Rámeredt a két bálnaborjú tetemére, csapzott, vér áztatta szőrükre. A számtalan szúrt
sebből még mindig szivárgott a vér. Az irhájuk tépett volt. Élettelen tekintetük vádlón meredt
rájuk a vízből.
  – Hát persze! – Rabban összevonta bozontos szemöldökét. – Mi másért megy az ember
vadászni? – Kilépett az ingó csónakból, és megállt a móló közepén, mintha dicséretet várt
volna azért, amit tett.
  Abulurdnak ökölbe szorult a keze, szokatlan érzelmek – düh és undor – dúltak benne.
Egész életében igyekezett elnyomni magában az efféle indulatokat, de úgy látszik, a legendás
Harkonnen-temperamentum tőle sem volt egészen idegen.
  Tapasztalatból tudta, hogy bálnára csak meghatározott időszakokban és helyeken volt
szabad vadászni, különben a nagy csordák elvándoroltak megszokott élőhelyükről. Rabban
persze sosem törekedett arra, hogy elsajátítsa a bálnaprémüzlet alapjait, nem érdekelték a
mesterség fogásai, alig tudta, hogy kell egy hajót irányítani.
  – A párzási helyükön mészároltad le őket, te idióta! – ordította Abulurd. Rabban, ábrázatán
sértett gőggel fogadta a kirohanást. Apja sosem beszélt vele ilyen hangon.
  – Nemzedékek óta a Tula-fjord volt a párzási helyük, itt nevelték a kicsinyeiket, mielőtt
visszatértek volna a sarki tengerekbe. De sajnos túl jó a generációs memóriájuk. Életük végéig
nem felejtenek. Ha egyszer vér szennyezi be a vizeiket, addig elkerülik azt a helyet, amíg az
emlék bennük él.
  Abulurd arca vörhenyes lett a rettenettől és megrázkódtatástól. A saját fia gyakorlatilag
meggyalázta ezt a békés öblöt, oly sok vért ontott a fjord vizébe, hogy a prémes bálnák
évtizedekig sem fognak visszatérni ide.
  Rabban az elejtett állatokra pillantott a csónak mellett, majd mintha egy szót se hallott
volna abból, amit az apja mondott, hátrabökött a sötétbe. – Segít végre valaki, vagy nekem
kell behúznom a többit?
  Abulurd ekkor keményen pofon vágta – aztán döbbenten és hitetlenkedve meredt a kezére,
elképedve azon, hogy megütötte a fiát.
  Rabban fenyegetően sunyított apjára. Ha még egy ujjal hozzáér, agyonüti az egész
társaságot.
  Az apja kétségbeesett hangon folytatta. – A bálnák nem térnek ide vissza többé szaporodni.
Felfogod végre? Ebben a fjordban minden falu minden lakója a bálnaprém-kereskedelemből
él. A bálnák nélkül ezek a falvak el fognak néptelenedni. Egyik napról a másikra kísértetjárta
rommá lesz itt minden. Mert a bálnák nem térnek vissza többé!
  Rabban csak a fejét ingatta, nem volt hajlandó belátni a helyzet komolyságát. – Mit
foglalkozol ezzel a csürhével? – nézett a szülei mögött ácsorgó szolgákra, a lankiveili
bennszülöttekre, akiknek sem előkelő múltjuk nem volt, sem fényes jövő nem várt rájuk: csak
egyszerű falusiak és munkások voltak. – Te vagy az uruk és parancsolójuk. Ha nehéz idők
jönnek, majd beletörődnek. Ez van, ezt kell szeretniük.
  Emmi végre kifakadt, hangot adott elfojtott érzéseinek. – Hogy mersz így beszélni? Így is
sok van a rovásodon, Glossu, de ez már több a soknál!
  Rabban még mindig nem mutatott megbánást. – Hogy tudtok ilyen tompa-agyúak lenni?
Fogalmatok sincs, kik vagytok? Hogy én ki vagyok? Mi vagyunk a Harkonnen-ház! –
üvöltötte a képükbe, majd bosszúsan legyintett. – Szégyellem, hogy a fiatok vagyok.
  Azzal se szó, se beszéd, eldübörgött mellettük az udvarház felé. Ott megtisztálkodott,
becsomagolta a kevés holmiját, és elhagyta a házat. Még egy nap volt hátra ahhoz, hogy a
báró engedélyével elhagyhassa ezt a bolygót. A maradék időt a repülőtéren szándékozott
tölteni.
  Már alig várta, hogy ismét olyan helyen lehessen, ahol az életnek számára is értelme van.
  
   Aki kitartóan vadra vár ott, ahol egy sincs, tán sosem lesz szerencséje. A kitartás nem elég, ha
valaki keres valamit.
   ZENSZUNI BÖLCSESSÉG A VÁNDORLÁSOK IDEJÉBŐL
 
  Gurney Hallecknak négy esztendőn át sem sikerült húga nyomára bukkannia, de sosem
adta fel a reményt.
  Szülei nem ejtették ki többé Bheth nevét. Csendes, egyhangú estéiken továbbra is az
Orániai Katolikus Bibliát tanulmányozták, keserű sorsukra igazolást keresve, s soraiból
vigaszt merítve.
  Gurney magára maradt fájdalmával.
  Azon az éjszakán, amikor Dmitri főterén agyba-főbe verték a Harkonnenek, a falubeliek
közül pedig az ujját sem mozdította senki, végül a szülei bevonszolták Gurney összetört,
zúzódásokkal, horzsolásokkal teli testét a lakóblokkjukba. Orvosság nemigen volt a háznál, de
viszontagságos életük megtanította őket az elsősegély alapjaira. Anyja az ágyra fektette fiát, s
tőle telhetően ellátta sebeit, eközben apja a függöny mellől komoran bámult kifelé, attól
tartva, hogy a pribékek esetleg visszatérnek.
  Most, négy évvel később, Gurney vonásai ha lehet, még szabálytalanabbnak tűntek, mint
azelőtt; pirospozsgás arca amolyan hepehupás lett a hegektől és forradásoktól. Egy-egy
mozdulatra még mindig fájdalom nyilallt a csontjaiba. Amikor betegségéből úgy-ahogy
felépült, kivonszolta magát az ágyából és visszament dolgozni, hogy kivegye a részét a
terhekből. A falusiak némán tudomásul vették, még azt sem hozták tudomására, mennyire
megkönnyebbültek, hogy újra segít teljesíteni a kvótát.
  Gurney Halleck megértette: többé nem tartozik közéjük.
  Már nem talált örömet a csapszékben töltött estékben, ezért otthon maradt. Hónapokig
görnyedt összezúzott balisetje fölött, mire annyira helyrepofozta, hogy sikerült muzsikát
kicsalnia belőle, bár a hangterjedelme korlátozottabb lett, és hamisan szólt. Kryubi
parancsnok szavai beleégtek az agyába, de azért sem hagyta abba sem a dalköltést, sem az
éneklést. Igaz, a szobája magányában tette, a többiek pedig úgy tettek, mintha nem hallották
volna. A keserű, szatirikus hangnem azonban kiveszett Gurney költeményeiből, mostani
dalaiban főként Bhethre emlékezett.
  A szülei olyannyira elhalványultak és jelentőségüket vesztették, hogy alig tudta maga elé
idézni arcukat, pedig kint ücsörögtek a szomszéd szobában. A húga arcára azonban annyi év
után is tisztán emlékezett, ahogyan minden gesztusára, a legapróbb bájos fintorára, lenszőke
hajára, kedves mosolyára is.
  Gurney még több virágot ültetett a ház elé, gondozta a tündérkontyot és a
százszorszépeket. Mindenáron meg akarta őrizni Bheth emlékét. Munka közben húga kedvenc
dalait dúdolta – ilyenkor Gurney úgy érezte, mintha Bheth ott volna mellette. Néha elképzelte,
hátha ugyanabban a pillanatban mindketten egymásra gondolnak.
  Ha egyáltalán Bheth életben volt még…
  Egyik éjjel Gurney mozgást észlelt kint, az ablak előtt, egy árnyat látott elsuhanni a
sötétben. Azt hitte, álmodik, de aztán valami zizzenés és egy jól kivehető levegővétel ütötte
meg a fülét. Hirtelen felült, mire osonó léptek neszét hallotta távolodni.
  Az ablakpárkányon egy szál virág feküdt, egy frissen vágott tündérkonty, mint valami
totem vagy üzenet. A krémfehér virágkehely alatt egy papírszelet hevert.
  Gurney haragosan felkapta a virágot, azt hitte, valaki épp Bheth kedvencével akarja
csúfolni. Amint azonban megérezte a bódító illatot, tekintete a papírfecnire esett. Kapkodó,
női kézírás látszott a féloldalnyi papírlapon. Gurney olyan gyorsan átfutotta az üzenetet, hogy
csak a lényege villant a tudatába.
  Az első néhány szó: „Mondd meg Anyának és Apának, hogy élek!”
  Gurney, összemarkolva a papírt, átszökkent a nyitott ablak káváján, és mezítláb futásnak
eredt a poros úton. Jobbra-balra tekintgetett, mígnem észrevett egy elsuhanó alakot két épület
között. A főút felé tartott, ami a tranzitállomás mellett Harko City felé vitt.
  Gurney nem kiáltott. Attól az idegen csak még gyorsabb vágtába fogott volna.
Utánairamodott, pedig összetoldozott-foldozott testének minden porcikája nyilallt és sajgott.
Bheth még él! Talpa alatt csikorogtak a kavicsok.
  Az idegen kiért a faluból, és iszkolt a határszéli földek felé. Gurney gyanította, hogy
arrafelé állíthatta le a járművét. Egyszer, amikor hátrakapta a fejét és meglátta, hogy valaki
mindjárt beéri, ínaszakadtából rohanni kezdett.
  Gurney lihegve utánakiáltott. – Várj! Csak beszélni akarok veled!
  De az ember nem állt meg. A holdfényben Gurney csizmás lábú, meglehetősen előkelő
öltözetű fickónak látta… semmiképpen sem lehetett földműves. Gurney, akit a kemény
munka megedzett, hamarosan utolérte az egyenetlen talajon bukdácsoló alakot. Gurney
lesunyta a fejét, s akár egy D-farkas a zsákmányára, rávetette magát a férfira.
  A fickó elterült a porban. Felkászálódott, meglódult a mező felé, de Gurney derékon kapta.
Összegabalyodva belehengeredtek egy két méter mély árokba, ami mellett a falusiak
králkrumplit termesztettek.
  Gurney galléron ragadta a férfit – pedig igen finom inge volt –,   és félig ülő helyzetben az
árok falához nyomta. Kövek, kavics és por zúdult mindkettejük nyakába.
  – Ki vagy? Láttad a húgomat? Jól van? – Gurney a kronórjával a férfi képébe világított.
Sápadt, messze ülő szemű, riadt figura volt. Borotvált képű.
  A férfi nem győzte köpködni a port és a kavicsot, a karjával hadonászott. Rendezett, nyírt
frizurája volt, és olyan választékos öltözete, amilyet Gurney még életében nem látott.
  – Hol van? – vicsorogta Gurney közelről a fickó képébe, és a papírfecnit, mint valami
bizonyítékot az orra alá dugta. – Honnan van ez? Mit mondott neked? Honnan tudtál a
kedvenc virágáról?
  A férfi sziszegve kicibálta egyik karját Gurney szorításából, és a bokáját tapogatta. – Én…
én a Harkonnenek népszámlálási biztosa vagyok. Faluról falura járok ebben a körzetben. Ez a
munkám, megszámlálom a báró alattvalóit. ? Nagyot nyelt.
  Gurney még erősebben megmarkolta.
  –  Sok emberrel találkozom. Láttam… – köhentett idegesen – …a nővéredet. Egy
bordélyban az egyik katonai helyőrség mellett. Az évek során összekuporgatott pénzével
fizetett.
  Gurney mélyeket lélegzett, erősen figyelt minden szóra.
  –  Meséltem neki, hogy a körutam Dmitrin is keresztülvezet. Az összes solarisát nekem
adta, csak hogy elhozzam neked ezt a rövid levelet. Megmondta, mit tegyek, és úgy is tettem.
   – Félrelökte Gurney kezét és méltatlankodva felült. – Miért támadtál rám? Pedig a
húgodról hoztam hírt.
  Gurney rámordult. – Többet akarok tudni. Hol találom meg?
  A férfi megrázta a fejét. – Csak azért fizetett, hogy átadjam az üzenetét. Az életemet
kockáztattam… te meg itt erőszakoskodsz velem. Többet nem tehetek sem érted, sem érte.
  Gurney keze a férfi torkára tapadt. – Dehogynem tehetsz! Ki vele, melyik bordély volt az,
melyik helyőrség mellett? Azt akarod, hogy a Harkonnenek tudomást szerezzenek a
mesterkedésedről? Vagy én nyomjam ki belőled a szuszt? -és úgy megszorította a fickó
gégéjét, hogy annak kidülledt a szeme. – Nyögd már ki!
  Négy év óta ez az ember volt az első és egyetlen kulcs a húga hollétéhez, Gurney nem
szalaszthatta el az alkalmat. Bheth életben volt. Majd kiugrott a bőréből örömében.
  –  Az Ebonit-hegy és a Vladimir-tó melletti helyőrség – nyöszörögte a népszámláló. – A
Harkonneneknek rabszolgatelepei és obszidiánbányái vannak arrafelé. A rabokat katonák
őrzik. A bordély… – nyelt nagyot, félt felfedni az igazságot –,   a bordély a katonaság
szolgálatában áll. Ott dolgozik a nővéred.
  Gurney reszketett, miközben azon törte a fejét, hogyan tudná átszelni a kontinenst odáig.
Földrajzi ismeretekkel nemigen rendelkezett, de bízott magában, hogy anélkül is odatalálna.
Felpillantott a rongyos felhők közül kikandikáló bágyadt fényű holdra – a terv máris
megfogamzott benne, Bheth kiszabadításának a terve.
  Gurney biccentett, és eleresztette a férfi nyakát. A népszámláló azonnal kikapaszkodott az
árokból, s kificamodott bokája miatt sántikálva nekilódult a mezőn át. Porzott mögötte a föld.
Egy tüskés bozót felé tartott, nyilván ott rejtette el a járművét.
  Gurney kimerülten nekidőlt az árok oldalának. Nagyot sóhajtott, ízlelgette frissen szerzett
eltökéltségét. Nem bánta, hogy a fickó eliszkolt.
  Végre-valahára a nyomára bukkant a húgának.
  
   A jó uralkodó büntetést mér ellenfeleire, s megjutalmazza híveit; taktikájában a véletlenszerűség
elvét követi; gondosan titokban tartja hatalma sarokpilléreit; ellenfeleit folytonos ellentámadások
által kibillenti egyensúlyukból, és állandó bizonytalanságban tartja őket.
   WESTHEIMER ATREIDES: A VEZETÉS ALAPJAI
 
  Azt követően, hogy Leto apa lett, az idő mintha még gyorsabban repült volna velük.
  A fiúcska játékpáncélban, rétegeltpapír-pajzzsal a kezében előre totyogott, tollas
lándzsájával, a varával vadul nekirontott a kitömött salusai bikának, majd visszavonult.
Victor, a herceg kétéves fiacskája zöld szegélyű sapkát viselt, rajta a vörös Atreides-
emblémával.
  A térdelő Leto kuncogva kapta félre, hol erre, hol arra a szúrós fejű játékbikát, nem
könnyítve meg a dolgát a csecsemőkorból alig kinőtt, még sután mozgó, fekete hajú
apróságnak. – Ahogy mutattam, Victor – figyelmeztette újra, halálos komolyságot erőltetve az
arcára, pedig alig tudta visszafogni magát, hogy fülig ne szaladjon a szája. – Óvatosan azzal a
varával! Tartsd így – mutatta feltartott karral –,   és oldalról döfd bele a szörnyeteg agyába!
  A kisfiú engedelmesen újra próbálkozott, noha nehezen bírta el még a méretére kicsinyített
fegyvert is. A vara tompa hegye lepattant a kitömött bikafejről, de már egészen közel attól a
ponttól, amit Leto krétával megjelölt.
  –  Sokkal jobb! – kiáltott fel vígan Leto, majd félrehajította a bikát, karjába kapta kicsi fiát
és magasra emelte, föl, a feje fölé. Victor felkacagott, amikor Leto megcsiklandozta az
oldalát.
  –  Már megint? – szólt rájuk Kailea rosszalló hangon a bejárat felől. – Miért teszed ezt,
Leto? – Kailea komornája, Chiara társaságában állt a küszöbön. ? Beleneveled, hogy élvezze
ezt a szörnyűséget! Azt akarod, hogy úgy haljon meg, mint a nagyapja?
  Leto elkomorodva fordult ágyasa felé. – Nem a bika volt az oka, Kailea. Az árulók
serkentőszert adtak neki. – A herceg sosem említette féltve őrzött titkát, hogy a saját anyja,
Lady Helena is részt vállalt az összeesküvésben, s akit Leto száműzött a Remetenővérek
primitív rendházába.
  Kaileát ez még nem győzte meg. Leto józan határozottsággal igyekezett megértetni vele. –
Az apám hitte, hogy a salusai bikák nemes és csodálatos állatok. Megérdemlik, hogy
becsületes harcot vívjanak ellenük az arénában, de a legyőzésükhöz nagy hozzáértés
szükségeltetik.
  – De mégis… helyénvaló ez a mi fiunknak? – pillantott Kailea Chiarára, mintha az idős
asszonytól várna támogatást. – Még csak kétesztendős.
  Leto összeborzolta a fiúcska haját. – Nem lehet elég korán kezdeni a harci ismeretek
elsajátítását – ezzel még Thufir Hawat is egyetért. Az én apám sosem kényeztetett, én sem
fogom elrontani Victort.
  – Tudom, hogy jól bánsz vele – sóhajtott beletörődőén Kailea, de a tekintetén látszott,
hogy nem ért egyet Letóval. – Végül is te vagy a herceg.
  – Elérkezett a tanóra ideje, drágám – pillantott Chiara ékkövekkel kirakott, ódivatú
karkronjára, egy antik richesei csecsebecsére, amit még a Kaitainról hozott.
  Victor csalódott ábrázattal sandított fel apjára. – Eredj csak – veregette meg Leto a
csöppség hátát. – Egy hercegnek sok tanulnivalója van, és nem minden olyan szórakoztató,
mint ez.
  A fiúcska egy darabig csökönyösen nem mozdult, aztán vonakodva megindult kurta lábain
a termen át. Chiara nagyanyós mosollyal ölbe vette, és magával vitte a kastély északi
szárnyába a neki fenntartott tanterembe. Swain Goire, a Victor őrzésével megbízott testőr
követte a komornát. Kailea a játszóteremben maradt, megvárta, míg Leto nekitámasztja a
kitömött bikát a falnak, megtörli a nyakát egy kendővel, és iszik az odakészített hideg vízből.
  –  Miért van az, hogy a bátyám mindig téged avat előbb a bizalmába és nem engem? – Leto
feldúltnak, zaklatottnak látta Kaileát. – Igaz, hogy már a házasságot fontolgatják azzal a
nővel?
  –  Nem komolyan. Azt hiszem, épp csak átfutott Rhombur fején az ötlet. Ismered, nála
hosszú időbe telik, mire bármire is elszánja magát. Egy napon, talán.
  Kailea berzenkedő kifejezéssel az arcán lebiggyesztette az ajkát. – De hiszen az a lány csak
egy… Bene Gesserit! Nem nemesi származék.
  – Az unokafivéremnek, a Császárnak, megfelelt egy Bene Gesserit – Leto nem mutatta,
mennyire szíven ütötte Kailea megjegyzése. – Határozottan úgy tűnik, szeretik egymást. – A
nézeteltéréseik Kaileával azután kezdődtek, hogy a fiuk megszületett. Vagy inkább akkortájt,
amikor Chiara megérkezett, és telebeszélte Kailea fejét a császári udvar pletykáival, a
nagyvilági élet eseményeivel.
  – Szerelem? Ó, az volna a házasság egyedüli szükséges feltétele? – borult el Kailea arca. –
Vajon az apád, a nagy Paulus Atreides herceg mit szólna ekkora képmutatáshoz?
  Leto, megőrizve hidegvérét, a terem ajtajához sétált és becsukta, hogy illetéktelenek ne
hallják szóváltásukat. – Nagyon jól tudod, miért nem vehetlek feleségül. – Eszébe jutott,
szülei milyen kemény csatákat vívtak hálószobájuk vastag ajtaja mögött. Nem akarta, hogy
ugyanez történjék velük is.
  Kailea szépséges arcáról sütött a neheztelés. Fejét felvetette, rézvörös fürtjei a vállát
verdesték. – A fiunk egy napon az Atreides-ház hercege lehetne. Azt reméltem, ha már
közöttünk lesz, meggondolod magad.
  Leto elvörösödött. – Ez politikai kérdés, Kailea. Nagyon szeretem Victort, de egy Nagy
Ház feje vagyok. Nekem az Atreides-ház érdekeit kell szem előtt tartanom.
  A Landsraad Tanács ülésein a Nagy Házak felvonultatták eladó lányaikat Leto előtt, hátha
megtetszik neki valamelyikük. Az Atreides-ház nem volt ugyan sem a legvagyonosabb, sem a
leghatalmasabb család, maga Leto azonban közkedveltségnek és köztiszteletnek örvendő
fiatalember volt, különösen az elkobzási perben tanúsított bátor kiállása óta. Leto büszke volt
arra, amit a Caladanon elért… és szerette volna, ha Kailea ezért többre értékelte volna.
  – Tehát Victor fattyú marad.
  – Kailea…!
  – Néha gyűlölöm az apádat, amiért ilyen őrült eszményekkel tömte tele a fejedet. Mivel én
nem jelentek számodra se politikai szövetségest, nincs se hozományom, se pozícióm, nem
vagyok feleségnek való. De mert te herceg vagy, arra jó vagyok, hogy amikor neked tetszik,
az ágyadba vigyél.
  Leto egészen elképedt ezen a megfogalmazáson. Gyanította, honnan fúj a szél. El tudta
képzelni, miket sutyoroghatott Chiara Kaileának, négyszemközt, a női lakosztály mélyén.
Mással nem tudta magyarázni. Leto nem különösebben kedvelte a külvilági asszonyságot, de
ha elbocsátotta volna a komornát, azzal felégette volna az utolsó megmaradt hidat is Kailea és
maga között. A két nő sülve-főve együtt volt, imádtak magas röptű társalgást folytatni, az
előkelő birodalmi stílust utánozni.
  Leto kibámult az ablakplázon, s elmerengett, néhány éve még milyen boldogok voltak
Kaileával. – Nem érdemlem ezt tőled, azok után, hogy a családom minden tőle telhetőt
megtett érted és a bátyádért.
  –  Ó, nagyon köszönöm! A jó hírednek még használt is, nem igaz? Segítettél szegény,
szerencsétlen ixi menekülteken, hadd lássa a jó nép, milyen jóságos uralkodójuk vagy. A
nemes lelkű Atreides herceg! De mi, akik közelebbről ismerünk, tudjuk, hogy te is csak ember
vagy, nem az a legendás alak, akinek feltüntetni igyekszel magad. Nem vagy te igazi hős,
hiába képzeled magad annak. Ha az volnál, beleegyeznél…
  –  Elég! Rhomburnak minden joga megvan rá, hogy ha neki úgy tetszik, feleségül vegye
Tessiát. Amennyiben úgy dönt. A Vernius-ház elveszett, politikai házasságot úgysem köthet.
  – Kivéve, ha a felkelői győzelmet aratnak – vágott vissza Kailea. – Leto, valld be az igazat:
titokban abban reménykedsz, hogy Rhombur szabadságharcosai nem járnak sikerrel, és akkor
mindig lesz indokod rá, hogy miért nem vehetsz feleségül.