Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Harkonnen ház(5)

2010.12.22

  A kapitány felvonta busa szemöldökét. Abulurd sejtette, hogy a marcona férfi ellenzi a
dolgot, de végül megtartotta magának a véleményét. Széles, csontos arcán nem látszott más,
mint a bolygókormányzója iránti tisztelet.
  Abulurd Harkonnen egyedül is elboldogult a tengeren – sokat kalandozott a közeli
fjordokban, felfedező utakat tett a part mentén –,   elhárította hát a kísérőnek ajánlkozó
halászokat. Egyedül, kis sebességgel húzott el a hajó mellől, óvatosan kerülgetve az alattomos
jéghegyeket. Mögötte tovább folytatódott a hentesmunka, megtöltve a friss, sarki levegőt a
vér és a zsigerek fanyar szagával.
  Abulurd, miközben a fölébe tornyosuló, úszó szigetek közt lavírozott, kétszer is szem elől
tévesztette a célpontot, de végül ismét ráakadt. Az a bizonyos azonban, ott, az úszó jéghegyek
között nem mozdult. Mintha csak lehorgonyozták volna.
  Abulurd kis csónakjával a rücskös, fehér fal mellé simult, s impulzuskapoccsal hozzá
csatlakozott. Az elképesztő monolit, mint valami idegen test, sehogyan sem illett ebbe a
környezetbe. Abulurd elővigyázatosan kilépett a legközelebbi sima felületre, s menten
ráébredt, mitől volt olyan valószerűtlen.
  A jég nem volt hideg!
  Abulurd lehajolt, s belemarkolt a kásás jégnek tűnő fehér anyagba. Morzsolgatta az ujjai
között: valamiféle kristályos műanyag lehetett, áttetsző dara, ami fagyott jégszemcséknek
tűnt… legalább is majdnem. Toppantott egyet, mire visszhangzó döndülés hallatszott a lába
alól. Roppant különös volt.
  Megkerült egy csipkézett szélű kiszögellést, s szembe találta magát egy falba vájt
geometriai alakzattal, egy paralelogrammával. Emberkéz alkotta bejárati tolóajtó benyomását
keltette. Nézte, nézte, mígnem felfedezett egy behorpadási – csatlakozópanel lehetett, de
megsérült, talán egy igazi jégheggyel történt ütközéskor. Rátalált az aktivációs gombra,
megnyomta, mire a trapéz alakú fedlap oldalra csúszott.
  Átható fahéjszag csapott ki a nyílásból, Abulurd azonnal felismerte. Eleget szagolta az
Arrakison. Melanzs volt.
  Nagyot szippantott belőle, hogy teljesen megbizonyosodjék, aztán bemerészkedett a baljós
folyosóra. A padló sima volt, mintha sok-sok láb taposta volna előtte. Titkos bázis?
Harcálláspont? Rejtett archívum?
  Termeket talált odabent, tele nullentrópiás tartályokkal, rajtuk a Harkonnen-ház
halványkék griffmadaras címerével. A saját családjának titkos fűszer készletet… és neki senki
sem szólt róla. A falon térkép mutatta, milyen mélyen nyúlik a raktár a víz felszíne alá. A
báró itt, a Lankiveilen, Abulurd orra előtt, ilyen óriási tikos árukészletet halmozott föl!
  Ennyi fűszerrel több bolygórendszert meg lehetett volna vásárolni. Abulurdot felkavarta a
dolog, képtelen volt felfogni, mekkora kincsbe botlott. Gondolkozni akart. Meg akarta
beszélni Emmivel. Az ő szelíd bölcsességében és tanácsaiban bízott. Együtt majd kitalálják,
mitévők legyenek.
  Abulurd ugyan tisztességes társaságnak tartotta a hajó legénységét, azért azon a
véleményen volt, hogy titokban tartja felfedezését, hisz ennyi fűszer a legjobbakat is
kísértésbe vihetne. Sietve távozott hát, lezárta maga mögött a raktárt, majd visszamászott
csónakjába.
  Miután visszatért a bálnahalászhajóra, gondosan eszébe véste a hely koordinátáit. Amikor a
kapitány érdeklődött, talált-e valamit, Abulurd megrázta a fejét, és visszavonult
magánkabinjába. Nem bízott magában, hogy uralkodni tudna az arcvonásain. Hosszú út állt
még előttük hazáig. Sokára tud majd a feleségével tanácskozni. Ó, hogy hiányzott neki,
milyen nagy szüksége lett volna a bölcsességére!
  Mielőtt Abulurd távozott volna a Tula-fjordi dokkból, a kapitány -jutalom fejében –
megajándékozta a bálna májával, ami persze értékét tekintve meg sem közelítette a fehér
szőrméét, amit a halászok közt szétosztott.
  Abulurd, miközben egy hét után ismét együtt üldögélt Emmivel a vacsoraasztalnál,
szórakozott volt s fészkelődött, alig tudta kivárni, hogy a szakács végre elkészüljön
remekművével.
  A gőzölgő, ínycsiklandozó bálnamájat két aranyozott ezüsttálcán szolgálták fel, köretként
sós vegyes zöldségekkel és külön edényben füstölt osztrigadióval. A hosszú ebédlőasztal
harminc vendégnek is elegendő lett volna, de Abulurd és Emmi egymás mellé húzódtak az
egyik végében, s csendben falatoztak a tálakról.
  Emmi nem volt feltűnő szépség, de rokonszenves, széles lankiveili arcával és szögletes
állával Abulurd számára maga volt a tökély. Csillogó, vállig érő fekete haját simán kibontva
viselte. Kerek szeme meleg jáspisbarna fénnyel ragyogott.
  Abulurd és a felesége gyakran együtt étkeztek a ház népével a közös ebédlőben,
bekapcsolódva a társalgásba is. Minthogy azonban a ház ura épp egy hosszú bálnavadászatról
tért haza, mindenki tudta, hogy a házaspár kettesben ki-
  ván maradni. Abulurd természetesnek vette, hogy töviről hegyire elmesélje feleségének,
mily nagy felfedezést tett a jeges tengeren.
  Emmi hallgatag, de elmélyült ember volt. Mindig megfontolta a szavait, s csak akkor
beszélt, ha mondanivalója volt. Most is figyelmesen hallgatta férjeurát, nem vágott közbe.
Amikor Abulurd végzett a beszámolójával, Emmi csendben ült, s a hallottakon töprengett.
Abulurd várt egy darabig, időt hagyva feleségének, hogy latolgassa a problémát, aztán
megkérdezte: – Mit tegyünk, Emmi?
  – Azt a rengeteg fűszert nyilván a Császár részesedéséből lopták el. Valószínűleg évek óta
ott van már – bólogatott Emmi, mintegy megerősítésül. – Te ne piszkítsd be vele a kezedet!
  – A saját féltestvérem csapott be!
  – Nyilván tervei vannak vele. Nem szólt róla, mert tudta, hogy te becsületbeli
kötelességednek tartanád jelenteni.
  Abulurd lenyelte a falat savanykás zöldséget, amit épp evett, majd leöblítette egy korty
caladani fehér borral. Emmi mindig tudta, a legapróbb jelekből is, hogy mi jár a fejében. –
Pontosan, én becsületbeli kötelességemnek tartom jelenteni.
  Emmi fontolgatta egy darabig, majd megjegyezte: – Ha felhívod a figyelmet a titkos fűszer
készletre, azzal veszélybe sodorhatsz mindnyájunkat, a Lankiveil népét, vagy akár a saját
családodat. Bárcsak sose leltél volna rá!
  Abulurd felesége jáspisbarna szemébe tekintett, hogy lássa, nem bujkál-e benne akár csak
egy szikrája is a kísértésnek, de ott csak aggodalmat és féltést látott. – Elképzelhető, hogy
Vladimir adócsalást vagy sikkasztást követett el, hogy megtömje a Harkonnen-ház kincstárát
– kockáztatta meg Emmi, majd elkomorodott. – De mégiscsak a fivéred. Ha feljelented a
Császárnál, azzal vesztébe sodorhatod a Házadat.
  Abulurd ekkor ráeszmélt, hogy még egy kellemetlen következmény is származna a
dologból. – Ha a báró börtönbe kerül, rám marad az összes Harkonnen-uradalom irányítása!
GondolcTcsak meg, mehetnénk vissza az Arrakisra, vagy ha az a hűbérbirtok elvész, akkor a
Giedi Prime-ra! – Abulurd savanyú ábrázattal kortyintott a borából. – Képtelen volnék
elviselni, Emmi. Én szeretek itt élni.
  Emmi a férje kezéért nyúlt, s megsimogatta. Abulurd az ajkához emelte asszonya kezét, s
megcsókolta az ujjait. – Szóval döntöttünk ? jelentette ki Emmi. – Tudjuk, hogy a fűszer ott
van… de hadd legyen.
  
   A sivatag olyan, mint a sebész: lehántja a bőrt, hogy lássa, mi rejlik alatta.
   FREMEN MONDÁS
 
  Alighogy a rézvörösen fénylő hold felkúszott a sivatag horizontjára, Liet-Kynes hét másik
fremen ifjú társaságában leereszkedett a sziklák közül, s mindnyájan kiosontak a lágyan
hullámzó dűnék közé, ahol könnyen észrevehették őket. Összeszorított öklüket fremen
hagyomány szerint feltartották, az első holdnak tisztelegve ezzel.
  – Résen legyetek! – szólalt meg Stilgar néhány pillanattal később. Keskeny arca a sivatagi
sólyoméra emlékeztetett a holdfényben. A pupillája kitágult, amitől mélykék szeme feketének
látszott. Terepszínű álcaleplét ügyesen maga köré kanyarította, épp, ahogy az idősebb
gerillák. – Mondják, míg az ember a bosszúját ki nem tölti, úgy érzi, az idő lassan, de édes
várakozásban telik.
  Liet-Kynes bólintott. Öltözéke alapján nyápic, víztől duzzadó falusi gyerkőcnek tűnt, de a
tekintete kemény volt, akár a velai acél. Mellette lépkedő, nála valamivel magasabb sziecsbeli
pajtása és vértestvére, Warrick ugyancsak bólintott. Ma éjjel ők ketten eltévedt, gyámoltalan
gyermekeknek fogják kiadni magukat… ellenállhatatlanul ínycsiklandó célpontot kínálva a
vérszomjas Harkonnen-járőröknek.
  – Megtesszük, amit tennünk kell, Stil – lapogatta meg Liet Warrick vállát. Ez a két tizenkét
esztendős kölyök fejenként száznál is több Harkonnent tett már el láb alól. Nem is igen
tartották számon, csak ha baráti évődés közben került szóba. – Rád bízom az életemet,
fivérem.
  Warrick megpaskolta Liet kézfejét. – Tudom, félsz meghalni nélkülem.
  – Veled vagy nélküled, Warrick, de ma éjjel nem meghalni készülök – felelte Liet, mire
barátja elnevette magát –,   hanem bosszúra.
  A Bilar táborban történt mérgezéses tömeggyilkosságot követően a fremenek dühe és
elkeseredése úgy terjedt sziecsről sziecsre, ahogy a homok issza be a vizet. A titkos
vízmedence mellett talált topternyomokból egyértelművé vált, ki a felelős. A Harkonnenek
megfizetnek ezért!
  A hír eljutott a Carthag és Arsunt környéki Harkonnen-erődökbe is, a külsőre lapuló
munkásnak vagy porlepte szolgának látszó beépített ügynökökhöz. Voltak, akik a
kaszárnyákban súrolták a padlót, mások mint vízárusok vegyültek el a megszálló hadsereg
katonái között.
  A megmérgezett faluról szóló beszámoló kiszínezett, erősen túlzó anekdoták formájában a
Harkonnen-katonák közt is szájról szájra járt. A íremen informátorok kifigyelték, kik
hallgatták a legnagyobb élvezettel a történteket. Utánanéztek, az őrjáratok mikor, milyen
beosztás szerint s milyen útvonalakon cirkáltak. Hamarosan minden kétséget kizáróan
kinyomozták a tettesek személyét, s hogy pontosan hol lelhetők fel…
  Csöppnyi, papírvékony szárnyú disztransz-denevér érkezett éles sikkantassai az ifjakhoz. A
mögöttük hagyott hegyekből, a sziklaperemeken megbúvó figyelőállásokból hozott üzenetet.
Stilgar felnyújtotta a kezét, mire a denevér a csuklójára huppant, s pedánsan összehajtogatva
szárnyait, várta, hogy megkapja jutalmát.
  Stilgar felszívott egy csöpp vizet a szája melletti szívócsőből, majd belefolyatta a denevér
tátott szájába. Ezután előhúzott egy apró hengert, a füléhez tartotta, úgy hallgatta a bőregér
bonyolult hangzású sipítozását. Végül megveregette a kis jószág fejét, s mint egy solymász a
madarát, fellódította a levegőbe.
  Stilgar visszafordult kíváncsi társaihoz, holdfényben derengő arcán farkas-vigyor terült
szét. – A gerinc fölött látták az ornitopterüket. A Harkonnenek egyre kiszámíthatóbbak. De
hisz olyan régen cirkálnak már a sivatag fölött, hogy elbizakodottságukban észre sem veszik,
hogy mindig ugyanazon az útvonalon mozognak.
  – Ma éjjel a halál hálójába repülnek ? jelentette ki Warrick egy dűne tetejéről, öklét
egyáltalán nem kisfiúhoz méltó mozdulattal megrázva.
  A fremenek megvizsgálták fegyvereiket, kicsatolták derekukon lógó kriszkéseik tokját,
ellenőrizték fojtózsinegeiket. Ezután visszahúzódtak, suhogó köpenyegeikkel eltüntetve-
söprögetve nyomaikat, s a két csalimadarat magukra hagyták.
  Stilgar feltekintett az éjszakai égboltra, állán megrándult egy izom. – Tanultam valamit
Umma Kynestól. Egyszer, amikor zuzmókat lajstromoztunk, észrevettünk egy szirti gyíkot,
amely a szemünk láttára vált láthatatlanná. Kynes ekkor azt mondta: „Tanuljatok a
kaméleontól. Abból, ahogy képes beleolvadni környezetébe, megtudhattok mindent az
ökológia lényegéről s az önazonosság alapjairól.” Stilgar ünnepélyes ábrázatán tétova
kifejezés suhant át. – Bár nem egészen értem, mire gondolt… de mostantól mindnyájunknak
úgy kell viselkednünk, mint a sivatag kaméleonjainak.
  A világos ruhát viselő Liet megindult a dűne lankás, szél felőli oldalán, szándékosan
feltűnő, jól látható nyomokat hagyva. A mögötte caplató Warrick ugyanígy tett. A többiek
ekkor leheveredtek a homokra, légzőcsövet vettek a szájukba, fejüket betakarták csuklyáikkal,
majd miután vékony porréteget kapartak magukra, nem moccantak többet.
  Liet és Warrick összevissza futkároztak, szétrugdosták a homokfodrokat, lábnyomaikkal
telepöttyözték a dűnéket. Éppen végeztek, amikor az őrjárat toptere berregve, pásztázó vörös
fényszóróival előbukkant az egyik gerinc fölött.
  A két fehér figura mozdulatlanná dermedt, ott virítottak kint, a holdfényes lapályon. Igazi
fremen sose követett volna el ekkora baklövést… De a Harkonnenek honnan is tudhatták
volna? Bizonyos, hogy nem gyanakodtak.
  Amint a topter látótávolságba ért, Liet széles mozdulattal riadalmat színlelt. – Rajta,
Warrick! Adj bele apait-anyait! – Azzal futásnak eredtek, mintha pánikba estek volna.
  Amint azt előre sejtették, a topter máris kanyarodott, hogy elébük vágjon. Erős reflektor
irányult az iszkolókra, majd egy nevető lövegkezelő hajolt ki a topterból. Kétszer elsütötte a
lézerpuskáját, ami olvadt üvegcsíkot húzott hosszan a homokon.
  Liet és Warrick lebuktak s gázoltak lefelé a dűne meredek oldalán. A lövegkezelő még
háromszor utánuk lőtt, de most is elhibázta.
  A topter leereszkedett egy közeli, laposan elnyúló dűnére… közel ahhoz a helyhez, ahol
Stilgar és a többiek beásták magukat. Liet és Warrick egymásra vigyorodtak, tudván, hogy
kezdődik a játszma második menete.
  Kiel, a lövegkezelő vállára vetette még forró lézerpuskáját, majd felrántotta az ajtót. –
Nyomás a fremenek után! – s már ugrott is ki a homokra, amint Garan letette a gépet.
  Mögöttük Josten, a zöldfülű újonc még a fegyvere után kotorászott. – Könnyebb lenne
odafentről lepuffantani őket – morogta.
  – Abban meg mi lenne az élvezet? – dörmögte Garan.
  – Nem akarod összevérezni az új egyenruhádat, kölyök? – vetette hátra Kiel. Ott álltak a
páncélozott topter mellett, s bámultak a holdsütötte buckás tájon bukdácsoló nomádok után…
esélyük sincs a menekvésre, gondolták, ha egyszer egy Harkonnen-katona üldözőbe veszi
őket.
  Garan megmarkolta fegyverét, s hármasban csörtetni kezdtek a menekülők után. A két
fremen siheder egyelőre futott, mint a nyúl, de megeshet, hogy kifulladnak s megadják
magukat, vagy – ami még jobb volna – védekeznének, akár a sarokba szorított patkányok.
  –  Hallottam ezt-azt a fremenekről – fújtatott Josten, miután beérte idősebb társait. –
Mondják, hogy a gyerekeik kész gyilkosok, az asszonyaik meg annyiféle kínzási módot
ismernek, amennyit maga Piter de Vries sem.
  Kiel felröhögött. – Nálunk lézerfegyverek vannak, Josten! Ugyan mivel támadnának ránk?
Követ hajigálnának?
  – Némelyikük maulapisztolyt hord.
  Garan hátrasandított az újoncra, aztán megvonta a vállát. – Eredj vissza a topterhez és hozz
magaddal kábítópuskát. Egy halom egyéb fegyverünk is van, ha rosszabbra fordulna a dolog.
  – Ez az – lelkendezett Kiel –,   úgy még el is nyújthatjuk a mókát! – A két fehér ruhás
fremen változatlanul ide-oda cikázott a homokon, nyomukban az eltökélt Harkonnen-
katonákkal.
  Josten boldogan, hogy késleltetheti az összecsapást a fremenekkel, trappolt visszafelé a
dűnén át. A tetőről még hátranézett társaira, aztán odarohant a várakozó topterhez.
Megkapaszkodott az ajtónyílásban, hogy felugorjék, s ekkor pillantása megakadt egy barna
köpenyes alakon, aki az irányítópulton matatott, ujjai úgy táncoltak a gombokon, mint kígyó a
forró homokon.
  – Hé, te meg mit…! – ordított rá Josten.
  A fülke félhomályában látta, hogy a behatolónak keskeny, pergamenszerű arca van. A
szeme szinte megbénította: kék volt, a szaruhártyája is, átható, rideg tekintete pedig olyan
emberé, aki megszokta az ölést. Mielőtt Josten felocsúdhatott volna, a fremen ott termett
mellette, saskaromszerű szorítással karon ragadta, s fél kézzel berántotta a fülkébe. Másik
kezében tejfehér, görbe élű kés villant. Josten éles, jeges fájdalmat érzett a torkában, s hátra
egészen a gerincéig – támadója pedig már ki is rántotta a pengét, olyan hirtelen, hogy talán
véres sem lett az éle.
  A fremen hátraszökkent, ahogy a skorpió teszi, miután lecsapott a fullánkjával. Josten
előrebukott, a torkából dőlt a vér. Beszélni próbált, kérdezni valami számára roppant fontosat,
de csak bugyborékolás jött ki a száján. A fremen előhúzott valamit a cirkoruhájából, s
odatapasztotta a sebesült torkához – valami kendő volt, amivel felitatta a kiömlő vért.
  Meg akarja menteni? Be akarja kötözni? Reménysugár csillant fel Jostenben. Félreértés
történt? Talán jóvá akarja tenni a hibáját ez a vézna bennszülött?
  De Josten vére túl gyorsan bugyogott kifelé, az orvosi segítség máris késő lett volna.
Ahogy szállt el belőle az élet, Josten rádöbbent, a kendő nem sebkötözésre kellett a
fremennek, csupán arra, hogy felfogjon minden csepp vért… a benne rejlő nedvességért…
  Amint a két Harkonnen lőtávolon belülre ért, Garan hátrakapta a fejét. – Mintha a topter
felől hallottam volna valamit.
  – Szerintem Josten szerencsétlenkedik – felelte a lövegkezelő, le sem eresztve a fegyverét.
  A kimerült fremenek támolyogva megálltak egy puha homokkal teli, serpenyő alakú
mélyedésben. Leguggoltak és előhúzták kurta, tompának látszó késeiket. Kiel harsogva
felnevetett. – Mit akartok azokkal a fogpiszkálókkal?
  – A hulládból fogom kipiszkálni a fogaidat! – kiabált vissza az egyik fiú. ? Van-e régifajta
aranyfogatok? Jó pénzt kapnánk érte az arrakeeni piacon.
  Garan kuncogva a társára pillantott. – Remek mulatságnak ígérkezik. – A két katona
szorosan egymás mellett bemasírozott a homokteknőbe.
  Mikor már kevesebb mint öt méter választotta el őket a fiúktól, a homok váratlanul
fortyogni, hullámzani kezdett körülöttük. Ember formájú, cserzett, porlepte alakok pattantak
elő a föld alól – mintha életre kelt holttestek másztak volna elő a sírokból.
  Garan felordított, hogy .Vigyázz!”, Kiel pedig egyszer elsütötte a lézerfegyverét, amivel
vállon lőtte egyik támadóját. Erre a poros alakok a pilóta köré sereglettek, nyomták
mindenfelől, hogy képtelen volt használni a puskáját. Úgy vetették rá magukat, akár a
vértetvek egy nyílt sebre.
  Miközben térdre kényszerítették Garant, az visított, akár egy vénasszony. A fremenek
olyan erősen szorították, hogy épp csak lélegezni és pislogni tudott. No meg visítani.
  Ekkor az egyik fehér ruhás „áldozat” odalépett. Az ifjú – Liet-Kynes – azt a kis kést
tartotta a kezében, amin Garan és Kiel pillanatokkal azelőtt élcelődött. A fiú késheggyel
lecsapott – tökéletes pontossággal, finom mozdulattal –,   és kivájta Garan mindkét szemét.
  Felcsattant Stilgar parancsa: – Kötözzétek meg! Ezt élve visszük vissza Vörösfal sziecsbe,
hadd szórakozzanak vele az asszonyok a maguk módján.
  Garan eszelős sikoltozásba kezdett…
  Ezután a fremenek rárohantak Kiéire, de a lövegkezelő a csövénél fogva megmarkolta a
fegyverét, s mintha bunkósbot volna, csapkodott vele maga körül. Persze többen
belecsimpaszkodtak, de Kiel váratlanul eleresztette a puskát, s a fremenek, akik fogták,
hanyatt vágódtak.
  Kiel futásnak eredt. Ellenállni hiábavaló lett volna. Garant már elkapták, nyilván Josten is
holtan hevert a topterban. Inkább otthagyta a fremeneket, s hanyatt-homlok menekült, mint
még soha életében. Rohant inaszakadtából minél messzebb a szikláktól, a toptertól… ki a
feketén tátongó nyílt sivatag felé. Lehet, hogy a fremenek utolérik, de legalább jól megfuttatja
őket.
  Kiel, hátrahagyva társait, zihálva vágtatott a dűnéken át, fogalma sem volt, merre, hová,
csak minél messzebb ettől a helytől…
  – A toptert sértetlenül elfoglaltuk, Stil – jelentette Warrick az iménti harc hevétől kipirulva
s roppant büszkén. A rohamcsapat parancsnoka komoran bólintott. Umma Kynes elégedett
lesz, ha megtudja. Egy topternak mindig jó hasznát veszi a mezőgazdasági ellenőrző
körútjain, azt meg nem muszáj tudnia, honnan származik.
  Liet lepillantott a megvakított fogolyra, kinek tátongó szemgödreit letakarták egy
kendővel. – A saját szememmel láttam, mit műveltek a Harkonnenek Bilar tábor lakóival…
megmérgezték a ciszternát, megfertőzték az ivóvizet. – A holttestet már berakták a járőrtopter
hátuljába, az megy majd a lepárlóba. – Ezzel a tizede sincs visszafizetve az ott elszenvedett
kínoknak.
  Warrick odalépett vértestvére mellé, s hangjában megvetéssel mondta: – Úgy undorodom
tőlük, hogy a vizüket sincs kedvem elvinni a törzsnek.
  Stilgar haragos pillantást vetett rá, mintha szentségtörésen kapta volna. – Képes volnál itt
hagyni őket a homokban, hogy múmiává aszalódjanak és a vizük elpárologjon? Azzal
megsértenéd Shai-huludot.
  Warrick lehorgasztotta a fejét. – Csak a harag beszélt belőlem, Stil. Nem mondtam
komolyan.
  Stilgar feltekintett az égbolton mind magasabbra hágó, vöröslő holdra. A rajtaütés
kevesebb mint egy óráig tartott. – El kell végeznünk a tal hai szertartást, hogy a lelkük sose
találhasson nyugodalmat. Arra lesznek kárhoztatva, hogy mindörökké a sivatagban
bolyongjanak. Csak aztán igen gondosan el kell tüntetnünk a nyomainkat – mondta rekedtes,
megilletődött hangon –,   nehogy szellemeik a sziecsünkre bukkanjanak, s ott kísértsenek.
  Az ifjú harcosok megcsöndesedve dünnyögtek maguk elé, amint bosszúvágyukat a félelem
némiképp lehűtötte. Miközben Stilgar belefogott az ősi rítusba, a többiek ábrákat rajzoltak a
homokba, bonyolult jelképeket, amelyek az elátkozottak lelkeit örökre a dűnékhez bilincselik.
  Messze, a holdfényben fürdő pusztaságban még látni lehetett a harmadik katona esetlenül
evickélő alakját. – Azt ott felajánljuk Shai-huludnak – bökött felé Stilgar, miután befejezte a
kántálást. A tal hai-átok kimondatott. – A sivatagot kiengeszteltük, a világ ismét egyensúlyba
került.
  – Hogy trappol a fickó! Dübörög, akár egy lerobbant lánctalpas -jegyezte meg Liet Stilgar
mellett pipiskedve, de még úgy is alacsony volt a csapat vezéréhez képest. – Már nem tart
soká.
  Összeszedték málháikat. Akit és amit lehetett, bezsúfoltak a járőrtopterba, a többség
azonban gyalog indult meg hazafelé. Jól begyakorolt, rendszertelen ritmusújárásukkal semmi
olyan zajt nem csaptak, ami természetes eredetű hangnak tűnt volna a sivatagban.
  A Harkonnen-lövegkezelő még akkor is rohant, lélekszakadva. Mostanra talán
reménykedni kezdett, hogy mégis sikerült elmenekülnie, pedig a végtelenbe nyúló
homoktenger nem sok jót ígért.
  Különben is, a féreg perceken belül megérkezik.
  
   A vita célja, hogy elferdítse az igazságot.
   BENE GESSERIT-TANÍTÁS
  
  Vladimir Harkonnen báró sok csalárd fondorlatot elkövetett már élete során, de ilyen erős
gyűlöletet még soha nem érzett senki iránt.
  Mit művelt velem az a Bene Gesserit-szuka!
  Egy füstös reggelen a Giedi Prime-on a báró belépett vára tornatermébe, bezárt minden
ajtót, és megparancsolta, hogy ne zavarják. Mind terebélyesebbé váló alkatával sem a
súlyzókat, sem az erőgépeket nem tudta használni, letelepedett hát egy matracra, és egyszerű
lábemelgetéssel próbálkozott. Nem is olyan rég még tökéletes férfiszépség volt, remek
formában – most a lábát is alig tudta megmozdítani. Undorodott magától.
  Két hónapja, amióta dr. Yueh-től megtudta a diagnózist, legszívesebben egyenként tépte
volna ki Mohiam belső szerveit. Később azt fontolgatta, mennyivel szórakoztatóbb volna
életben tartó rendszerre kötni azt a dögöt, hogy tiszta öntudatánál maradjon, és végignézze,
miközben kiégeti a máját, megeteti vele a lépet, majd pedig megfojtja a saját beleivel.
  Most már értette, miért vágott olyan önelégült képet az a mocsok boszorka Fenringék
bankettjén.
  Ő tette ezt velem!
  A báró megnézte magát egy padlóig érő tükörben és elborzadt. Az arca puffadt volt, akár
egy tohonya sergáé. Vaskos karjával lerántotta a pláztükröt a falról, s úgy vágta a földhöz,
hogy a törhetetlen anyag elgörbült, amitől persze még torzabbnak mutatta fölébe tornyosuló
alakját.
  Végül is érthető, gondolta, ha Mohiam zokon vette, amiért megerőszakolta. Pedig a
boszorkány kezdte, megzsarolta, nemi aktusra kényszerítette, hogy az átkozott rendjének egy
Harkonnen-lányt nemzzen… ráadásul kétszer! Disznóság! Itt ő volt az áldozat.
  A báró dühöngött, forrt benne a méreg. Nem hagyhatta, hogy a Landsraadban kitudódjék
az igazi ok; riválisai menten arra következtetnének, hogy neki befellegzett, a napjai meg
vannak számlálva. Higgyék csak azt, hogy a mértéktelenség és a túlhajtott élvezetek miatt
hájasodott így el, annyit ünnepelte a sikereit – akkor a hatalmát fenn tudja tartani. Mert ha
kiderülne, hogy a förtelmes kórt, amiben szenved, egy nő ragasztotta rá, aki kényszerítette,
hogy közösüljön vele…! A báró képtelen lett volna elviselni.
  Igen, Mohiam sikoltozása jóleső elégtétel lett volna, de egy olyan formátumú embert, mint
ő, ennyi nem elégített volna ki. Az az undok szipirtyó különben sem volt egyéb, mint a Bene
Gesserit-rend csicskása. A nyamvadt boszorkák felsőbbrendűnek képzelték magukat, azt
hitték, tönkretehetnek bárkit… akár a Harkonnen-ház fejét is. Meg kell büntetni őket, ezt
kívánja a családi büszkeség! Az egész Landsraad nevében le kell törni a szarvukat, meg kell
alázni őket!
  Ez volna csak az élvezet, gondolta a báró.
  De nem tanácsos elkapkodnia, különben sosem szedi ki belőlük, van-e gyógymód a
betegségére. A Suk-doktor szerint nem létezik ellenszer a bajára, de mit lehet tudni, a Bene
Gesseritek furmányos népség. Ők tették tönkre, adják hát vissza ők egykor páratlan szépségű
testét.
  Hogy a nyavalya essen beléjük!
  Valamiképpen rá kell jönnie, mit forgatnak az ördöngös fejükben, csak úgy szállhat
szembe velük. Találnia kell valamit, amivel megzsarolhatja őket. Azért is lerántja róluk
(képletesen szólva) a komor, fekete leplüket, hadd álljanak lemeztelenítve ország-világ előtt,
várva, hogy ő ítéletet mondjon felettük.
  A báró odébb hajította az elgörbült tükröt, ami végigszánkázott a padlón, és nekicsapódott
egy fogyasztó masinának. A botja nélkül azonban elveszítette az egyensúlyát, megcsúszott és
hátrazuhant a matracra.
  Ez már több volt a soknál…
  A báró, miután talpra kecmergett, becsoszogott rendetlen dolgozószobájába, majd elbődült:
Piter de Vries-t szólította. Üvöltése végigzengett a folyosókon, s szolgái lélekszakadva
eliramodtak, hogy előkerítsék a Mentátot.
  Annak az idétlen de Vries-nek egy teljes hónapba telt, mire felépült a fűszertúladagolásból.
Állítólag látomása volt a Harkonnen-ház bukásáról, de képtelen volt használható ötlettel
előállni az ügyben, miként kerülhetnék el a gyászos jövendőt.
  Most azonban kiköszörülheti a csorbát, ha kifundálja, hogyan mérjenek csapást a Bene
Gesseritre. Ez a pimasz Mentát annyiszor kihozta már a sodrából, mérgelődött a báró, hogy
legszívesebben likvidálta volna, de a nyavalyásnak mindig sikerült újra nélkülözhetetlenné
tennie magát.
  Hogyan árthatnék a boszorkányoknak? Mivel nyomoríthatnám meg őket, hogy a kínok
kínját kelljen elszenvedniük?
  Várakozás közben a báró kibámult az ablakon Harko City olajfoltos épületeire, melyek
között fát, zöldet csak elvétve látott. Általában kedvelte a várából eléje táruló látképet, most
azonban ez is csak tetézte rossz hangulatát. Szája belsejét rágcsálva eltöprengett azon, hogy
ideje lenne végre kievickélni az önsajnálatból.
  Szétzúzom azt a sok ájtatoskodó némbert!
  A rend tagjai nem voltak hülyék. Távolról sem. Fajnemesítő programjaik és politikai
machinációik révén értelmes, tehetséges nők nemzedékeit hozták létre. Ám
telhetetlenségükben, hogy tovább tökéletesíthessék tenyészetüket, nem átallották szemet vetni
az ő felsőbbrendű Harkonnen-génjeire! Ó, hogy gyűlölte őket!
  Agyafúrt tervre lesz szükség… bonyolult, egymásba fonódó cselfogásokra…
  –  Parancsolj, báró uram – érkezett meg nesztelenül Piter de Vries. Hangja selymesen
kúszott elő a torkából, ahogy egy vipera siklik ki a veremből.
  Kintről, a folyosóról zajt, kiabálást, robajt lehetett hallani. Valami a falnak csapódott, bútor
tört. A báró elfordult az ablaktól, s az ajtónyílásban, a Mentát mögött megpillantotta
tagbaszakadt unokaöccsét. Glossu Rabban dübörgő léptekkel besétált. – Itt vagyok, bácsikám
– harsogta.
  –  Észrevettem. Hagyj most békén minket! Pitert hívtam, nem téged. – Rabban többnyire
az Arrakison tartózkodott, tette, amire a báró utasította, de amikor vissza-visszatért a Giedi
Prime-ra, ott okvetetlenkedett minden összejövetelen, tanácskozáson.
  – Bár, ha jól meggondolom – sóhajtott egy nagyot a báró –,   akár maradhatsz is, Rabban.
Neked is el kell mondanom. – Elvégre ez a brutális alak az ő leendő örököse, a Harkonnen-
ház fényes jövőjének záloga volt. Még mindig jobb jelölt, mint az a tökkelütött Abulurd,
Rabban apja. Mérhetetlenül különböztek egymástól, mégis mindkettőt súlyos
hiányosságokkal verte meg a sors.
  Rabban hálás kölyökkutya módjára lelkendezett, amiért befogadták. – Miről van szó,
bácsikám?
  – Arról, hogy el akarlak tetetni láb alól.
  Rabban halványkék szeme egy pillanatra bárgyún elnyílt, de aztán felcsillant. – Nem, nem
akarsz.
  –  Miért vagy olyan biztos ebben? – meredt rá a báró, a Mentát pedig kíváncsian figyelte a
közjátékot.
  – Mert ha tényleg meg akarnál öletni, nem figyelmeztettél volna előre – vágta rá nyomban
Rabban.
  A báró pufók arca felderült. – Ezek szerint mégsem estél egészen a fejed lágyára.
  Rabban, bóknak véve a megjegyzést, belerogyott egy szék-kutyába, s addig fészkelődött,
amíg az egészen az alakjához nem igazodott. De Vries állva maradt, figyelt, várt.
  A báró részletesen elmesélte, miféle ragályos betegséget okozott neki Mohiam, s hogy
ezért bosszút akar állni az egész Bene Gesseriten. – Bármi áron, de elégtételt kell vennünk
rajtuk. Tervet akarok, ragyogó ötletet, hogy miként fizessük vissza a… jóságukat.
  De Vries csak állt, nőies vonásai elernyedtek, a tekintete befelé forduló lett. Mentát-
üzemmódba helyezkedett, agya hipersebességgel kereste az összefüggéseket. Nyelvével meg-
megnyalta vörös foltos ajkát.
  Rabban, miközben a sarkával igazgatta kényelmesebbre a fotelját, megjegyezte: – Miért
nem indítunk totális háborút a Wallach IX. ellen? Földig rombolhatnánk az egész bolygót.
  De Vries megrándult, a másodperc töredékére mintha Rabbanra kapta volna a tekintetét, de
olyan villámgyorsan, hogy a báró abban sem volt biztos, megtörtént-e egyáltalán.
Felháborította a gondolat, hogy az unokaöccse primitív közbeszólása esetleg kizökkenthette
értékes Mentátja finomra hangolt logikai adatfeldolgozását.
  – Mint egy salusai bika egy kerti partit, ugye? – mordult rá a báró. – Nem, sokkal
fineszesebb módszer kell nekünk. Ha nem tudod, az mit jelent, nézz utána egy értelmező
szótárban.
  Rabban lenyelte a sértést, s előrehajolva sanda pillantást vetett nagybátyjára.
  – Hiszen ott van a… nem-hajónk!
  A báró meglepetten fordult hátra. Mikor már azt hitte, ez a tuskó Rabban ahhoz is tompa
agyú, hogy belépjen a házi őrségbe, akkor meglepő éleslátásról tett tanúbizonyságot.
  Eddig csupán egyszer használták a kísérleti stádiumban lévő nem-hajót, hogy kilőjék a
tleilaxi gépeket, s az egészet rákenjék arra a pancser Atreides hercegre. Minthogy Rabban
kitekerte a hóbortos richesei feltaláló nyakát, másodpéldányt nem tudtak volna gyártani. Ettől
függetlenül a nem-hajó titkos fegyver volt a kezükben, aminek a létezéséről még a
boszorkányok sem tudtak.
  – Talán… – dünnyögte a báró –,   hacsak Piternek nincs más javaslata.
  – De van, báróm. – De Vries szeme kipattant, tekintete ismét a külvilág felé fordult. –
Mentát-összegzés – mondta a szokottnál is negédesebb, modoros stílusban. – Rábukkantam
egy hasznosnak ígérkező kibúvóra a birodalmi jog útvesztőiben. Roppant érdekes felfedezés,
báróm. – Mint valami jogtudor, szóról szóra felmondta, amit megtudott, aztán előrukkolt a
tervvel.
  A bárót egy pillanatra olyan eufória kerítette hatalmába, hogy megfeledkezett sajgó
fájdalmairól, testi nyavalyáiról. Az unokaöccséhez fordult. – Látod, Rabban? Micsoda
teljesítmény! Mindig többre becsültem a fineszes trükköket, mint a nyers erőszakot.
  Rabban morcosan bólintott. – Én mégis azt mondom, helyezzük készenlétbe a nem-hajót.
Puszta óvatosságból. – A hajdani bevetéskor ő maga volt a pilótája a láthatatlan harci
repülőgépnek, s ő indította el azt a támadást, ami totális háborút volt hivatott kirobbantani a
tleilaxiak és az Atreidesek között.
  A báró – nehogy a Mentát túlságosan elbízza magát – egyetértőn hümmögött.
  – Na jó, sosem árt, ha van egy tartalék terv a tarsolyunkban.
  Az előkészületek olajozottan folytak. Kryubi parancsnok megkövetelte az embereitől, hogy
szó szerint kövessék Piter de Vries utasításait. Rabban, mint valami hadvezér, föl-alá
masírozott a hangárokban és a barakkokban, hogy fenntartsa a kellő feszültséget a katonák
között.
  A Ligától máris odarendeltek egy csapatszállítót, egy Harkonnen-fregattot pedig zsúfolásig
megtöltöttek katonákkal és fegyverekkel. A fregatt fedélzetére került a szupertitkos hajó is,
amit csupán egyszer, tíz évvel ezelőtt vetettek be.
  Katonai szempontból a láthatatlansági technológia olyan fantasztikus helyzeti előnyhöz
juttatta birtokosát, amilyenre még nem volt példa a történelem során. Elméletileg a
Harkonnenek pusztító csapást mérhettek ellenségeikre anélkül, hogy azok észlelhették volna a
jelenlétüket. A grummani Moritani vikomt alighanem csillagászati összeget fizetett volna
azért, hogy a kezébe kaparinthassa.
  A láthatatlan harci repülőgép kiválóan működött az első útján, a további terveket azonban
késleltette, hogy a szerelőknek számtalan üzemzavart kellett elhárítaniuk. Többségükben
jelentéktelen meghibásodásokról volt szó, némelyik azonban – mint magának a nem-mező
generátornak az akadozása – makacs problémának bizonyult. A richesei feltaláló pedig már
nem volt életben, hogy segíthessen. Mindazonáltal a hajó elég jó eredményt produkált a
legutóbbi tesztek során, annak ellenére, hogy a remegő hangú szerelők bátorkodtak
megjegyezni, talán nincs még egészen harcrakész állapotban…
  Az egyik leglomhább rakodómunkást mellesleg a báró kénytelen volt egy gőzprésben
összelapíttatni – kellő ösztönzés gyanánt –,   nehogy lekéssék a tervezett indulást. Roppant
sietős volt neki.
  A teljes terheléssel érkezett fregatt geostacionárius pályára állt a Wallach IX. körül,
közvetlenül az Anyaiskola-komplexum fölött. A báró Piter de Vries és Glossu Rabban
társaságában a parancsnoki hídon tartózkodott, de be sem jelentkeztek a Bene Gesserit
központjában. Nem volt rá szükség.
  – Fregatt, jelentkezz! Azonosítsd magad! – követelte egy hűvös, elutasító női hang a
komrendszeren át. Mintha némiképp meglepettnek tűnt volna.
  De Vries előírásosan válaszolt: – Őméltósága, Vladimir Harkonnen báró, a Giedi Prime
uralkodója, magánvonalon beszélni óhajt a Főtisztelendő Anyáddal.
  – Nem lehet. Nem jegyeztette elő magát.
  A báró a mikrofonhoz hajolt és belebődült: – Öt percet adok, hogy bizalmas összeköttetést
létesíts a Főtisztelendő Anyáddal, különben nyilvános vonalon mondom el! És az kínos volna.
  Hosszabb szünet állt be. Pillanatokkal a határidő előtt egy másik, reszelős hang szólalt
meg: – Harishka Főtisztelendő Anya vagyok. A személyes komvonalamon beszélek.
  – Remek. Akkor jól figyelj – somolygott a báró.
  De Vries vette át a szót. – A Nagy Egyezmény paragrafusai világosan fogalmaznak
bizonyos súlyos bűncselekményekkel kapcsolatban, Főtisztelendő Anya. Ezek a törvények
ama borzalmak nyomán születtek, amiket a gondolkodó gépek követtek el az emberiség ellen.
Az egyik legnagyobb bűn atomfegyvert alkalmazni emberek ellen. A másik a biológiai
hadviselés.
  – Igen, valóban. Én ugyan nem vagyok hadtörténész, de a Mentátod ügyelhetne olyan
apróságra, hogy pontosan idézze a szöveget. Egyébként nem értem, mi köze van ennek
hozzánk. Vagy tőlem is esti mesét vársz?
  Gunyoros visszavágása csak azt jelenthette, hogy kezdett ideges lenni. -”A formákat meg
kell tartani” – citálta a báró. – A Landsraad keze sújt le arra, aki megszegi e törvényeket. Az
elkövető büntetése: azonnali megsemmisítés. A Nagy Házak esküvel fogadták, hogy
egyesített erőik támadást intéznek a törvénysértő fél ellen. – Elhallgatott, majd fenyegető
hangsúllyal megkérdezte: – Ugye, ti megtartottátok a formákat, Főtisztelendő Anya?
  Piter de Vries és Rabban egymásra vigyorodtak.
  A báró folytatta: – A Harkonnen-ház hivatalos panasszal kíván élni a Császárnál és a
Landsraadnál. Azzal vádoljuk a Bene Gesseritet, hogy törvénytelen módon biológiai fegyvert
vetett be egy Nagy Ház ellen.
  – Badarság! A Bene Gesserit sosem törekedett katonai hatalomra – tiltakozott a
Főtisztelendő Anya elképedt hangon. Lehetséges volna, hogy nem tájékoztatták?
  – Tudd meg, Főtisztelendő Anya, cáfolhatatlan bizonyítékunk van rá, hogy egyik
Tisztelendő Anyátok, Gaius Helen Mohiam szándékosan fertőző kóranyagot juttatott a
szervezetembe, mialatt én éppen szívességet tettem a Rendeteknek. Kérdezd meg magad azt a
ringyót, ha a beosztottjaid elhallgattak előled egy ilyen információt.
  A báró természetesen nem említette, hogy előzőleg a Rend azzal zsarolta meg, hogy tudnak
az illegális fűszer raktárairól. De nem tartott attól, mi lesz, ha mégis felvetődik a dolog – az
összes melanzskészletét távoli Harkonnen-világok isten háta mögötti zugaiban rejtette el, ahol
senki se találhat rájuk.
  A báró elégedetten hátradőlt, s a mély csöndet hallgatta. Elképzelte, micsoda rémült
döbbenet ülhetett ki a vén Főtisztelendő Anya arcára. Majd – hogy megforgassa a kést a
szívében – így folytatta: – Ha kételkedsz a szavaimban, javaslom, olvasd el újra a Nagy
Egyezmény vonatkozó passzusait, azután határozz, akarod-e nyilvános Landsraad-bíróság elé
vinni az ügyet. És arról se feledkezz meg, hogy a támadó eszközötöket, Mohiam Tisztelendő
Anyát egy csillagbárka fedélzetén küldtétek hozzám. Ha a Liga megtudja, nem fog örülni
neki. – Ujjaival egy konzolon dobolt. – Ha meg is úsznátok, hogy feloszlassák a rendeteket,
az Impérium súlyos szankciókat akasztana a nyakatokba, bírsággal, száműzetéssel sújtana
benneteket.
  Harishka végül összeszedte magát annyira, hogy majdnem sikerült palástolnia
megrendültségét, amikor megszólalt. – Felfújod az ügyet, báró, de lásd, milyen békülékeny
vagyok. Mondd hát, mit akarsz tőlünk?
  A báró szinte érezte a vergődését. – Űrkomppal leugrom hozzád, hogy személyesen
tárgyaljuk meg a dolgot. Küldj fel egy űrkalauzt, aki átnavigál minket a planetáris védelmi
rendszereteken. – Azt már feleslegesnek is tartotta megemlíteni, hogy előre intézkedett, ha
vele bármi történne az út során, a bizonyítékot és a vádakat továbbítsák egyenesen a
Kaitainra. A Főtisztelendő Anya nyilván sejtette.
  – Biztosra veszem, báró, hogy rá fogsz jönni, ez az egész csupán félreértés.
  – Csak hívasd oda Mohiamot is a megbeszélésre. És ajánlom, hogy akkorrára találjatok ki
valami hatásos gyógymódot a bajomra, különben sem te, sem a rended nem éli túl a
haragomat.
  A vénséges vén Főtisztelendő Anyát nem hatotta meg a fenyegetés. – Mekkora kísérettel
érkezel?
  –  Mondd meg neki, hogy egy egész hadsereggel – súgta oda Rabban a nagybátyjának.
  A báró elhessegette. – Rajtam kívül még hatan jönnek.
  – A tárgyalási kérelmedet teljesítem.
  Amint az összeköttetés megszakadt, Rabban felkiáltott: – Mehetek, bácsikám?
  – Emlékszel, mit mondtam neked a fineszességről?
  – Kikerestem a szótárban, ahogy parancsoltad.
  – Akkor itt maradsz és gondolkozol rajta, amíg én a főboszorkánnyal értekezem. Rabban
dühösen elrobogott.
  Egy órával később egy Bene Gesserit űrcsille kapcsolódott a Harkonnen-fregatthoz. Egy
keskeny arcú, hullámos gesztenyebarna hajú fiatal nő lépett az érkezési dokkba. Fényes,
fekete uniformist viselt. – Cristane nővér vagyok ? mutatkozott be csillogó szemmel. – Én
kalauzollak el benneteket a felszínre. A Főtisztelendő Anya vár titeket.
  A báró megindult hat válogatott, felfegyverzett katonájával a nővér után. Piter de Vries
halkan, hogy a boszorkány ne értse, odasúgta: – Soha ne becsüld alá a Bene Gesseriteket,
báróm.
  A báró mordult egyet, majd Mentátját hátrahagyva átszállt az űrcsillébe. – Ne aggódj, Piter
– vetette oda neki. – Már a markunkban vannak.
 
   A vallás törekvés és keresés, amint a gyermek igyekszik követni s utánozni szülőjét. A vallásban
régmúlt hitek ötvöződnek egybe; a mitológia, ami merő találgatás, a világegyetembe vetett bizalom
titkolt feltevései, a személyes hatalomra törő emberek kijelentései… s mindebben elvegyülnek a
felvilágosodás foszlányai. És mindig ott van a legfőbb kimondatlan parancsolat: „Ne
kíváncsiskodj!” Márpedig mi azok vagyunk. Természetünkből fakad, hogy megszegjük e
parancsolatot. A mi célunk az, hogy felszabadítsuk a képzeletet, és az emberiség mélyen gyökerező
kreativitásérzéke szolgálatába állítsuk.
   A BENE GESSERIT-REND HITVALLÁSA
  
  A gyönyörű Lady Margot Fenring nem érezte börtönnek a kietlen bolygót, nem
panaszkodott sem a sivárságra, sem a kínzó hőségre, sem a kényelem és a szórakozás
hiányára a poros helyőrségi városban. Arrakeen egy szilárd kőzet alapú sóteknőben feküdt,
amit dél felől a barátságtalan sivatag, északnyugaton pedig dombok, magaslatok – közöttük a
csipkézett gerincű Pajzsfal – határolt. Mivel a település néhány kilométerrel a szaggatott
vonallal jelölt, úgynevezett féregvonalon túl feküdt, soha nem háborgatta egyetlen óriás
homokféreg sem. A lakosság tudatában azonban csak ott motoszkált, hogy mi lesz, ha a
helyzet mégis megváltozik. Az élet sosem volt teljes biztonságban a sivatagbolygón.
  Margot azokra a nővértársaira gondolt, akiknek nyomuk veszett odakint, miközben a
Missionaria Protectiva megbízásából tevékenykedtek. A főnökasszony parancsára indultak
útnak a sivatagba már igen-igen régen – de sose látták többé őket.
  Arrakeen hozzáidomult a sivatag ritmusához… a szárazsághoz és a vízfegyelemhez, a bősz
viharokhoz, melyek a tengereken dúló orkánok módjára tomboltak, s a veszedelmekről és a
túlélésről szóló legendákhoz. Margó t-t itt derű és lelki béke töltötte el. Menedékben érezte
magát, ahol elmélkedhetett természetről, filozófiáról és vallásról, távol a császári udvar
felszínes zsibongásától. Itt jobban ráért az elmélyedésre, ráért, hogy felfedezze önmagát.
  Mire bukkanhattak az eltűnt nővérek?
  A citromsárga hajnali derengésben Margot a rezidencia egyik első emeleti erkélyén
álldogált. A kelő nap sugarai finom por– és homokfüggönyön szűrődtek át, s hosszan elnyúló
árnyékokat vetettek az elvarázsolt tájra. Margot sokáig követte egy sivatagi sólyom röptét,
mely lassú, erőteljes szárnycsapásokkal húzott el az aranysáv szegélyezte horizont felé. A
napkelte a nagy mesterek olajfestményeire emlékeztette – a pasztellszínekben ragyogó háttér
előtt élesen rajzolódtak ki a háztetők és a Pajzsfal hullám taréj ai.
  Odakint, a sziklás pusztaságban megbúvó sziecsekben éltek a világtól elzárkózott
íremének. A választ, amire oly nagy szüksége volt, azt a fontos információt, aminek a
megszerzésével Harishka Főtisztelendő Anya megbízta, tőlük kaphatta volna meg. Vajon a
sivatagi nomádok meghallgatták-e a Missionaria Protectiva küldötteit, vagy egyszerűen
megölték őket és ellopták a vizüket?
  Mögötte a mostanában befejezett üvegház légzsilipes ajtaja állt, azon át egyedül neki volt
bejárása a benti csodavilágba. Fenring gróf, aki még aludt a hálószobájukban, segített neki
beszerezni az Impérium legkülönlegesebb növényritkaságait, melyek kizárólag Margot-nak
nyíltak, pompáztak.
  Nemrég a fülébe jutott, hogy a fremeneknek volt egy régóta dédelgetett ábrándjuk a
zöldellő Arrakisról – tipikus, a vágyott paradicsomról szóló hitrege, amilyeneket a
Missionaria Protectiva is gyakorta elhintett. Ami éppenséggel az eltűnt nővérekre is utalhatott.
Nem volt azonban szokatlan, hogy egy zord körülmények között élő, küszködő népcsoport – a
Bene Gesserit sugalmazása nélkül is – mesés álmokat szőtt az áhított paradicsomról. Margot
szívesen kifaggatta volna Kynes planetológust e mondákról, tán még azt is megtudhatta volna
tőle, ki lehet a fremenek titokzatos „Ummája.” Elképzelni sem tudta, mi lehet mindeme
rejtély mögött.
  A sivatagi sólyom kényelmesen vitorlázott a levegőben, meglovagolva a termikeket.
  Margot, még mindig az erkélyablakban állva, belekortyolt melanzsteájába; pikáns íze
jólesőn bizsergette a nyelvét. Noha már jó tizenkét éve élt az Arrakison, csak óvatosan,
mértékkel fogyasztott fűszert, nehogy a szervezete olyannyira hozzászokjon, hogy kékre fesse
a szemét. Reggelente azonban szívesen megivott egy kis csészével, hisz általa sokkal
intenzívebben érzékelni az Arrakis természeti szépségeit. A melanzs íze – hallotta valahol –
kétszer egymás után sohasem egyforma. Olyan, mint maga az élet,– változó, mindig másik
arcát mutatja…
  A változás volt a lényeg ezen a bolygón, a fremenek megismerésének a kulcsa. A felületes
szemlélő az Arrakist mindig egyformának látta, az örökké tartó és a végtelenbe nyúló
pusztaságnak. Pedig a sivatag sokkal több volt ennél. Margot fremen házvezetőnője, Shadout
Mapes mondta róla egy nap: „Az Arrakis nem az, aminek látszik, asszonyom.” Szívfájdító
szavak.
  Sokak szerint a fremenek különös, gyanakvó és kellemetlen szagú népség voltak. Az
idegenek kritikus szemmel tekintettek rájuk és rosszmájú megjegyzésekkel illették őket, sem
jóindulatot, sem megértést nem tanúsítottak a bennszülött lakosság iránt. Margot azonban
érdekesnek találta a fremenek másságát. Szerette volna jobban megismerni szenvedélyes
természetüket, független életmódjukat, megérteni gondolkodásmódjukat, és hogy miként
sikerült fennmaradniuk. Úgy vélte, ha erre lehetősége volna, talán a megbízatását is
könnyebben teljesíthetné.
  Bármi áron, de meg kellett kapnia azokat a válaszokat.
  Margot figyelte a palotában dolgozó fremeneket, de semmi érdemlegeset nem tudott
kihámozni sem a testbeszédükből, sem a hanghordozásukból, sem a szagukból. Szorgosan,
lehajtott fejjel tették a dolgukat a ház körül, beleolvadva társadalmuk visszafogott színekkel
teli palettájába, akár a homokszemek a sivatagba. Margot előtt világossá vált, ha a
fremeneknek mondanivalójuk lesz számára – mert méltónak tartják rá –,   úgyis elmondják.
  Vizsgálódás közben Margot fontolgatta, ne kérdezzen-e rá nyíltan, tudnak-e bármit eltűnt
nővértársairól. Abban reménykedett, hátha a házi szolgákon keresztül a sivatagban is
értesülnének arról, kiket keres. De tudta, erővel nem húzhat ki a fremenekből választ, makacs
hallgatással hátat fordítanának.
  Talán ha kitárulkozna előttük, felfedve saját sebezhetőségét, elnyerné a bizalmukat. Eleinte
biztosan megbotránkoznának rajta, aztán zavarba jönnének… de talán hajlandóak lennének
együttműködni vele.
  Egyedül a Rendnek tartozom, engedelmességgel. Hü vagyok a Bene Gesserithez.
  De hogyan érintkezzen velük anélkül, hogy fel ne keltse a gyanújukat, hogy túlságosan
nyilvánvalóvá ne váljon, mit akar? Kitalálta, hogy levélkét tesz valahová, ahol könnyen
észrevehetik. A fremenek úgyis mindig füleltek, kíváncsiskodtak a maguk alamuszi módján.
  Nem, határozta el magát Margot, fifikusan, ám egyúttal tisztelettel kell bánnia velük. El
kell bűvölnie őket.
  Ekkor eszébe jutott egy érdekes, sok évszázaddal azelőtti szokás, ami a Más Emlékekből
merült fel hirtelen… vagy a Wallach IX.-en olvasott volna róla, tanulmányai során? Mindegy.
A Régi Földön, egy Japánnak nevezett tekintélyelvű társadalomban élt az a hagyomány, hogy
aki a törvényt megkerülve akarta vitás ügyeit elintézni, az nindzsákat – csöndben, de
hatékonyan dolgozó orgyilkosokat – bérelt fel. Az illetőnek, aki az árnyékként surranó
gyilkosok szolgálatait igénybe óhajtotta venni, csak oda kellett állnia egy bizonyos fal elé és
elsuttognia az áldozat nevét, no és a felajánlott vérdíj összegét. A nindzsák – bár látni sosem
lehetett őket – mindig hallgatóztak, és a szerződés megköttetett.
  Itt, a kormányzói palotában a fremenek voltak azok, akik mindig hallgatóztak.
  Margot hátravetette szőke haját, megigazította hűvös fátyolszövet ruháját, s kilépett a
lakosztályuk előtti csarnokba. A hatalmas épületben már e kora reggeli órán is sürögtek-
forogtak az emberek, takarítottak, port töröltek, bútort fényesítettek.
  Margot megállt a központi előcsarnokban, s feltekintett a boltíves mennyezetre. Halk,
irányított hangon kezdett beszélni, tudván, hogy e régi palota építői susogógalériának
képezték ki a kupolás átriumot. Szavait az emeleti erkélyek bizonyos pontjain meg fogják
hallani. Hogy kik, arról fogalma sem volt, de nem is kereste őket.
  – A Bene Gesserit-nővérek, akiket itt képviselek, a legmélyebb tisztelettel és csodálattal
adóznak a fremenek szokásai és hagyományai iránt. Engem, személy szerint, a társadalmi
berendezkedésetek érdekel. – Várt, amíg egészen elhalt minden visszhang. – Ha hall engem
valaki, azzal tudatom, mondanivalóm volna a Lisan al-Gaibról – olyasmi, ami sokat jelenthet
számotokra.
  A Lisan al-Gaib, vagy másképpen „A Külvilágból Szóló Hang” egy messianisztikus alak,
próféta volt a fremen mondákban, aki meglepő párhuzamot mutatott a Rend saját céljaival.
Nagy valószínűséggel a Missionaria Protectiva egyik korai küldötte ültette el e legenda
magvát, a Bene Gesserit Kwisatz Haderachjának előfutára gyanánt. Efféle előkészületek az
Impérium számtalan más világán is történtek. Margot biztosra vette, hogy szavai felkeltik
majd a fremenek érdeklődését.
  A szeme sarkából észrevett egy tovatűnő árnyat, szürkésbarna köpenyeges, aszott bőrű
alakot.
  Aznap, valamivel később, miközben Margot a íremen alkalmazottak sürgölődését figyelte,
olyan érzése támadt, mintha másképpen csillogott volna a szemük, ahogy rá-rákapták a
tekintetüket. Inkább töprengve méregették, ahelyett, hogy elfordították volna csupakék
szemüket.
  Margot-nak innentől már csak várnia kellett, de mint minden Bene Gesserit, türelemmel
igencsak fel volt vértezve.
  
   Kit megaláztak, sosem feledi azt.
   A GINAZI REBEC
 
  A ginazi iskola következő szigete egy réges-régi vulkán maradványa volt, ragyás, kopár
sziklacsonk, ami úgy állt ki a vízből, mintha szándékosan hagyták volna ott aszalódni a
trópusi napon. A kiszáradt, teknőforma kráterban megbúvó település – az előbbihez hasonlóan
– leginkább büntetőtelephez hasonlított.
  Duncan száztíz ifjú társával egyetemben alakzatban állt a köves gyakorlótéren. Közöttük
volt a vörös hajú grummani újonc, Hiih Resser is. Az eredeti százötvenből harminckilencnek
nem sikerült megállnia az első próbát.
  Duncan göndör, fekete haja tövig le volt nyírva, s az iskola kényelmes, fekete imiját
viselte. Mindegyik tanítványnál az a fegyver volt, amit a Ginazra magával hozott – Duncannál
az öreg herceg kardja –,   itt azonban meg kell majd tanulnia, hogy mindenek felett a saját
képességeire és fürgeségére hagyatkozzon, s ne valamiféle talizmánra, ami az otthonára
emlékezteti. A fiatalember immár felszabadultnak, erősnek és tettre késznek érezte magát.
Alig várta, hogy végre-valahára elkezdődjék a kiképzés.
  A krátertábor újonckiképző mestere bemutatkozott, Cse-Vunak hívták. Izmos férfi volt,
tömpe orrú, elkeskenyedő állával egy leguánra hasonlított. Hosszú, fekete haja sodrott
zsinórnak tűnő varkocsokba volt fonva. – Halljam a fogadalmat! – harsant a kiáltása. –
Egyszerre kérem!
  – Jool-Noret nevére fogadjuk – zendítettek rá a fiatalok –,   hogy szívünket, lelkünket,
minden gondolatunkat feltétel nélkül a fegyvermesterek emlékének szenteljük! A becsület
létünk alappillére.
  A rákövetkező pillanatnyi csendben mindnyájan a nagy emberre gondoltak, aki az iskola
alapelveit lefektette, s akinek megszentelt földi maradványait a fő-sziget közigazgatási
központjában lehetett megtekinteni.
  Az új oktató ekkor megindult a vigyázzban álló jelöltek sorai között, fel-alá járkált,
méregette őket. Cse-Vu egyszer csak megtorpant Duncan előtt, nyakát előrenyújtva. – Mutasd
a fegyvered – mondta ginaziul. Szavait egy, a nyakán viselt vékony, vörös pánt fordította
galachra.
  Duncan engedelmeskedett, s markolattal előre átnyújtotta az öreg herceg kardját. Cse-Vu
felvont szemöldöke eltűnt sodrott fürtű bozontja alatt. – Remek penge. Csodás fémmunka.
Tiszta damaszki acél. – Értő módon hajlítgatta a pengét, majd hátrahúzta és eleresztette.
Akkorát pendült, mint egy hangvilla.
  –  Azt mondják, a frissen kovácsolt damaszki kardokat rabszolgák testébe mártva szokták
lehűteni. – Cse-Vu szünetet tartott; sodrott fürtjei mint kígyók tekergőztek a feje körül. –
Hiszed-e, Idaho, ezt a bődületes zagyvaságot?
  – Attól függ, igaz-e vagy sem, uram.
  A zord kiképzőmester végre halványan elmosolyodott, de nem felelt Duncan-nak. – Jól
hallottam, ez valóban Paulus Atreides herceg kardja? – kérdezte összehúzott szemmel,
megenyhült hangon. – Meglátjuk, méltó leszel-e rá. – Azzal visszacsúsztatta a fegyvert
Duncan kardhüvelyébe.
  – Még meg kell tanulnod más fegyverekkel is harcolni, hogy ezt kiérdemeld. Eredj a
fegyverraktárba, vegyél magadhoz egy nehéz pallost, és ölts magadra egy egész testpajzsot –
a régimódi, középkori vértlemezből valót. – Cse-Vu leguánra emlékeztető arcán meglehetősen
vészjóslóra ferdült a mosoly. – A ma délutáni oktatáson szükséged lesz rájuk. A példa
kedvéért mutatni akarok neked valamit.
  A kráter horzsakővel és kaviccsal borított gyakorlóterén, fenyegetően tornyosuló sziklák
karéjában, Duncan Idaho csörtetett előre nehéz páncélzatban. A sisak zavarta a perifériás
látását, a résen át csak egyenesen előre látott. A fémlemezek szinte agyonnyomták, mázsás
súlynak érezte. A páncélingen kívül hurcolt még váll-lapokat, nyakvédőt, mellvértet,
lábszárpáncélt és combvértet. Kezében irdatlan nagy kétkezes pallost szorongatott.
  – Állj meg ott! – mutatott Cse-Vu egy kavicsos területre. – És gondolkodj el rajta, hogy
fogsz harcolni abban a páncélban. Nem lesz könnyű!
  Kisvártatva Duncan kezdte úgy érezni magát a forró napon, mint akit tüzes kályhába
gyömöszöltek. Már csorgott róla a verejték, úgy botladozott a hepehupás talajon. Alig tudta
behajlítani a karját, emelni a lábát.
  Egyetlen másik tanítvány sem viselt hasonló vértet, Duncan mégsem érezte szerencsésnek
magát. – Szívesebben öltenek személyi pajzsot – jegyezte meg, hangja tompán kongott a
jókora sisakban.
  – Elő a fegyverrel! – parancsolta a kiképzőmester.
  Duncan, mint egy megbilincselt rab, esetlenül felemelte a pallost. Komoly erőfeszítéssel
tudta csak a markolatot megszorítani merev páncélkesztyűs ujjaival.
  – Ne feledd, Duncan Idaho, a legkiválóbb páncél van rajtad… óriási előnyben vagy. Most
pedig védd magad!
  Duncan fülét ordítozás ütötte meg, s korlátozott látótere hirtelen megtelt a köréje sereglett
újoncokkal, akik közönséges kardokkal kaszabolni kezdték. Az ütéseik, döféseik úgy
csattogtak az acéllemezen, mint valami szörnyűséges jégverés.
  Duncan elfordult és csapott egyet a pallossal, de túlságosan lassan mozgott. Valaki
kardmarkolattal rásózott a fejére, amitől a sisakja behorpadt, a füle pedig irgalmatlanul
csengett. Duncan újra suhintott a pallossal, ám alig látta ellenfeleit a sisak résén át, így azok
könnyűszerrel félreszökkentek. Újabb ütés csattant a váll-lemezén. Ettől térdre rogyott, alig
tudott talpra kecmeregni.
  – Gyerünk, vágj vissza, Idaho! – türelmetlenkedett Cse-Vu. – Mit ácsorogsz ott? Duncan
nem akarta megsebesíteni társait otromba pallosával, kaszáló csapkodása minduntalan célt
tévesztett. Az újoncok ismét nekiestek, ütötték, ahol érték. Duncanról patakzott a verejték,
fekete karikák táncoltak a szeme előtt. Fullasztó lett a meleg a sisakban.
  Tudok én ennél jobban is harcolni!
  Duncan összeszedte magát, nagyobb hévvel támadott, a tanítványok azonban félreugrottak
döfései, csapásai elől. A súlyos vértezettől egyszerűen nem tudott szabadon mozogni. A saját
zihálásától, kalapáló szívverésétől majd megsüketült.
  A támadók azonban egyre csak rohamoztak, mígnem Duncan elterült a kavicsos talajon. A
kiképzőmester odasietett hozzá, és letépte a nehéz sisakot a fejéről. Duncan vaksin hunyorgott
az éles napfényben, kapkodta a levegőt, s nem győzte kipislogni a sós verejtéket a szeméből.
A nehéz páncélöltözet, mint egy óriás talpa, szinte a földhöz lapította.
  Cse-Vu megállt fölötte. – Mindünk közül te voltál a legnagyszerűbben felvértezve, Duncan
Idaho. Neked volt a leghosszabb kardod. – A mester csak nézte, nézte gyámoltalan
tanítványát, várt, hogy legyen ideje eltöprengeni a történteken. – És mégis csúfos vereséget
szenvedtél. Megmagyaráznád-e nekem, miért?
  Duncan hallgatott; nem méltatlankodott, amiért túlerővel lerohanták, kínos helyzetbe
hozták. Tudomásul vette, hogy vannak az életben nehézségek, amikkel egy férfinak szembe
kell néznie és amiken úrrá kell lennie. Úgy vélte, ha tanul a saját kárán, attól csak erősebb
lesz. Tapasztalta már, hogy az élet nem mindig bánik kesztyűs kézzel az emberrel.
  Cse-Vu a többiekhez fordult. – Rajta, hadd halljam, mi a tanulság ebből!
  Egy alacsony, fekete bőrű újonc az Al Dhanab mesterséges bolygóról azonnal rávágta. – A
tökéletes védelem nem feltétlenül előny. A teljes páncélzat akár hátrányos is lehet, hiszen
korlátozza az embert a mozgásban.
  – Úgy van – húzta végig az ujját Cse-Vu egy, az arcán lévő forradáson. ? Egyéb?
  –  A mozgásszabadság megbízhatóbb védelmet nyújt, mint valami ormótlan páncélruha –
fűzte hozzá Hiih Resser. – A sólyom könnyebben kitér a támadás elől, mint a teknős.
  Duncan nagy nehezen felült, s a súlyos pallost méltatlankodva félrelökte. -Rekedt hangon
kifakadt: – És a legnagyobb fegyver nem mindig a legveszélyesebb.
  A kiképzőmester letekintett rá, fonatai az arcába hullottak, de kivillant mögülük derűs
mosolya. – Kiváló, Idaho! Látod, látod, van még mit tanulnod minálunk.
  
   Tanulj meg úgy eligazodni a jövőben, ahogy a kormányos tájékozódik a vezércsillagok között, s
aki, ha kell, módosítja hajója útvonalát. Tanulj a múltból; ne ragadj meg benne, mint horgony a
fenékben.
   SIGAN VISEE, ELSŐ KIKÉPZŐTISZT, LIGANAVIGÁTOR ISKOLA
 
  Mélyen, az ixi barlangváros alatt narancsvörös fénnyel megvilágított, forró alagutak
húzódtak. Nemzedékekkel azelőtt az ixi építészek erőtérrel megtámasztott aknákat fúrtak a
bolygó olvadt köpenyébe, afféle feneketlen kürtőket, melyek arra szolgáltak, hogy elnyeljék
az ipari hulladékokat. A fülledt levegő kénes kigőzölgéstől és vegyi anyagok orrfacsaró
bűzétől volt terhes.
  Verejtékező szuboid munkások robotoltak húszórás műszakokban az automatizált
futószalagok mellett, amik a szemetet hordták a tüzes katlanokba. Tleilaxi őrök ácsorogtak
unottan, elkalandozó tekintettel mögöttük. A munkások kifejezéstelen arccal felügyelték a
szállítószalagokat, kiszedegetve a még hasznosítható fém– és drótdarabokat, a gyárakból
származó, kiselejtezett alkatrészeket, ócskavasat.
  Munka közben C'tair Pilru összelopkodta a futószalagról, amit csak lehetett.
  A fiatalember észrevétlenül kihalászott magának számtalan értékes kristályt, apró
energiaforrást, sőt még egy mikroszenzoros rasztert is. Azután, hogy két hónapja a
sardaukarok rajtaütöttek a szabadságharcosokon, elveszítette a kapcsolatot a korábbi ellátó
hálózattal. Noha egészen magára maradt, nem volt hajlandó feladni a küzdelmet.
  Két hónapon át bujkált rettegve, mint az űzött vad. Maradt ugyan néhány kapcsolata a
belépőkikötő-üregben és a feldolgozó dokkokban, de a felkelőket, az összes ismerősét,
akikkel feketepiaci ügylete volt, mind lemészárolták.
  C'tair meghúzta magát, messzire elkerülte addigi beszerző és felderítő útjait. Félt, nehogy
valamelyik elfogott lázadó vallomása nyomán üldözői eljussanak hozzá. Főleg a Miral
Alechemmel való ismeretsége miatt jobbnak látta, ha – a szó szoros értelmében – a föld alá
húzódik, mélyebbre mint valaha. Beállt egy, a hulladékleeresztő aknákban dolgozó brigádba.
  Az egyik szemetes fickó gyanúsan sokat izgett-mozgott, folyton maga köré pillantgatott.
Valószínűleg érzékelte C'tairben, hogy értelmesebb, mint a szuboidok, pedig az
következetesen kerülte még a tekintetét is, beszélgetést sem kezdeményezett. C'tair gyanította,
hogy a fickó szintén menekült, csak elterelő hadművelet gyanánt kevesebbnek mutatja magát,
mint aki valójában. De nem engedhette meg magának, hogy a bizalmába avasson bárkit is.
  Magára öltötte unott álarcát, s eltöprengett. Egy kíváncsi munkatárs veszélyes lehet rá
nézve, különösen, ha Arctáncoltatónak bizonyul. Lehet, hogy hamarosan innen is menekülnie
kell. A tleilaxiak szisztematikusan kiirtották mind az ixi középosztályt, mind pedig a
nemességet, s addig biztosan nem nyugszanak, amíg írmagostul ki nem pusztítják ezt a népet.
  Egyik délután, a műszak kellős közepén, egy Mester közeledett brigádjuk felé köpenyes
őrök kíséretében. C'tairt kiverte a hideg veríték, csapzott haja űzött szemébe hullott. Izgága
munkatársa megdermedt, majd mint aki se lát, se hall, veszettül dolgozni kezdett.
  C'tairnek görcsbe rándult a gyomra. Ha a tleilaxiak érte jöttek, ha kiderítették, ki ő,
napokig kínozni fogják, csak azután végzik ki. Izmai harcra készen megfeszültek. Ha
szerencséje lesz, többüket lehajíthatja a magmajáratokba, mielőtt őt magát megölnék.
  Az őrök azonban a közelében álló izgága fickóhoz léptek. Az élen álló tleilaxi Mester
vigyorogva dörzsölgette a kezét. Hosszú orrú, keskeny állú törpe volt; szürkés bőre leginkább
egy vízbe fúlt hulláéra emlékeztetett. – Városlakó… vagy szuboid… mindegy, akárki vagy!
Rájöttünk, ki vagy valójában.
  A fickó C'tairre kapta a tekintetét, mintha segítségért könyörgött volna, de C'tair konokul
elfordította a fejét.
  – Többé nem szükséges rejtőzködnöd – folytatta a Mester negédes hangon. -Ráakadtunk
bizonyos feljegyzésekre, amikből megtudtuk, hogy könyvelő voltál, egyike azoknak, akik
leltárt készítettek az ixi gyártmányú termékekről.
  Az egyik őr vállon ragadta a férfit. Az pánikba esett, csapkodott, hadonászott. Végleg
kiesett a szerepéből.
  A tleilaxi Mester közelebb lépett, majd inkább atyáskodó, mint fenyegető hangnemben azt
mondta: – Rosszul ítélsz meg minket, városlakó. Temérdek utánjárásunkba került, hogy a
nyomodra leljünk, ugyanis igényt tartunk a szolgálataidra. A Bene Tleilaxnak értelmes
alkalmazottakra van szüksége a kormányhivatalokban. Jó hasznát vennénk a matematikai
szaktudásodnak.
  A Mester körbemutatott a forró levegőjű, bűzlő helyiségben. Az automatikus szállítószalag
csattogva, zakatolva ontotta a törmeléket, fémhulladékot az izzó katlanba. – Ez a munka
igazán nem méltó a képességeidhez. Gyere velünk, sokkal érdekesebb, értelmesebb
elfoglaltságot kínálunk neked.
  A fickó halvány, reménykedő mosollyal biccentett. – A könyvelés az erősségem. Értékes
segítség lehetnék számotokra. Üzleti ügyekben nagy tapasztalatom van.
  C'tair majdnem odakiáltott neki, hogy vigyázzon. Még ilyen bárgyú alakot! Több mint tíz
éven át életben maradt a tleilaxi elnyomás alatt, még sincs benne annyi dörzsöltség, hogy
felismerjen egy átlátszó fogást?
  – Úgy is van! – bólogatott a Mester. – Nemsokára tanácsülésünk lesz, ott majd kifejtheted
az elképzeléseidet.
  Az egyik őr szúrós szemmel C'tairre meredt. Az ixi fiatalemberben meghűlt a vér. – Mit
tátod a szád, városlakó?
  C'tairnek minden önuralmára szüksége volt, hogy megőrizze bugyuta arckifejezését, a
tekintetében ne látsszon, mennyire fél, s hogy a hangja vontatott és tompa legyen. – Akkor
most még több dolgom lesz – dünnyögte csalódott ábrázattal.
  – Majd szorgalmasabban dolgozol.
  Az őrök és a tleilaxi Mester magukkal vitték foglyukat. C'tair folytatta a válogatást. Szeme
a törmelékre tapadt, s amit érdemesnek talált, kicsipegette, mielőtt belehullott volna a
feneketlen kürtőbe…
  Két nappal később C'tairt és a brigádját felrendelték a központi barlang szintjére, hogy
végignézzék a magát könyvelőnek mondó „kém” kivégzését.
  Napjai egyhangúságát váratlanul megtörte, amikor véletlenül belebotlott Miral Alechembe.
C'tair mindenesetre jól leplezte meghökkenését.
  Előtte ismét a munkahelyeit váltogatta, annyira felzaklatta, hogy a bujkáló könyvelőt
elkapták. Két napnál tovább nem használta ugyanazt a személyi kártyát. Időnként értetlenül
pislogtak rá, de az ixi munkások okosabbnak látták nem kérdezősködni. Végül is bármelyik
idegen fizimiska mögött Arc táncoltató is rejtőzhetett, aki beszivárgott a munkások közé,
hogy kihallgassa, békétlenkednek-e, terveznek-e titkos szabotázsakciókat.
  C'tairnek ki kellett várnia, amíg elérkezik az ő ideje. Új terveken törte a fejét. Eljárt a
különféle üzemi konyhákra, ahol ízetlen ételeket osztottak ki a hosszú sorokban álló
munkásoknak.
  A tleilaxiak bevetették biológiai gyártóberendezéseiket, rejtélyes tartályaikban
felismerhetetlen élelmiszereket termeltek. Úgy termesztettek zöldségeket, gumókat, hogy
sejthasítással ehető táplálékul szolgáló ormótlan tumorokat fejlesztettek a növényeken. Az
evés megszűnt élvezetet nyújtó tevékenység lenni, ugyanolyan egyhangú cselekvéssé vált,
mint a munkahelyi robot.
  C'tair visszagondolt azokra az időkre, amiket apjával, a kaitaini nagykövettel és anyjával, a
befolyásos ligabankárral, a Grand Palais-ban töltött. Külvilági ínyencségeket, ízletes
előételeket és salátákat kóstoltak, a legfinomabb import borokat szopogatták. Mindez
valószerűtlen álomnak tűnt csupán. Már arra sem emlékezett, milyen íze volt az ételeknek.
  C'tair a sor vége felé lődörgött, hogy ne kelljen lökdösődnie a többiekkel. Amikor átvette
az adagját a felszolgálótól, meghökkent. A nagy, fekete szemű, tépett hajú, keskeny, de csinos
arcú nőben Miral Alechemre ismert.
  Pillantásuk összevillant. Felismerték egymást, ám egyetlen szóval sem jelezték. C'tair
hátrapillantott a padok felé, mire Miral feltartotta a merőkanalát. – Ülj az asztalhoz, munkás.
Mindjárt szabad ott egy hely.
  C'tair kérdés nélkül a mutatott helyre ült, s hozzálátott az evéshez. Lassan falatozott, hogy
a lánynak legyen ideje kigondolni, mit tegyen.
  Nemsokára elfogyott a sor, az ételosztás befejeződött. Végül Miral, kezében saját
tálcájával, odajött C'tairhez. Lezökkent mellé, a tányérja fölé hajolt, és enni kezdett. Habár
C'tair egyszer sem nézett rá, hamarosan fojtott hangú beszélgetés kezdődött közöttük,
vigyázva, hogy az ajkuk alig mozogjon.
  – Ennél az élelmiszer-elosztó hálózatnál dolgozom – mondta Miral. – Féltem váltogatni a
munkahelyeimet, nehogy felhívjam magamra a figyelmet.
  – Rengeteg személyi kártyám van – közölte C'tair. Sosem árulta el a lánynak az igazi
nevét, ő meg nem firtatta.
  – Csak ketten maradtunk – súgta Miral. – Az egész csoportból.
  – Majd beszervezünk másokat. Vannak még kapcsolataim. Pillanatnyilag egyedül
dolgozom.
  – Így nem sokra mégy.
  – Úgy még kevésbé, ha kinyírnak. – Erre a lány nem felelt, csak szürcsölte tovább az
ételét. C'tair hozzátette: – Tizenkét éve egyedül harcolok.
  – Csekély eredménnyel.
  – Addig nem is beszélhetünk eredményről, amíg a tleilaxiak ki nem takarodnak és népünk
vissza nem foglalja az Ixet. – Összeszorította a száját, attól tartott, túlságosan elragadtatta
magát. Lelassította a mozdulatait, úgy kanalazta tovább az ételét. – Nem is említetted, mivel
foglalatoskodtál, mihez gyűjtögetted az alkatrészeket. Mit találtál ki?
  Miral C'tairre pillantott, de gyorsan elkapta róla a tekintetét. – Egy detektoron dolgozom.
Ki akarom deríteni, mit művelnek a tleilaxiak a szigorúan őrzött kutatópavilonukban.
  – Le van árnyékolva, nem lehet letapogatni – motyogta C'tair. – Már próbáltam.
  – Ezért van szükségem valami más készülékre. Azt hiszem… azt hiszem, abban az
épületben rejlik a magyarázat arra, miért foglalták el a tleilaxiak a bolygónkat.
  C'tair meghökkent. – Mire gondolsz?
  –  Észrevetted, hogy a kísérleteik új szakaszba értek? Valami nagyon sötét, undorító ügy
folyik odabent.
  C'tair kanalat tartó keze megállt a levegőben, ahogy a lányra kapta a szemét. Ám amikor
pillantása majdnem üres tányérjára esett, rájött, sokkal lassabban kell ennie, ha feltűnés nélkül
ki akarja beszélgetni magát a lánnyal.
  – Az utóbbi időben egyre több ixi nő tűnik el nyomtalanul – sziszegte Miral hallható
indulattal. – Fiatal, termékeny korban lévő, egészséges nők. Láttam, hogy a bérlistákról is
kihúzták a nevüket.
  C'tair sehol sem töltött annyi időt egyszerre, hogy ilyesmire felfigyelt volna. Nagyot nyelt.
– Csak nem a háremeikbe rabolták el őket a tleilaxiak? De miért pont „tisztátalan” ixi nők
kellettek nekik?
  Idegen feltehetően még sosem látta a tleilaxiak asszonyait. C'tair azt hallotta, a Bene
Tleilax állítólag azért őrizte a nőiket olyan féltékenyen, hogy megvédje őket az Impériumban
eluralkodott fertőtől és perverziótól. Persze az sem lehetetlen, hogy azért rejtegették őket,
mert csúnyák voltak, mint az éjszaka, ronda gnómok, mint a férfiak.
  Vajon véletlen egybeesés lett volna, hogy az elveszett nők mind egészséges, termékeny
lányok voltak? Ilyeneket szoktak beválogatni ágyasoknak… bár, ezekről az elfajzott
tleilaxiakról lerítt, hogy nem szokásuk tobzódni a féktelen nemi örömökben.
  – Szerintem azzal van kapcsolatban, ami a titkos laboratóriumukban folyik – felelte Miral.
  C'tair letette a kanalát. Már csak egy falat volt az edényben. – Számomra világos, a
megszállók valami félelmetes céllal jöttek ide, nem csupán azért, hogy átvegyék a hatalmat a
iparunk fölött, vagy hogy uralmuk alá hajtsák a világunkat. Más cél lebeg a szemük előtt. Ha
egyszerűen nyereségvágyból foglalták volna el az Ixet, nem romboltak volna le annyi gyárat,
üzemet. Nem állították volna le az új típusú csillagbárkák, a reakcióképes harci oktatóbábuk,
és egyéb olyan termékek gyártását, amikkel a Vernius-ház óriási vagyonra tett szert.
  Miral bólintott. – Egyetértek. Valami egyéb disznóságot forralnak – nem véletlenül zárt
ajtók és pajzsok mögött. Talán sikerül kiszaglásznom, mit. – Miral befejezte az étkezést, és
felállt. – Majd tudatom veled.
  Miral távozása után C'tairben ismét felcsillant a remény szikrája, hosszú hónapok óta
először. Legalább kiderült, nemcsak egy szál magában küzd a tleilaxiak ellen. Ha már akadt
társa az ellenállásban, bízott benne, másutt, mások is szövetkeztek a felszabadulás érdekében.
De sajnos hónapok óta nem hallott semmi hírt felőlük.
  Ismét elkedvetlenedett. Szörnyen nyomasztotta már, hogy mindig a megfelelő pillanatra
várjon, napról napra, hétről hétre. Talán túlságosan kishitű volt, szerény célokat tűzött maga
elé. Igen, taktikát kell változtatnia, külső segítséget kell kérnie. Kapcsolatot kell teremtenie a
külvilággal, vállalnia kell a kockázatot. Erős szövetségeseket kell keresnie, akiknek a
támogatásával kiűzhetik a tleilaxiakat.
  És ismert is valakit, aki nála is sokkal érdekeltebb volt mindebben.
  
   Az Ismeretlen minden pillanatban körülvesz minket. Ebből merítjük a tudást.
   RAQUELLA BERTO-ANIRUL TISZTELENDŐ ANYA: FÉLELEM ELLENI ORATÓRIUM
 
  Lady Anirul Corrino előkelő fogadóbizottság – Shaddam udvartartásának tagjai – élén a
császári palota díszes portikuszában álldogált. A nemesurak pompázatosan festettek,
némelyikük már-már nevetségesen fel volt cicomázva. Magas méltóság érkeztét várták. Az
egyébként mindennapos dolognak azonban az adott jelentőséget, hogy különleges vendégről
volt szó…
  Hasimir Fenring gróf ugyanis mindig veszélyes volt.
  Anirul hunyorgott a Kaitain örökké derűs, kora reggeli napsütést imitáló fényességében, s a
virágok felett röpdöső kolibrikat nézegette. Az időjárás-szabályozó műholdak bolygó körüli
pályáról irányították a hideg és meleg légáramlatok keveredését, optimális éghajlatot teremtve
a palota köré. Anirul arcát langyos szellő simogatta. Tökéletes napnak ígérkezett.
  Tökéletesnek… eltekintve Fenring gróftól. Igaz, hogy a felesége Bene Gesserit volt, s
ravaszságban méltó párja, Anirulnak mégis borsódzott tőle a háta, ha a közelébe került;
valahogy vérszag lengte körül. Anirul, Kwisatz Anya lévén, pontról pontra ismerte a Bene
Gesserit fajnemesítési tervezetét, jól tudta, hogy a férfi egyike volt a lehetséges Kwisatz
Haderachoknak – de nem felelt meg a várakozásnak, biológiai zsákutcának bizonyult.
  Csakhogy Fenring rendkívül éles elmével, s veszedelmes ambíciókkal megáldott ember
volt. Noha ideje nagy részét Arrakeenban töltötte, lévén ő a császári fűszerügyi miniszter,
gyermekkori pajtását – Shaddamot – továbbra is a befolyása alatt tartotta. Anirul neheztelt is
érte, mivel neki, a Császár hitvesének sem volt ekkora hatása a Millió Világ urára.
  A palota kapuján ekkor begördült egy elegáns, nyitott hintó, amely elé két harmonthepi
aranyoroszlán volt fogva. Az őrök tisztelegtek a grófnak, aki pompás kocsijával s patkolt
oroszlánjaival végighajtott a köríves feljárón. Inasok pattantak elő, hogy kinyissák a hintó
lakkozott ajtaját. Anirul hűvös, szertartásos mosollyal állt kísérete élén.
  Fenring lelépett a portikusz palaburkolatára. Ugyancsak kicsípte magát a fogadásra, fekete
szalonkabátot és kürtőkalapot viselt, bíborarany selyemövet és rikító rangjelzéseket. Mivel a
Császár nagy kedvelője volt a fejedelmi megjelenésnek és a pozíciójával járó díszes
kellékeknek, a gróf belement a szórakoztató játékba.
  Kalapját levéve Fenring meghajolt, majd csillogó, nagy szemével Anirulra sandított. –
Lady Anirul, khmm, úgy örülök, hogy látlak.
  – Fenring gróf – biccentett Anirul bájos mosollyal. – Üdvözöllek újra a Kaitainon.
  Fenring ezután visszacsapta kürtőkalapját idomtalan fejére, s szó nélkül, minden
udvariasságot mellőzve, elsétált Anirul mellett, hogy egyenesen a Császár elé járuljon. Anirul
bizonyos távolságról követte, nyomában a páváskodó udvari méltóságokkal.
  Fenringnek szabad bejárása volt Shaddamhoz. Anirul biztosra vette, a gróf egy fikarcnyit
sem törődött azzal, hogy ő nem kedveli, sőt tisztázni sem óhajtotta, Anirul miért volt rossz
véleménnyel róla. Fenring nem tudhatta, hogy személye sikertelen kísérlet maradt a
fajnemesítési tervben, sem azt, hogy milyen sokat mulasztott.
  Fenringnek – Margot Rashino-Zea nővér mellett, akit később feleségül vett -jelentős
szerepe volt abban, hogy sikerült nyélbe ütni a házasságot Shaddam és a Bene Gesserit titkos
rangú tagja – maga Lady Anirul – között. Az új Császárnak, hogy uralmát megszilárdítsa,
jelenleg erős szövetségesekre volt szüksége az Elrood halálát követő bizonytalan átmeneti
időszakban.
  Shaddam azonban botor módon máig nem látta át ingatag helyzetét. A grummani
konfliktus csupán egy volt a birodalomszerte megnyilvánuló feszültség jelei között, s szinte
állandósultak az erőszakos, vandál cselekmények, a Corrino-emlékműveken elkövetett
rongálások. A nép nem félte, még csak nem is tisztelte uralkodóját.
  Anirult nyugtalanította, hogy a Császár egy ideje nem tartott igényt a Bene Gesserit
szolgálataira, s mind ritkábban kérte ki öreg Igazmondója, Lobia Tisztelendő Anya tanácsát.
Egyre ingerültebben viselkedett magával Anirullal is, amiért nem szült neki fiúgyermeket –
híven a Rendnek tett titkos ígéretéhez.
  A birodalmak tündöklésének hanyatlás a vége – emlékeztette magát Anirul –,   a Bene
Gesserit azonban mindig fennmarad.
  Anirul Fenring ruganyos járását figyelte, miközben az férje tróntermébe igyekezett. Sem
Shaddam, sem Fenring nem volt teljes mértékben tisztában az Im-périumot összetartó
szövevényes intrikákkal és a kulisszák mögötti összefonódásokkal. A történelem arénájában,
ahol sem a csillogásnak, sem az ünnepi dísznek és pompának nem volt jelentősége, a Bene
Gesserit jeleskedett. Anirul Kwisatz Anyához képest a Padisah Császár és Hasimir Fenring
hitvány amatőröknek számítottak – és fogalmuk sem volt róla.
  Anirul magában mosolygott, együtt derült sok ezer hajdanvolt nővér társával, akik a Más
Emlékekből követték lépteit, gondolatait. Az évezredek óta tartó faj-nemesítési program
rövidesen egy kivételes képességű, hímnemű Bene Gesserit megszületésével éri el tetőpontját.
Már csupán két nemzedék volt hátra… ha minden tervük valóra válik.
  Itt, miközben eljátszotta a Császár hű hitvesének szerepét, Anirul a háttérből mozgatta a
szálakat, irányított minden mozzanatot. Mohiamot visszarendelte a Wallach IX.-re, hogy a
Harkonnen bárótól született leányával foglalkozzon, s felügyelte a többi nővért, akik csak
szőtték, szőtték egymásba ágyazódó terveiket arról, miként hozzák kapcsolatba Jessicát az
Atreides-házzal…
  Fenring magabiztosan vonult Anirul előtt, jobban kiismerte magát a városméretű császári
palotában, mint maga Shaddam Császár. Áthaladt egy káprázatos, ékkövekkel kirakott átjáró
alatt, s belépett a trónterembe. Ebben az óriási csarnokban felbecsülhetetlen értékű művészeti
alkotások sorakoztak, Fenring azonban eleget látta őket. Oda se pillantva, kalapját egy inas
kezébe lökte, majd nagy léptekkel megindult a csiszolt kőpadlón a trón felé. Hosszú volt az út
odáig.
  Anirul egy vaskos tartóoszlop mellett álldogált. Körülötte fontoskodó udvaroncok sürögte
k-forogtak, be-betérve a magánbeszélgetésekre szolgáló, elkülönített pletykafülkékbe. Az
értékes szobrok mellett elballagó Anirul egy bizonyos, remek akusztikájú alkóv felé tartott,
ahol gyakran ácsorgott – azaz hallgatózott.
  Fönt, az áttetsző kékeszöld aranyoroszlános trónuson ült IV. Shaddam Padisah Császár, az
Impérium nyolcvanegyedik Corrino-házi uralkodója. Katonai díszegyenruhában feszített,
teleaggatva csilingelő érmékkel, jelvényekkel és szalagokkal. Rangjelzéseinek súlya alatt
szinte moccanni sem tudott.
  Agg Igazmondója, Lobia, egy benyílóba húzódott a kristálytrónus mögött. Lobia volt a
háromláb – Shaddam háromtagú tanácsadó testülete – harmadik lába, a kopaszodó Ridondo
udvari kamarás és Hasimir Fenring mellett (bár amióta világgá kürtölte, hogy a grófot
száműzte, a Császár csak ritkán konzultált vele nyilvánosan).
  Shaddam szándékosan nem vett tudomást asszonya jelenlétéről. Az a tizenöt Bene
Gesserit-nővér is, aki a palotában tartózkodott, árny módjára járt-kelt szobáról szobára…
mintha ott se volna. Ahogy azt a Császár elvárta tőlük. Shaddamhoz való feltétlen hűségük
nyilvánvaló volt, különösen miután feleségül vette Anirult. Némelyikük udvarhölgyként
szolgált, a többiek a felséges leánykákat, Irulant, Chalice-t és Wensiciát gondozták,
tanítgatták.
  A rókaképű császári megfigyelő végigsuhant a hosszú, vörös szőnyegen a díszemelvényig,
majd fellépdelt a széles, alacsony lépcsőkön a trón lábához. Shaddam előredőlt, amikor
Fenring megállt előtte. A gróf mélyen meghajolt, s erőltetett mosollyal feltekintett
uralkodójára.
  Még Anirul sem tudta, miért jött Fenring rohanvást ide az Arrakisról.
  A Császár nem volt különösebben jó hangulatban. – Hasimir, a szolgám vagy, elvárom
tőled, hogy rendszeresen tájékoztass a hatáskörödben történtekről! A legutóbbi jelentésed
meglehetősen hiányos volt.
  – Khmm, bocsánatodért esedezem, Sire, ha úgy érzed, elmulasztottam valami fontosat –
vágta rá Fenring, miközben villámsebesen latolgatta magában, mi lehet Shaddam
ingerültségének az oka. – Nem szeretnélek afféle apró-cseprő dolgokkal zaklatni, amiket
magam is el tudok intézni. – Tekintete ide-oda röpködött, ahogy tanakodott magában. – Ööö,
mi aggaszt, felséges uram?
  –  Fülembe jutott, hogy az arrakisi gerillák súlyos veszteségeket okoztak a
Harkonneneknek emberben és felszerelésben egyaránt. A fűszerkitermelés ismét visszaesett,
az Űrliga egyre hangosabban követelőzik. Mi igaz ebből?
  – Öhömmm, a Harkonnenek folyton siránkoznak, Császárom. Szerintem blöffölnek, csak
hogy felverjék a melanzs szabadpiaci árát, vagy talán így akarják kicsikarni, hogy csökkentsd
a császári illetékeket. A báró mivel magyarázta?
  – Nem tudtam megkérdezni! – szökött Shaddam arcába a vér. – Egy most érkezett
csillagbárka hozta a hírt, hogy a báró egy felfegyverzett fregattal útra kelt a Wallach IX.-re.
Mit jelentsen ez?
  Fenring megütközve vonta fel szemöldökét. Megdörgölte hosszú orrát. – A Bene
Gesseritek Anyaiskolájába? Hm, őszintén szólva nem tudtam erről. A báró nem az a fajta, aki
egyezkedni akarna a Renddel.
  Anirul ugyancsak meghökkenve hegyezte a fülét. Vajon mit akarhat Harkonnen báró a
Wallach IX.-en? Bizonyos, hogy nem tanácsadókért megy, hiszen nem csinált titkot belőle,
mennyire gyűlöli a Bene Gesseriteket, amiért rákényszerítették, hogy fajnemesítési céljaikra
leánygyermeket nemzzen nekik. És miért hadihajóval megy? Anirulnak torkában dobogott a
szíve. Rosszat sejtett.
  – Veled aztán sokra megyek, Hasimir! – horkantott dühösen a Császár. – Miféle
megfigyelő vagy te? Tán az arsunti gyalázatról sem tudsz? A legértékesebb szobromat
csúfították el! Szinte az orrod előtt!
  Fenring nagy, fekete szeme megrebbent. – Arsuntban? Semmiféle vandál cselekedetről
nem értesültem, Sire. Mikor történt?
  – Valami arcátlan fráter odáig merészkedett, hogy élethű nemi szervet biggyesztett a
felséges személyemet ábrázoló szoborra… de olyan aprót, hogy mostanáig senki sem vette
észre.
  Fenring alig tudta megállni, hogy el ne nevesse magát. – Roppant… ööö… sajnálatos, Sire.
  – Számomra egyáltalán nem mulatságos. Elegem van az évek óta tartó sérelmekből és
gaztettekből! Ki a felelős mindezért?
  Shaddam váratlanul felpattant trónjáról, s kezével végigsimított egyenruhája elején. Csak
úgy csilingelt a sok érme és jelvény. – Gyere, Hasimir, menjünk a magánlakosztályomba. Ezt
részletesen meg kell vitatnunk.
  Anirulnak feltűnt, hogy amikor Shaddam uralkodói gőggel, felszegett fejjel kiadta az
utasítást, Fenring nyomban engedelmeskedett. Habár a személyét érintő támadások valós
problémát jelentettek, a négyszemközti megbeszélés
  pusztán kifogás volt, hogy a gróffal valami egyéb ügyben értekezhessenek. Valamiben,
ami senki másra nem tartozott.
  A férfiak olyan suták, amikor titkolóznak.
  Noha Anirul szívesen kihallgatta volna a titkaikat, sokkal jobban aggasztotta a báró
mesterkedése, tartott tőle, hogy valami rosszat forral a Wallach IX. ellen. Ő és Lobia, a trón
túloldalán álló Igazmondó, titkos kézjelekkel tájékoztatták egymást.
  Anirul elhatározta, azonnal üzenetet küld az Anyaiskolának, hogy a furfangos, vén
Harishkának legyen alkalma kitervelni a legmegfelelőbb válaszlépést.
  
   A gondolkodás és a gondolatok közlésének módozatai óhatatlanul megteremtik az ábrándok
kusza szövetét.
   ZENSZUNI TANÍTÁS
 
  Miközben az arrogáns kinézetű boszorkány, Cristane kacskaringós folyosók útvesztőjén át
kalauzolta Harkonnen bárót és kíséretét, a báró sétabotja puska-ropogáshoz hasonló zajjal
kattogott a hideg kockakövezeten. Az elnehezült férfi, nyomában hat testőrével, bizonytalanul
csoszogott vezetőjük után, s erősen igyekezett lépést tartani vele.
  – A Főtisztelendő Anyádnak nincs más választása, kénytelen lesz meghallgatni engem –
vetette oda metsző hangon a báró. Ha nem kapom meg a kezelést, gondoskodom róla, hogy a
Császár tudomást szerezzen a Rend bűneiről! Cristane rá se hederített; hátravetette rövid,
gesztenyebarna haját, még csak vissza se pillantott.
  Az éjszaka nyirkos volt a Wallach IX.-en, a falakon túli csöndet csak a jeges szél surrogása
törte meg. Az iskolakomplexum folyosóit sárga fényű parázsgömbök világították be. Egyetlen
nővér sem mutatkozott, csupán megelevenedett árnyak futottak utánuk a falakon. A báró úgy
érezte, mintha sírboltban menetelt volna előre – de azzá is lesz itt minden, fogadkozott, ha a
Landsraad elé tárja a dolgot. A Nagy Egyezmény megszegése a lehető legsúlyosabb vétség,
amit a boszorkányok csak elkövethettek. Minden adu az ő kezében volt.
  A gyengén világító parázsgömbök imbolygó fényében Cristane messze előttük járt, már-
már eltűnt a szemük elől. Az ifjú boszorkány időnként hátrasandított, de nem várta be őket.
Az egyik testőr segíteni próbált a bárónak, ám az félrelökte a karját, s maga botorkált, ahogy
tudott, tovább. De a hátán hideg futkározott, mintha valaki átkot sugdosott volna a fülébe.
  A Bene Gesserit harcmodorára a rejtőzködés volt a jellemző. Rengetegen lehettek
megbújva a sötétben körülöttük. Mi lesz, ha a Főtisztelendő Anya rá se hederít a vádjaira?
Vagy ha a vén banya azt képzeli, csak blöfföl? Állig felfegyverzett emberei sem tudnák
megvédelmezni, ha a boszorkányok úgy döntenének, végeznek vele itt, a saját fészkükben.
  A báró azonban tudta, egy ujjal sem mernék bántani.
  Hol a csodában rejtőzködik az a temérdek boszorkány? Elvigyorodott. Nyilván beijedtek
tőlem.
  Mérgesen szusszantott egyet, majd ismét számba vette a követeléseit. Három aprócska
engedményt kellett kicsikarnia ahhoz, hogy ne emeljen hivatalos vádat a Landsraadnál.
Először is gyógyítsák ki a nyavalyájából, másodszor adják a kezére Gaius Helen Mohiamot,
hogy alaposan elláthassa a baját, harmadszor pedig szolgáltassák ki két, kényszerből nemzett
lányát. A bárót majd megette a kíváncsiság, hogy vajon miként illeszkedtek csemetéi a
boszorkák terveibe. Ettől a követeléstől – ha nagyon muszáj – hajlandó lett volna elállni, mert
nemigen vágyott rá, hogy két nyafogó rüfke lábatlankodjon körülötte, de tárgyalási alapnak
mindenesetre megtette.
  Cristane nővér nem lassított, s az őrök a báró kínosan lassú cammogásához igazodva
lemaradtak. Egyszer csak a nővér befordult egy sarkon, s beleveszett a sötétségbe. A pulzáló
parázsgömbök bántóan sárga fényt árasztottak, a bárónak vibrált tőlük a szeme, a feje is
belefájdult.
  Amikor a katonák kiértek a sarokra, csak egy üres termet láttak maguk előtt. Cristane
eltűnt.
  A hűvös kőfalak a testőrök kapkodó lélegzését, szuszogását visszhangozták. Gyenge,
túlvilági sóhajnak tűnő fuvallat röppent át a csarnokon, s bekúszott a báró ruhája alá.
Önkéntelenül is megborzongott. Majd tompa susogásra lett figyelmes, mintha rágcsálók
neszeztek volna, de semmilyen mozgást nem tapasztalt.
  – Nyomás, derítsétek ki, hová lett az a szajha! – bökte oldalba az osztagparancsnokot a
báró.
  Az egyik katona lekapta a lézerfegyverét a válláról, s előrefutott a parázsgömbök
megvilágította folyosón. Pillanatokkal később azt harsogta vissza: – Semmi, báró uram! –
Hangja hátborzongatóan kongott az ürességben, mintha ez a hely elnyelte volna a hangot, a
fényt is a levegőből. – Sehol egy lélek.
  A báró feszülten várakozott. Hideg verejték csorgott a hátán, fekete pókszeme résnyire
szűkült, megrökönyödésében inkább, mint az ijedtségtől. – Vizsgáljátok át a folyosókat,
minden helyiséget, amit csak tudtok, aztán jelentsétek, mit találtatok! – adta ki a parancsot.
Csapdát sejtett. – Aztán nagy igyekezetetekben nehogy egymást lőjétek le!
  Az emberei szétszéledtek, nem hallotta sem a kiáltásaikat, sem a lépteiket. Úgy érezte
magát, akár egy mauzóleumban. Olyan dermesztő hideg is volt. A báró bebicegett egy
alkóvba, s hátát a falnak döntve, csendben védekező állásba helyezkedett. Kicsatolta fléchette
pisztolyát, ellenőrizte a mérgezett tűket… majd visszatartott lélegzettel figyelt.
  A feje fölött parázsgömb pislákolt, el-elhalványodott. Hipnotikus hatása volt.
  Ekkor az egyik őr trappolva, lihegve visszafutott. – Báró uram, gyere velem! Ezt látnod
kell!
  A katona izgatottan mutatta az utat le egy rövid lépcsőn egy könyvtárhoz, ahol
bekapcsolva felejtett filmkönyvek darálták monoton hangon tartalmukat a levegőbe. Sehol
senki, aki hallgatta volna őket. Néhány párnázott fotelban még látszott a benyomódás –
pillanatokkal azelőtt valaki ült rajtuk. A banyák mind felszívódtak, anélkül, hogy kiléptek
volna a programokból. A hangszórók fojtott mormogása egyszerűen kísérteties volt.
  A báró egyre csüggedtebben vonszolta magát teremről teremre, épületről épületre. Hiába
kutattak át mindent a primitív életnyom-érzékelőikkel, az égvilágon senkit sem találtak. Merre
lehettek a boszorkányok? Katakombákban? Hová lett az a Cristane is?
  A bárót elfutotta a pulykaméreg. Hogy adja elő a követeléseit a vén főboszorkának, ha nem
lehet megtalálni? Talán így próbált Harishka időt nyerni. Hogy elkerülje a vele való
konfrontációt, egyszerűen kiiktatta őt, hogy ne tudjon bosszút állni. Mit képzel az a banya,
hogy fogja magát és elmegy?
  A báró utálta, hogy tehetetlen. Felkapta a botját, és nagyot sózott a legközelebbi
olvasókészülékre. Aztán csapkodni kezdett, tört-zúzott, amit csak ért. A testőrei ujjongva
csatlakoztak, felborogatták az asztalokat, leverték a polcokat, a vaskos köteteket kihajigálták
az üvegablakokon.
  – Elég! – unta meg a báró a hiábavaló dúlást, majd kifordult a folyosóra. Valamivel odébb
ráakadtak egy nagyobb szobára; az ajtaján arany betűkkel
  ott állt a felirat, hogy a Főtisztelendő Anya dolgozószobája. A sötét színű, tükörfényes
íróasztal teljesen üres volt, sem akták, sem feljegyzések nem hevertek rajta; a mögötte álló
karosszék ferdén állt, mintha hirtelen lökték volna hátra. Lapos cserépedényben tömjén
füstölgött, enyhe szegfűszegillatot árasztva. A báró lelökte a padlóra, csak úgy szállt a hamu
mindenfelé.
  Mocskos boszorkányok! A báró megborzongott, majd az embereivel kicsörtetett a
szobából.
  A folyosón ismét elbizonytalanodott. Sem ő, sem a testőrei nem tudták, hogyan találhatnak
vissza az űrkomphoz. Eltévedtek. A báró azonban kapta magát, átvágott egy parkon, s rátért
egy ösvényre, ami egy stukkóval díszített, jókora, favázas épülethez vitt. Az ablakaiban
világosság égett.
  Odabent, a tágas ebédlőteremben százával sorakoztak a még gőzölgő tányérok a hosszú
deszkaasztalokon, a padok szépen betolva alájuk. Ember sehol. Egyetlenegy sem.
  Az egyik katona ujjával megbökött egy pörkölthúsdarabot. – Hozzá ne nyúlj! – vakkantott
oda a báró. – Lehet, hogy bőrön át felszívódó méreg van rajta. ? A boszorkányoktól kitelt az
ilyesmi. A katona visszahúzódott.
  A zavaros szemű parancsnok körülhordozta a tekintetét; egyenruhája csupa lucsok volt az
izzadságtól. – Percekkel ezelőtt még itt ültek. Az étel ki sem hűlt egészen.
  Hangos káromkodás szakadt ki a báróból, homokféregnyelű botjával csapkodni kezdte az
asztalokat, leverve tányérokat, poharakat, kiborogatva az ételt. A csörömpölés visszaverődött
a falakról és a mennyezetről. De más zaj nem hallatszott.
  Az őrök detektorokkal vizsgálgatták tovább a padlót, a falakat és a mennyezetet, de
mindhiába. Eredmény semmi.
  –  Ellenőrizzétek azokat az életnyom-érzékelőket, jól vannak-e beállítva! -tombolt a báró. –
Itt kell lenniük a boszorkáknak valahol, a fene essen beléjük!
  Míg az emberei lázasan dolgoztak, a báró magában füstölgött. Hirtelen megborzongott.
Halk, elmosódott kacagás kúszott a fülébe, s beleveszett a süket csöndbe.
  ? Akarod, hogy felgyújtsuk az épületet, báró? – kérdezte az osztagparancsnok mohó
ábrázattal.
  Harkonnen báró elképzelte, ahogy az egész Anyaiskola lángokban áll, s a tűzvész
felemészti évezredek tudását, történelmét és fajnemesítési feljegyzéseit. A fekete slafrokos
boszorkányok pedig, rejtett búvóhelyeiken csapdába esve, talán élve megpörkölődtek volna
mind. Élvezetes látvány lenne.
  De megrázta a fejét. Addig nem, amíg azok a gaz némberek ki nem gyógyítják a bajából.
Harkonnen báró addig nem mert csapást mérni a Bene Gesseritre.
  Azután viszont… pótolja az elveszett időt.
 
   Nincs valóság – minden csupán egyéni látásmód.
   BENE GESSERIT-ALAPIGAZSÁG
 
  Jessica szemében az egész olybá hatott, mint egy vidám játék… pedig halálosan komoly
volt.
  Nővérek százai – összezsúfolódva, akár a denevérek – töltötték meg a nagy ebédlőtermet, s
remekül szórakoztak, miközben ki-kicselezték, kerülgették a csetlő-botló bárót. Fogócskát
játszottak vele, láthatatlanul. Voltak, akik az asztalok alá kuporodtak; Jessica és Mohiam a
falhoz lapult. Mindnyájan csendes légzésmódba helyezkedtek, s az illúzióra koncentráltak.
Teljes némaságban persze.
  A megzavarodott Harkonnenek semmit sem vettek észre, nem érzékelték a körülöttük
tolongó nőket, pedig ott voltak a szemük előtt. A báró csak azt látta, amit a Bene Gesserit
látni engedett neki.
  Az asztal felső végén Harishka állt, huncutul mosolyogva, akár egy csínytevő fruska. Az
agg Főtisztelendő Anya vékony karját összefonva szemlélte, amint az üldözők csalódottsága
nőttön-nőtt, olyannyira, hogy már észrevehetően feldúltnak látszottak.
  Az egyik katona csupán centiméterekre volt Jessicától, amikor életnyomérzékelőjét
himbálva elkaszált a lány arca előtt. A szkenner kijelzőjén élénken villogtak a számadatok, az
őr mégsem látott semmit. Számára a mérőeszköz hamis adatokat közölt. A készülékeket nem
volt könnyű becsapni… az embereket annál inkább.
  Az élet illúzió, amit a szükségleteinkhez alakítunk, jutott Jessica eszébe az idézet, amit
nevelőjétől, Mohiamtól tanult. Már a növendékek is értették a módját, hogyan kell a szemet,
az ember legbefolyásolhatóbb érzékszervét megtéveszteni. A nővérek, ha mozdultak is,
aprókat s nesztelenül tették.
  Amikor tudomásukra jutott, hogy a lehengerlőén fölényes modorú báró útban van
bolygójuk felé, a Főtisztelendő Anya egybegyűjtötte a nővéreket a nagy refektóriumban. –
Harkonnen báró azt képzeli, könnyen elbánhat velünk -mondta nekik reszketős hangján. – Azt
hiszi, megfélemlíthet minket. De majd mi letörjük a szarvát, megfosztjuk minden erejétől.
Időt kell nyernünk, hogy felmérhessük a helyzetet… eközben hagyunk időt a bárónak is arra,
hogy hibázzon. A Harkonnenek nem a türelmükről híresek.
  A terem túlsó végében botladozó báró majdnem nekiütközött Cristane nővérnek, aki
azonban kecsesen odébb siklott.
  – Mi az ördög volt ez? – kapta fel a fejét a báró a gyenge légmozgásra, amit a lebbenő ruha
keltett. – Valami suhogást hallottam… mintha köpeny lett volna. – Az őrök megmarkolták
fegyvereiket, de az égvilágon semmit sem láttak, amire lőhettek volna. A tagbaszakadt
férfiaknak a hideg futkározott a hátukon.
  Jessica összemosolygott nevelőjével. A Tisztelendő Anya rendszerint egykedvű tekintete
most csillogott jókedvében. A Főtisztelendő Anya pedig úgy meresztgette a szemét az
összezavarodott Harkonnenekre, akár egy ragadozó madár.
  A bárót és az embereit lehengerlő csoporthipnózisra készülődve, Cristane nővér láthatóvá
tette magát, hogy becsalogathassa őket a csapdába. Aztán ahogy nővértársai egyre erősebben
koncentráltak, minden erejükkel tanácstalan áldozataikra összpontosítva, ő maga is
fokozatosan elenyészett.
  A báró féktelen haragtól sötétlő ábrázattal egyre közelebb cammogott Jessicához. A
kislány kísértést érzett, hogy elgáncsolja, de mégsem tette.
  Ekkor Mohiam odasurrant a hájas férfi mellé, akit olyan mérhetetlenül gyűlölt, s baljós
hangon, irányított suttogással, amit csak ő hallhatott, a fülébe mormogta: – Félni fogsz, báró –
kezdett bele a félelem elleni litánia ravaszul átfogalmazott változatába. – Félni fogsz. A
félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. –
Mohiam ekkor a báró mögé lépett, s ott folytatta. – Nem fogsz tudni szembenézni
félelmeddel. Beléd hatol és betölti a lelked.
  A báró hadonászni kezdett, mintha egy szemtelen legyet akarna elhessegetni. Vonásain
elképedés tükröződött. – És amikor tekintetünkkel követjük félelmed útját, csak űrt találunk,
mert belőled nem marad semmi. – Mohiam hátrébb húzódott, s megadta a kegyelemdöfést. –
Csak a Rend marad.
  A bárónak gyökeret vert a lába a rémülettől, elsápadt, az álla megremegett. Fekete szemét
balra kapta, ahol pillanatokkal azelőtt Mohiam állt. Botját meglendítve nagyot suhintott arra a
pontra, amitől azonban egyensúlyát vesztve a padlóra zuhant.
  – Vigyetek ki innen! – üvöltötte a testőreinek.
  Két katona odafutott hozzá és felsegítette. A parancsnok a főbejárathoz vezette őket, ki az
épületből. A bent maradók ide-oda forgolódtak lézerfegyvereikkel, keresgélték, hová lőjenek.
  A küszöbön a báró tanácstalanul körülnézett. – Átkozott boszorkányok! Hogy jutunk
vissza a hajóhoz?
  – Jobbra, báró uram – jelentette ki magabiztosan az osztagparancsnok. Fogalma sem volt
róla, hogy Cristane láthatatlanul melléje osont és a fülébe suttogta a helyes irányt. Az űrkomp
útra készen, robotpilótára kapcsolva várta már a díszes társaságot, hogy minél előbb
visszavigye a bárót a bolygó körül keringő fregattjára.
  Dolgavégezetlenül, kudarcot vallottan, megszeppenten. A báró nem volt hozzászokva
efféle érzésekhez. – Úgysem mernének bántani – dünnyögte maga elé.
  A közelben több nővér elkuncogta magát.
  S miközben a Harkonnenek, mint megvert kutyák kullogtak vissza a hajójukhoz, fülükbe
kísérteties kacaj kúszott a refektórium irányából.
  
   A pangást gyakorta összetévesztik a békével.
   IX. ELROOD CORRINO CSÁSZÁR
 
  Verőfényes reggel volt, az égen fátyolfelhőket terelt a szél. Tessia, Rhombur derűs
természetű ágyasa, ura oldalán sétálgatott a Caladan-kastély parkjaiban. A lányt mulattatta,
hogy a száműzött herceg leginkább izgatott, félszeg kisfiú módjára viselkedett, nem úgy,
ahogy azt egy renegát Ház trónörökösétől várta volna.
  – így nem tudlak jobban megismerni, ha folyton csak udvariaskodsz, hercegem -jegyezte
meg Tessia. Épp egy teraszos függőkert lankás ösvényén ballagtak.
  Rhombur valóban feszélyezetten érezte magát. – Ööö… akkor először is szólíts
Rhomburnak.
  Tessia felvonta a szemöldökét, gesztenyebarna szeme felragyogott. – Azt hiszem,
kezdetnek jól hangzik.
  Rhombur mélyen elpirult. – Úgy látszik, beléd habarodtam, Tessia. – Séta közben
leszakított egy szál százszorszépet a füves domboldalt beborító virágszőnyegből, s átnyújtotta
a lánynak. – Vagy talán nekem, egy tekintélyes gróf fiának, nem szabad?
  Tessia átvette az ajándékot, szemérmesen megszagolta, majd a virágszirmok fölött
Rhomburra kandikált; tekintete melegséget és megértést tükrözött. – Vannak előnyei is a
száműzetésnek. Senkit sem érdekel, kibe habarodsz bele.
  Ám azután szigorúan Rhomburra szegezte az ujját. – Mindazonáltal méltányolnám, ha