Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Harkonnen ház(4)

2010.12.22

  A Wallach IX. kékesfehér napja nem látszott a földről. A nyitott oszlopcsarnokon, ahol a
csoport álldogált, csontig hatoló jeges szél süvített keresztül. Leto a ruháján át is érezte, s
látta, hogy lehelete fehéren gomolyog a szája körül. A mellette álló Rhombur összehúzta
magán zubbonya gallérját.
  A fogadóbizottság vezetője bemutatkozott – maga Harishka Főtisztelendő Anya jött ki
elébük. Leto nem várt ekkora tiszteletet. Mivel érdemeltem ki ? figyelmüket? Amikor a
Kaitainon, az elkobzási perét megelőzően előzetes fogságban tartották, a Bene Gesserit-rend
titokban a támogatásáról biztosította, de az okokra sosem derült fény. A Bene Gesserit sosem
tesz semmit határozott szándék nélkül.
  Az idős, ámde energikus Harishka fekete, mandulavágású szemű, egyenes beszédű asszony
volt. – Üdvözöllek, Rhombur Vernius herceg – biccentett a kerek
  arcú ifjú felé, aki bíbor és réz köpönyegét gálánsán meglendítve meghajolt a Főtisztelendő
Anya felé. – Sajnálattal értesültem róla, mi történt Nagy Házatokkal. Rettenetes veszteség.
Még Rendünk is értetlenül áll a Bene Tleilax… eljárásával szemben.
  – Köszönöm, de… ööö… meggyőződésem, a végén minden jóra fordul. Száműzött
nagykövetünk épp a minap nyújtott be újabb petíciót a Landsraad Tanácsnak. – Erőltetett
optimizmussal elmosolyodott. – Még nincs veszve semmi, a részvétnyilvánítással ráérünk.
  –  Hogy ágyast találj magadnak, sürgősebb, ugye? – fordult sarkon az idős asszony, s
megindult, hogy mutassa az utat ki az oszlopcsarnokból, az iskolakomplexum területére. –
Örömünkre szolgál, hogy egyik nővérünk a Caladan-kastély lakója lehet. Biztos vagyok
benne, hogy hasznodra lesz, s nemcsak neked, hanem az Atreideseknek is.
  Rátértek egy kövezett járdára, mely műmárvány épületek mellett vezetett. A házakat
terrakotta tetőcserép fedte – kinézetre mintha a szirti gyík pikkelyei lettek volna. Egy
virágokkal borított udvarban elidőztek egy feketekvarcból készült, térdeplő nőt ábrázoló
stilizált szobor előtt. – Ősi iskolánk alapítója – magyarázta Harishka –,   Raquella Berto-
Anirulnak hívták. Történt egyszer, hogy megmérgezték, de Raquella – belső biokémiai
folyamatainak befolyásolásával -túlélte.
  Rhombur lehajolt, hogy elolvassa a réztáblát. – Az áll rajta, hogy a róla szóló írott
feljegyzések és képi ábrázolások még a távoli múltban elvesztek, amikor betolakodók
felgyújtották a könyvtár épületét, s az eredeti szobrot ledöntötték. Igaz is, akkor honnan
tudjátok, hogy nézett ki?
  Harishka, ráncos arcán rejtélyes mosollyal, azt felelte: – Hiszen boszorkányok vagyunk. –
Majd se szó, se beszéd, az idős rendfőnöknő továbbterelte őket, előbb le egy rövid
lépcsősoron, aztán át egy párás melegházon, melyben növendékek és nővérek egzotikus
virágokat s gyógynövényeket gondoztak. Talán gyógyszerek készültek belőlük, talán mérgek.
  Az Anyaiskola legendák és mítoszok világa volt, ahová kevés férfit eresztettek be, s Leto
kellően meg is lepődött azon, milyen szívélyesen fogadták s tettek eleget merész kérésének.
Arra kérte ugyanis a Bene Gesserit-rendet, válasszanak ki Rhombur számára egy tehetséges s
intelligens ifjú hölgyet társnak. S lám, kócos hajú barátja beleegyezett, hogy eljöjjön
„lánynézőbe.”
  Harishka fürge léptekkel átvágott egy pázsitos területen, ahol lenge pelerines nők
hihetetlen hajlékonyságot igénylő, nyújtó gyakorlatokat végeztek egy görnyedt hátú, ráncos
öregasszony vezetésével, aki dallamos hangon diktálta a tempót, s mozdulatról mozdulatra
utánuk csinált mindent. Letót ámulatba ejtette, milyen tökéletesen uralni tudták testüket.
  Amikor végül beléptek egy műmárvány épületbe, odabent fekete gerendák s csillogó,
fényezett padló látványa fogadta őket. Leto örült, hogy végre szélvédett helyre került. A
vénséges vén, vakolt falak miatt az egész épületet a poros palatáblára emlékeztető szag járta
át. Az előcsarnok egy gyakorlóterembe nyílt, ahol vagy tucatnyi fiatal, fehér köpenyes lány
állt mozdulatlanul a térség közepén, de olyan feszes vigyázzállásban, mintha katonai szemlére
várnának. A csuklyájukat hátravetették.
  A Főtisztelendő Anya megállt a növendékek előtt. A két Tisztelendő Anya, akik idáig
kísérték őket, a lányok mögé sétáltak, s ott várakoztak. – Ki légyen az, ki itt ágyast keres? –
tette föl Harishka a szertartás előírta hagyományos kérdést.
  Rhombur előlépett. – Én… ööö… Rhombur herceg, a Vernius-ház elsőszülöttje és
trónörököse. Házasság sem kizárt. – Letóra pillantva fojtott hangon megjegyezte. – Minthogy
a Házam renegáttá lett, nem vagyok köteles ostoba politikai játékszabályok szerint cselekedni.
Nem úgy, mint egyesek.
  Leto elpirult, eszébe jutottak apja intelmei. Keresd a szerelmet, ahol csak tetszik, de sose
házasodj szerelemből. A rangod az Atreides-házé – tartozol neki annyival, hogy a lehető
legkedvezőbb frigyre lépsz.
  Nemrég ellátogatott az erdők borította Ecazra, hogy találkozzék Armand főherceggel az
ideiglenes fővárosban, miután a Moritanik lebombázták ősi uralkodói székhelyét. Amióta
azonban a Császár – dorgálás gyanánt – a Grummanra helyeztetett egy sardaukar légiót, hogy
sakkban tartsa a lobbanékony természetű vikomtot, a két Ház közötti nyílt ellenségeskedés –
legalábbis egyelőre – szünetelt.
  Armand Ecaz főherceg nyomozócsoportot kért a Császártól, ki akarta vizsgáltatni a híres
ecazi ködfaerdők és egyéb erdőállományok ellen elkövetett állítólagos szabotázs
körülményeit, de ezt Shaddam kereken megtagadta. – Ne ébreszd fel az alvó oroszlánt! – volt
a hivatalos császári indoklás. Shaddam arra számított, ezzel a probléma el is lett intézve.
  A főherceg, méltányolva Leto őszinte igyekezetét a még mindig feszült viszony
enyhítésére, négyszemközt megemlítette, hogy nem volna ellenére, ha legidősebb leánya,
Sanya révén megpecsételnék az Atreides-házzal fennálló régi barátságot. Az ajánlat hallatán
Leto nyomban fontolgatni kezdte az Ecaz-ház vagyoni helyzetét, kereskedelmi, politikai és
katonai erejét, s hogy mivel tudnák esetleg kiegészíteni a Caladan erőforrásait. Még csak meg
sem nézte a kérdéses leányzót. Alaposan gondold meg, milyen politikai előnyök származnak a
szövetségből! Az apja elégedett lett volna vele…
  A Főtisztelendő Anya ismét szólott. – ? fiatal nők képzettségük révén ezernyi módját
ismerik annak, hogyan tegyenek nemesurak kedvére. Mindnyájukat a megadott elvárások
szerint válogattuk, herceg.
  Rhombur közelebb lépett a felsorakozott jelöltekhez, s egytől egyig alaposan szemügyre
vette őket. Voltak szőkék, barnák, vörösek, némelyiknek tejfehér bőre volt, a másoknak
fényes ébenfekete. Mind gyönyörű volt, mind intelligens… s mindannyian higgadtan,
érdeklődve függesztették rá a tekintetüket.
  Leto, ismervén barátja ízlését, meg sem lepődött, amikor Rhombur megtorpant egy nem
különösebben szép, messze ülő, gesztenyebarna szemű lány előtt, akinek világosbarna haja
fiúsan rövidre volt nyírva. Állta Rhombur mustráló tekintetét anélkül, hogy álszemérmes
módon lesütötte volna a szemét, mint egyik-másik társa a sorban. Leto észrevette, hogy a lány
szája csücske egészen picit felkunkorodott.
  – Az ő neve Tessia – mondta a Főtisztelendő Anya. – Rendkívül értelmes, tehetséges ifjú
hölgy. Ókori klasszikusokat szaval, és több hangszeren játszik.
  Rhombur megemelte kicsit a lány állát, s mélyen belenézett sötétbarna szemébe. – Aztán
tudsz-e tréfán felszabadultan kacagni, humorra humorral felelni?
  –  Szeretem a szellemes szójátékokat, uram – felelte Tessia. – Mit szeretnél, fárasztó
szakállas viccet, vagy olyan sikamlósát, amitől magad is elvörösödsz?
  Rhombur jóízű hahotára fakadt. – Ő lesz az! – Megérintette Tessia karját, mire a lány
kilépett a sorból. Leto örült, hogy boldognak látja barátját, de az ő szívére bánat nehezedett,
hisz neki még mindig nem volt kedvese. Rhombur gyakran ösztönösen cselekedett, de végül
mindig jóra fordult, amibe belevágott.
  –  Gyertek ide, gyermekeim – hívta őket Harishka ünnepélyes hangon. – Álljatok elém és
hajtsatok fejet. – Rhombur és Tessia egymás kezét fogva engedelmeskedtek.
  Leto, arcán atyai szigorral, barátjához lépett, megigazította a gallérját, s elsimított egy
ráncot a vállán. Az ixi herceg elpirult, majd zavartan köszönömöt motyogott.
  Harishka folytatta: – Kívánok mindkettőtöknek eredményes, hosszú életet, s hogy
kölcsönösen örömöt leljetek egymásban. Mostantól összetartoztok. Amennyiben az
elkövetkező években úgy döntenétek, hogy házassággal pecsételitek meg a benneteket
összefűző köteléket, a Bene Gesserit áldását adja rátok. Ám ha mégsem volnál elégedett
Tessiával, uram, ő bármikor visszatérhet az Anyaiskolába.
  Leto csodálkozott, mennyi rituális kötelezettséggel járt ez az alapjában véve üzleti
megállapodás. Pedig a caladani futáron keresztül már rég megállapodtak az árban is. Harishka
Főtisztelendő Anya szavai azonban valahogy kézzelfoghatóbbá, valóságossá tették e két
ember kapcsolatát, s reményteljes jövő ígéretét hordozták magukban.
  – Rhombur herceg, nem mindennapi nőt kaptál társadul, meg fogsz lepődni, milyen sok
mindenhez ért. Fogadd meg a tanácsait, Tessia bölcsebb, mint évei száma sejtetni engedné. –
Azzal a Főtisztelendő Anya félrehúzódott.
  Tessia ekkor odahajolt Rhomburhoz és súgott valamit a fülébe. A herceg felkacagott, majd
barátjához fordulva így szólt: – Tessiának érdekes ötlete támadt. Leto, miért nem választasz te
is ágyast magadnak? A választék igazán bőséges – mutatott a növendékek felé. – Legalább
nem meresztgetnéd tovább a szemedet folyton a nővéremre!
  Leto mélyen elvörösödött. Kailea iránti régi keletű vonzalmát hiába is tagadta volna, de az
évek során mindent megtett, hogy érzelmeit leplezze. Intim kapcsolatot sosem
kezdeményezett vele, olyannyira gúzsba kötötték a rangjával járó kötelezettségek és apja
dörgedelmei.
  – Vannak szeretőim, Rhombur, hiszen tudod. A városi és falusi leányzók szívesen veszik
hercegük közeledését. Nincs ebben semmi szégyen – így meg tudom adni a tiszteletet a
nővérednek is.
  Rhombur a szemét forgatta. – Úgy, bármelyik halász lányával ágyba bújsz, de a nővérem
nem elég jó neked?
  –  Nem erről van szó. Úgy érzem, így becsületes veled és a Vernius-házzal szemben.
  Harishka közbeszólt: – Sajnálom, de a felsorakoztatott hölgyek nem Atreides herceghez
illők. Kizárólag a Rhombur herceggel való összeférhetőség szerint válogattuk őket. – Száraz
ajka mosolyra húzódott. – Mindazonáltal el tudnám intézni… – pillantott fel egy belső erkély
felé, mintha egy ott rejtőző személyhez intézte volna szavait.
  – Nem azért jöttem, hogy ágyast vegyek magamnak – vágott közbe Leto nyersen.
  –  ? afféle, ööö, függetlenségpárti – mondta Rhombur a Főtisztelendő Anyának, majd
tanácstalanul Tessiához fordult. – Mitévők legyünk vele?
  – Tudja ő, mit akar, csak magának sem meri bevallani – felelte bölcs mosoly -lyal Tessia. –
Rossz szokás egy hercegnél.
  Rhombur megveregette Leto vállát. – Látod, máris jó tanáccsal szolgál. Leto, határozd el
magad végre, és fogadd el Kaileát ágyasodul! Unom már a kamaszos
  gátlásaidat. Jogod van hozzá, és mindketten tudjuk, hogy… ööö… ennél többre Kailea
úgysem számíthat.
  Leto félszeg nevetéssel hárította el barátja unszolását, pedig hát sokat morfondírozott ezen
a dolgon. Bizonytalan volt, odaálljon-e ezzel a javaslattal Kailea elé. Ugyan hogy reagálna?
Vajon többre tartana-e igényt annál, mint hogy ágyas legyen? Nem, képtelenség!
  Márpedig Rhombur húga tisztában volt a politikai realitásokkal. Az ixi tragédiát
megelőzően Vernius gróf lánya alkalmas jövendőbeli lett volna egy herceg számára
(valószínűleg ez járt az öreg Paulus fejében is). Most már azonban Leto, mint az Atreides-ház
feje, nem engedhette meg magának, hogy beházasodjon egy olyan családba, mely sem
uralkodói címmel, sem hűbérbirtokkal nem rendelkezett többé.
  
   Mi az a Szerelem, melyről oly sokan s oly nagy szakértelemmel vallanak? Vajon értik-e, milyen
megfoghatatlan dolog? Tudják-e, hogy a Szerelemnek annyi meghatározása van, ahány csillag az
égen?
   BENE GESSERIT: KÉRDÉSEK KÖNYVE
  
  A tizenkét esztendős Jessica mohó kíváncsisággal szemlélte az ágyas-válogatásra
felsorakoztatott növendékeket az edzőterem oldalerkélyéről. A mellette álló Mohiam
Tisztelendő Anya utasította erre, úgyhogy a kislány a Bene Gesseritek alaposságával, minden
apró részletet gondosan megfigyelt.
  Ugyan mit akar megláttatni velem az oktatóm?
  A Főtisztelendő Anya a fényezett keményfa padlón állva társalgott az ifjú nemesúrral és
éppen kiválasztott ágyasával, Tessia al-Reill-lel. Jessica nem rá szavazott volna; a
növendékek közt volt nem is egy, aki sokkal szebb, formásabb, elragadóbb volt… csak hát
Jessica nem ismerte sem a herceget, sem az egyéniségét, fogalma sem volt arról, milyen az
ízlése.
  Talán a túl szép nők elbátortalanítják, ami kishitűségből, önértékelési zavarból fakad.
Esetleg Tessia olyasvalakire emlékezteti, akihez korábban gyengéd szálak fűzték. Vagy
egyszerűen valami nehezen meghatározható okból vonzódott hozzá… megtetszett a mosolya,
a szeme, a nevetése.
  – Nem érdemes azon törnöd a fejed, mitől ébred fel a szerelem – figyelmeztette Mohiam
irányított susogóbeszéddel, érzékelve a lány gondolatait. – Arra koncentrálj, milyen hatást
vált ki hétköznapi emberekben.
  Odalent az egyik Tisztelendő Anya hordozható íróállványt hozott, rajta okmánnyal, amit
átnyújtott Rhombur hercegnek, hogy írja alá. A herceg társa, egy fekete hajú, szigorú arcú,
sasorrú nemesúr a válla fölött átkandikálva szemügyre vette az apró betűs írást. Szavaikat
Jessica nem értette a távolság miatt, de különben is szóról szóra ismerte az ősi tiszteletadó
rítust.
  A fekete hajú herceg saját kezűleg igazította meg társa gallérját. Jessica szinte becézőnek
találta ezt a mozdulatot és elmosolyodott.
  – Majd egyszer engem is bemutatnak egy nemesúrnak, Tisztelendő Anyám? ? susogta
Jessica. Eddig ugyanis még nem hozták tudomására, mi célja van vele
  a Bene Gesseritnek, ami lankadatlan kíváncsisággal töltötte el Jessicát – bosszankodott is
eleget Mohiam emiatt.
  A Tisztelendő Anya csúnyácska, korosodó arcán – amint azt Jessica előre sejtette –
ingerültség jelei ütköztek ki. – Ha eljön az ideje, megtudod, gyermekem. A bölcs meg tudja
ítélni, mikor tegyen föl kérdéseket.
  – Igenis, Tisztelendő Anyám. – Jessica elégszer hallotta ezt a dorgálást. – A türelmetlenség
az egyik legfőbb gyengeség.
  A Bene Gesseritek számtalan efféle mondást tudtak, amiket Jessica mind az emlékezetébe
vésett. Keserűen felsóhajtott, ám hamar leküzdötte az érzést, remélve, oktatója nem vette
észre. Nyilvánvaló, hogy a Rendnek valami terve volt vele – de miért nem hajlandók felfedni
előtte a jövőjét? A legtöbb növendéknek már volt némi fogalma a számára kijelölt útirányról,
de Jessica előtt kopár fal tornyosult, semmiféle útmutatás nem szerepelt rajta.
  Határozott céllal készítenek föl valamire, érzem. Valami fontos megbízatásra. Miért hozta
ide a nevelője erre az erkélyre, miért ebben a pillanatban? Nem lehetett véletlen; a Bene
Gesserit mindent előre eltervez, mindent a legnagyobb gondossággal készít elő.
  – Türelem, gyermekem, még nincs itt az ideje – motyogta Mohiam. – Úgy van, azt
mondtam, figyelj – de nem azzal foglalkozol, akivel kellene. Ne a Tessia mellett állót nézd,
hanem a másikat. Aztán elemezd magadban mindkettőt, ahogy egymással viselkednek.
Mondd el, mit látsz!
  Jessica fentről tanulmányozta a két férfit. Mélyeket lélegzett, ellazította az izmait.
Gondolatai, akár a leülepedő ásványok egy pohár vízben, letisztultak.
  – Mindketten előkelő emberek, de a ruházatukból, modorukból és kifejezésmódjukból
ítélve nem vérrokonok. – Jessica le sem vette a szemét róluk. – Évek óta tartó meghitt
barátság fűzi össze őket. Egymásra vannak utalva. A fekete hajú számára fontos, hogy barátja
boldog és elégedett legyen.
  – És még? – Jessica feszült várakozást hallott ki oktatója unszoló hangjából, bár el nem
tudta képzelni, miért. A Tisztelendő Anya a másik nemesúrra szegezte tekintetét.
  – A fekete hajú tartásán és magatartásán látszik, hogy vezető, aki a kötelezettségeit
komolyan veszi. Hatalom birtokosa, de nem részegedett meg tőle. Feltehetően sokkal jobb
uralkodó, mint azt magáról feltételezi. – Jessica figyelemmel kísérte a férfi mozdulatait, látta,
amikor elpirult, s azt is, amikor a többi növendékre sandított, majd elfordult. – És magányos
is.
  – Kiváló – hajolt közel Mohiam a tanítványához, aztán összehúzta a szemét. – Az a férfi
Leto Atreides herceg, téged neki szántak, Jessica. Majdan te leszel a gyermekei anyja.
  Jessica tudta, higgadtan kellene fogadnia a hírt, mint egyszerű feladatot, amit a Rend reá
rótt, váratlanul mégis heves szívdobogás fogta el.
  Ebben a pillanatban Leto herceg, mintha csak megérezte volna az árnyékban meghúzódó
lány jelenlétét, feltekintett az erkélyre – s pillantásuk találkozott. Jessica lobogó tüzet látott a
fiatalember szürke szemében, korát messze meghaladó erőt s bölcsességet, ami súlyos terhek
viseléséből fakadt. Vonzalom ébredt benne iránta.
  De leküzdötte. Ösztönök… automatikus reakciók, visszahatás… Az ember sohasem
engedhet az állatnak. Elhárította ezeket az érzéseket, ahogy Mohiam tanította éveken át.
  Jessica korábbi kérdései válaszra találtak, újabbakat pillanatnyilag nem tudott volna
feltenni. Mély, megnyugtató légzéssel lecsillapította zaklatottságát. Ki tudja, miért, de tetszett
neki ez a herceg… a Rendnek azonban engedelmességgel tartozott. Ki kellett várnia, míg
eljön az idő, hogy megtudja, mit kell tennie.
  A türelmetlenség az egyik legfőbb gyengeség.
  Mohiam magában mosolygott. A parancs szerint – mivel pontosan tudta, mely genetikai
szálakat kell egybekötnie – megrendezte ezt a kurta, ám messziről létrejött randevút Jessica és
Atreides herceg között. Jessica volt annak a hosszú generációkon átívelő fajnemesítési
programnak a kicsúcsosodása, mely a Kwisatz Haderach létrehozását célozta.
  A program irányítója, Anirul Kwisatz Anya – aki Shaddam Császár felesége volt –,   azt
állította, hogy a hosszas munkálkodás legnagyobb valószínűséggel akkor vezet sikerre, ha
egy, a jelenlegi nemzedékből való Harkonnen-leánynak egy Atreidestől lesz gyermeke.
Jessica titokban tartott nemző atyja Harkonnen báró volt… és ha majd készen áll rá,
összehozzák Leto Atreides herceggel.
  Mohiam a sors különös fintorának tartotta, hogy épp a két halálos ellenfél -a Harkonnen-
ház és az Atreides-ház – rendeltetett arra, hogy e hihetetlen jelentőséggel bíró ügyben
egyesüljön, és még csak gyanítani sem fogják… de megbocsátani sem… soha.
  Alig tudta leplezni felindultságát. Hála Jessicának, a Rend már csupán két generációnyira
volt végső céljától.
  
   Amikor felteszel egy kérdést, igazán tudni akarod a választ, vagy csupán a hatalmadat akarod
fitogtatni?
   DMITRI HARKONNEN: FELJEGYZÉSEK FIAIMNAK
 
  Harkonnen báró duplán fizetett, hogy megkaphassa a Suk-doktort.
  Azt hitte, a richesei kormányfőnek, Calimarnak juttatott jókora summa fejében
megszerezheti magának dr. Wellington Yueh szolgálatait legalább annyi időre, ameddig
felállítja a diagnózist és kikúrálja degeneratív betegségéből. Yueh azonban megtagadta az
együttműködést.
  A sápatag Suk-doktor tökéletesen belefeledkezett önmagába és kutatómunkájába a Korona
nevű, orbitális pályán keringő laborholdon. A báró nevének említésekor semminemű jelét
nem adta sem félelemnek, sem tiszteletnek. – Az lehet, hogy a Richeséknek dolgozom –
jelentette ki egykedvűen –,   de nem vagyok a csicskásuk.
  Piter de Vries, akit a Richesére küldtek, hogy a báró érdekében bizalmas tárgyalást
folytasson a doktorral, Yueh korosodó, kifejezéstelen arcát fürkészte, melyről lerítt csökönyös
természete. A két ember egy orbitális kutatóállomás szűk kis laboratóriumi irodájában
álldogált, egy impozáns műholdon, mely a richesei égbolton ragyogott. Calimar kormányfő
hangsúlyozott kívánsága ellenére a keskeny arcú, lelógó bajuszú Yueh, akinek hosszú, fekete
haját ezüst Suk-gyűrű fogta össze, nem volt hajlandó elmenni a Giedi Prime-ra. Öntelt,
arrogáns fickó, gondolta de Vries. Ez felhasználható lesz ellene.
  – Te, uram, Mentát vagy, megszoktad, hogy a szellemi képességeidet, az ötleteidet annak
adod el, aki megfizet érte. – Yueh összeszorított szájjal méricskélte de Vries-t, mintha
boncasztalon feküdne előtte… úgy látszik, oda kívánta. -Ezzel szemben én a Suk Belső Kör
tagja vagyok, és a legmagasabb fokozatú Birodalmi Kondicionálásban részesültem – bökött a
homloka közepére tetovált rombuszra. – Engem nem lehet sem megvásárolni, sem eladni, sem
bérbe adni. Nincs hatalmad fölöttem. Most pedig, megbocsáss, de fontos teendőim vannak –
biccentett, azt is csak épp hogy, s már indult is vissza a kutatólaboratóriumába.
  Ezt az alakot még sosem érte komolyabb bántódás, sosem alázták meg… sosem
kényszerítették térdre. Piter de Vries számára kihívást jelentett.
  A Richesei Triász Központ kormányhivatalaiban de Vries nem sokra ment Calimar
kormányfő átlátszó kifogásaival. Az engedélyével azonban már igen, amivel a biztonsági
kapukon és őrökön át visszatérhetett a Koronára, a műholdra telepített kutatóállomásra.
Minthogy nem volt más választása, a Mentát egyenesen dr. Yueh steril laboratóriumába
sietett. Ezúttal egyedül.
  Úgy látszik, meggyőzőbben kell érvelnem. De Vries nem mert a báró szeme elé kerülni a
megdolgozott, készséges Suk-doktor nélkül.
  Affektáló lépteivel beosont a fémfalú terembe, ami telis-tele volt gépezetekkel, kábelekkel
és tartályokban őrzött, tartósított testrészekkel – a legkiválóbb richesei elektromechanikai
készülékek, Suk-orvosi műszerek és preparált állati szervek sorakoztak körben mindenütt. A
hideg termet kenőanyagok, rothadás, vegyszerek, égett hús és működő elektromos áramkörök
jellegzetes, nehéz szaga ülte meg, pedig az állomás recirkulációs légtisztító rendszere
megpróbálta kiszellőztetni a szennyező anyagokat. Több laboratóriumi asztal zsúfolásig meg
volt rakva kisebb-nagyobb kádakkal, fém- és plázcsövekkel, kígyózó kábelekkel,
adagológépekkel. A boncasztalok fölött emberi végtagokat, szerves gépezeteket ábrázoló
holomásolatok vibráltak a levegőben.
  Miközben a Mentát a laboratóriumot pásztázta tekintetével, váratlanul Yueh feje bukkant
fel az egyik pult túlfelén – kenőcsös, nyúzott képével, kiugró, szögletes arccsontjaival szinte
fémdoboznak látszott.
  – Ne zaklass tovább, Mentát! – reccsent rá de Vries-re mogorván, értésére adva, hogy nem
kíván társalogni vele. Meg sem kérdezte, hogy került vissza a szigorúan titkos objektumnak
számító Korona műholdra. A Birodalmi Kondicionálás rombusz alakú tetovált jele furcsán
fénylett a homlokán, nyilván figyelmetlenül megdörgölte, akkor kente össze kenőcsös
kezével. – Nagyon elfoglalt vagyok.
  – Akkor is beszélnem kell veled, doktor. A báróm parancsát teljesítem. Yueh hunyorítva de
Vries-re meredt, mintha azt latolgatná, melyik kiborgszerv-prototípus illene a Mentáthoz. –
Nem érdekel a báród egészségi állapota. Nem tartozik a szakterületemhez a nyavalyája –
pillantott a kísérleti stádiumban lévő protézisekre, melyek elborították a laboratóriumi
állványokat, asztalokat. Yueh olyan pökhendien közönyösnek mutatkozott, mint akit sem
meggyőzni, sem megvesztegetni nem lehetne az égvilágon semmivel.
  De Vries, miközben folyton beszélt, kar távolságra megközelítette az alacsonyabb férfit.
Nem kétséges, súlyos büntetés várna rá, ha mégis meg kellene ölnie ezt a kellemetlenkedő
doktort. – A báró kicsattanóan egészséges volt, büszke a remek kondíciójára, pompás
fizikumára. Tíz év alatt, anélkül, hogy az étrendjében vagy az edzésprogramjában bármi
változás állt volna be, megkétszereződött a testsúlya. Az állapota fokozatosan romlik,
sorvadnak az izmai, s egyre csak hízik, hízik.
  Yueh a homlokát ráncolta, sunyi kifejezés jelent meg a tekintetében, ahogy ismét a
Mentátra nézett. De Vries észrevette, s visszafogott hangon, ugrásra készen megkérdezte: –
Ismerősen hangzanak ezek a tünetek, doktor? Netán találkoztál már ilyesmivel a praxisodban?
  Yueh gyanakodni kezdett. Úgy helyezkedett, hogy egy mérőműszerekkel teli állvány
válassza el a torz Mentáttóil. A terem túlsó végében kitartóan bugyogott valami lé egy hosszú
kémcsőben, bűz terjengett felőle. – Mi, Suk-doktorok, nem adunk ingyen tanácsot, Mentát. Én
itt létfontosságú kutatást végzek, amiért csillagászati összeget kapok.
  De Vries előre kárörvendett magában, ahogy az ő nagy kapacitású elméje a lehetőségeket
számítgatta. – De doktor, te itt pepecselsz magadban, és közben észre sem veszed, hogy a
drágalátos patrónusod, a Richese-ház a csőd szélére került? Harkonnen báró hosszú évekre
garantálná a kutatásaidhoz szükséges fedezetet.
  A torz Mentát hirtelen a zsebéhez kapott, amitől Yueh összerezzent – azt hitte, a
fegyveréhez nyúl. Ehelyett de Vries előhúzott egy kis lapos, fekete, érintőpaneles terminált, s
bekopogott valamit. A levegőben feltűnt egy régimódi tengerészláda, de színaranyból, a
tetején és az oldalán drágakövekből volt kirakva a Harkonnenek kék griffmadáremblémája. –
Ha megállapítod, mi a baja a bárónak, kérhetsz, amit akarsz, hogy folytathasd a kutatásaidat.
  Yueh kíváncsian előrenyúlt, a keze és az alkarja áthatolt a képen. Erre a láda fedele jól
utánzott nyikorgással felemelkedett, s látni lehetett, hogy belül üres. – Megtöltjük neked a
ládát, amivel csak óhajtod – melanzzsal, soo-kővel, kék obszidiánnal, opaláng ékkővel, hagali
kvarckristállyal… zsaroló iratokkal. Mindenki tudja, hogy a Suk-doktorok megvehetők.
  – Akkor vegyetek magatoknak. Adjatok fel hirdetést, hátha jelentkezik egy.
  –  Mi jobb szeretnénk, khmm… bizalmasan kezelni a dolgot, ahogy Calimar kormányfő
ígérte.
  A fakó képű vén doktor megint lebiggyesztette feketéllő ajkát, s eltöprengett. Yueh egész
világa, úgy látszik, szűk kis buborékként koncentrálódott körülötte, azon kívül számára senki
és semmi nem számított. – Hosszas kezelésről szó sem lehet, de a kórmegállapítást esetleg
vállalom.
  De Vries megrántotta csontos vállát. – A báró amúgy sem tart igényt a szolgálataidra
tovább, mint szükséges.
  Yueh a felkínált kincsen morfondírozott, s hogy mennyivel eredményesebb munkát
végezhetne itt, a Koronán, ha kellő fedezet állna rendelkezésére. De még tétovázott. – Egyéb
kötelezettségeim is vannak. A Suk Egyetem nevezett ki ide, külön erre a feladatra. A
kiborgprotézisek értékes piacot jelentenek majd a Richesének, és nekünk is, ha sikerül
kifejleszteni.
  De Vries beletörődő sóhajjal megnyomott egy gombot a panelen, mire a kincsesláda
észrevehetően nagyobb lett.
  Yueh a bajuszát tépkedte. – Esetleg ide-oda utazgathatnék a Richese és a Giedi Prime
között – inkognitóban, természetesen. Tanulmányoznám a báród esetét, aztán sietnék vissza a
munkámhoz.
  – Kiváló ötlet – felelte a Mentát. – Szóval, elfogadod a feltételeinket?
  – Rendben, megvizsgálom a beteget. De még megfontolom, mi is kerüljön abba a
kincsesládába. – Yueh egy közeli pultra bökött. – Add csak ide azt a mérőeszközt! Ha már
feltartottál, legalább segíts megszerkeszteni egy belső testmagidom prototípusát.
  Két nappal később Yueh – miközben megpróbálta elviselni a Giedi Prime szennyezett
levegőjét és a nagyobb gravitáció keserveit – a Harkonnen-vár orvosi szobájában hozzálátott,
hogy megvizsgálja a bárót. Minden ajtót becsuktak, minden függönyt behúztak, minden
szolgát elzavartak. Piter de Vries a kémlelőlyukon át leskelődött, ahogy szokta, és remekül
szórakozott.
  Yueh félrelökte az esetleírást tartalmazó aktákat, melyekben a báró orvosai az évek során a
betegség lefolyását dokumentálták. – Nevetséges amatőrök! -mormogta. – Nem érdekelnek
sem ők, sem a vizsgálati eredményeik. – Elővette a saját diagnosztikai felszerelését, azokat a
bonyolult szkennereket, amiket csak egy magas képzettségű Suk tudott kezelni. – Vetkőzz le,
kérlek.
  – Ki akarsz kezdeni velem? – A báró igyekezett erősnek mutatkozni, éreztetni, hogy ura a
helyzetnek.
  – Nem.
  A kellemetlennek ígérkező nyomkodások, szurkálások, ilyen-olyan mintavételek előtt a
báró azzal vigasztalta magát, hogy számba vette, hányféleképpen végeztethetné ki a
fennhéjázó Sukot, ha neki sem sikerülne kiderítenie rejtélyes betegsége okát. Ujjaival a
vizsgálóasztalon dobolt. – Egyik háziorvosom sem tudott hatásos gyógymódot javasolni. Azt
mondták, válasszak, ép elmét, vagy ép testet akarok.
  Yueh nem reagált a basszus hangú lamentálásra, hanem orrára biggyesztette zöld lencséjű
szondaszemüvegét. – Szóval telhetetlennek tartottak, amiért mindkettőt meg akartad őrizni –
hümmögte mégis. Beállította a tápegységet és a letapogató rutinokat, aztán rámeredt páciense
elomló, pucér háj tömegére. A báró hason fekve terpeszkedett a vizsgálóasztalon.
Egyfolytában dohogott, panaszkodott a fájdalmaira, zsörtölődött a rossz közérzete miatt.
  Yueh hosszú percekig vizsgálgatta a báró bőrét, belső szerveit, testnyílásait, mígnem az
apró jelekből, részletekből lassacskán kezdett összeállni fejében a kép. Végül az érzékeny
Suk-szkenner egy bizonyos kórokozó jelenlétét mutatta ki.
  – Az állapotodat – úgy tűnik – szexuális úton terjedő fertőzés okozta. Használható-e még a
hímvessződ? – Yueh érdeklődésében humornak nyoma sem volt. Tökéletesen szokványos
kérdésként hangzott.
  –  Hogy használható-e? – horkantott a báró. – Ördög és pokol, még mindig az működik a
legjobban!
  –  Különös. – Yueh szikével a kezében lehajolt, hogy mintát vegyen a fitymáról, mire a
báró döbbenten felordított. – Szükség van rá az elemzéshez – mondta a doktor, de nem
vesztegette az időt mentegetőzésre.
  A keskeny pengével Yueh egy vékony lemezkére kente a bőrmintát, amit behelyezett egy
nyílásba a szemüveg kiszélesedő alsó részén. Aztán beállító csavarokkal ide-oda forgatta a
szeme előtt, más-más megvilágítás mellett. A szondaszemüveg pláza zöldről vörösre, majd
lilára váltott. Utána több fokozatú vegyelemzésnek vetette alá a mintát.
  – Szükség volt erre? – mormogta a báró.
  – Ez csak a kezdet. – Yueh még több orvosi eszközt – főleg éleseket – szedett elő a
ládájából, melyek fel is keltették volna a báró érdeklődését, ha ő maga, és főleg másvalakin
alkalmazhatta volna őket. – Sok-sok tesztet kell még elvégeznem – közölte Yueh.
  Harkonnen báró, miután izzadtan és megviselten visszabújt a köntösébe, ezernyi ponton
sajgó testtel hátradőlt a vizsgálókereveten. Többször is legszívesebben megfojtotta volna ezt a
pökhendi doktort, de nem merte megzavarni a hosszúra nyúló kórmeghatározást. A korábbi
orvosai tehetetlen fráterek voltak, csak hímeztek-hámoztak; most bármi lesz is, ki kell bírnia,
csak választ kapjon a bajára. Remélte, a kezelés és az esetleges kúra kevésbé lesz undorító és
fájdalmas, mint maga a tesztsorozat. Öntött magának a kirana-konyakos üvegből, s kortyintott
egyet belőle.
  – Leszűkítettem a lehetőségek körét, báró – biggyesztette le Yueh az ajkát. ? A betegséged
a ritka, speciális kezelést igénylő kórok kategóriájába tartozik, ám pontosan definiálható. Ha
óhajtod, megismételhetem a teljes mintavételi eljárást és elemzést, hogy véglegesítsem a
diagnózist.
  – Nem szükséges – tápászkodott fel a báró, megmarkolva sétabotját, ha netán használnia
kellene. – Mit találtál?
  Yueh tovább duruzsolt. – A kórokozó egyértelműen heteroszexuális nemi érintkezés útján
került a szervezetedbe. Valamelyik ágyasod fertőzött meg.
  A báró pillanatnyi lelkesedését, hogy végre választ kapott, zavart megdöbbenés váltotta fel.
– Nekem nincsenek ágyasaim. Undorodom a nőktől.
  – Értem, hogyne. – Yueh sok páciensénél tapasztalta már, hogy tagadta, ami nyilvánvaló. –
A tüneteket annyira nehéz észrevenni, hogy nem csodálom, kevésbé járatos kollégáimnak
elkerülte a figyelmét. Eredetileg a Suk-tanok sem említik, én is csak a feleségemtől, Wannától
hallottam efféle rejtélyes kórokról. Ő ugyanis Bene Gesserit-nővér, tőle tudom, hogy a Rend
esetenként hasznát veszi ilyesféle kórokozóknak…
  A báró váratlan lendülettel felült a kereveten. Puffadt arca lángvörös lett a dühtől. –
Nyomorult, mocskos boszorkányok!
  – Úgy, szóval mégis emlékszel – jegyezte meg Yueh önelégülten. – Mikor történt a nemi
érintkezés?
  A báró némi tétovázás után odavakkantotta: – Több mint tizenkét éve.
  Yueh végigsimított hosszú bajuszán. – Wannámtól tudom, hogy egy Bene Gesserit
Tisztelendő Anya képes a belső biokémiai folyamatait oly módon szabályozni, hogy
veszedelmes kórokat tárolhasson a testében látens állapotban.
  – A szuka! – harsogta a báró. – Megfertőzött!
  A doktort láthatóan nem érdekelte a bárót ért igazságtalanság, illetve méltánytalanság. –
Többről van itt szó, mint egyszerű passzív fertőzésről – az ilyen kórokozót átadója akarattal
szabadítja fel. Nem volt az véletlen, báró, ami történt.
  A báró maga előtt látta a lóarcú Mohiamot – milyen gúnyos, tiszteletlen arckifejezéssel
bámult rá Fenringék bankettjén! A banya tudta, egész idő alatt tudta – végignézte, mivé lett,
milyen visszataszító, otromba hájtömeg lett belőle!
  Mindennek az a boszorka volt az oka.
  Yueh behajtotta a szenzorszemüvegét, és összecsomagolta a diagnosztikai felszerelését. –
Most már mennem kell, mi végeztünk egymással. Temérdek munka vár a Richesén.
  – Azt ígérted, kezelni fogsz – akart volna felpattanni a báró, de elveszítette az egyensúlyát,
és visszatottyant a megnyikorduló vizsgálóasztalra.
  – Azt ígértem, megvizsgállak és nem többet, báró. Mi, Sukok sem tehetünk semmit az
érdekedben. Egyelőre nem létezik semmilyen gyógymód vagy kezelés a betegségedre, bár
minden bizonnyal tanulmányozni fogjuk az esetedet a Suk Egyetemen.
  A báró végre a botjára támaszkodva talpra kecmergett. Forrt benne a méreg, már-már a
kígyóméregbe mártott dobónyilakhoz folyamodott, amik a bot hegyébe voltak rejtve.
  De elhessegette a gondolatot, tisztában volt vele, milyen politikai következményekkel járna
rá nézve, ha megölne egy Suk-doktort. A Suk Egyetem erős szövetségeseket tudhatott maga
mellett az Impériumban; nem volt tanácsos összeakaszkodni velük. Különben is, elég orvos
megjárta már, amiért nem jött rá, mi a baja… most megtudta végre.
  Legalább tisztázódott, ki az oka minden keservének. Kire zúdítsa jogos bosszúját.
  – Tartok tőle, kénytelen leszel a Bene Gesseritnél érdeklődni, báró.
  Azzal dr. Wellington Yueh szó nélkül kisietett a Harkonnen-várból, s a következő
csillagbárkával eliszkolt a Giedi Prime-ról. Örült, hogy többé semmi dolga nem lesz
Harkonnen báróval.
  
   Némely hazugságot könnyebb elhinni, mint az igazságot.
   ORÁNIAI KATOLIKUS BIBLIA
 
  Gurney Halleck földijeitől körülvéve is végtelenül egyedül érezte magát. Csak bámult híg
sörébe. Gyenge és fanyar főzet volt, de ha eleget ivott belőle, a fájdalom, ami testét, lelkét
marcangolta, enyhült valamelyest. Másnap persze lüktető fejfájásra ébredt, amivel visszatért a
reménytelenség érzete is, hogy sosem látja többé viszont a húgát.
  Amióta Kryubi parancsnok és a Harkonnen-őrjárat elrabolta szegényt, öt hónap telt el,
ezalatt Gurney törött bordái, sebei és zúzódásai meggyógyultak. ? Rugalmas csontjaim
vannak – szokta mondani keserű humorral.
  A Bheth elrablása utáni napon Gurney ugyanúgy kiment a földekre, mint máskor, s lassan,
sajgó tagokkal ásta tovább az árkokat, ültette a hitvány král-krumplit. A falusiak lopva rá-
rápillantottak, miközben tették a dolgukat, mintha mi sem történt volna. Tudták, ha csökken a
termelékenység, a Harkonnenek visszajönnek és még keményebben megbüntetik őket.
Gurney értesült róla, hogy máshonnan is raboltak el lányokat, de szüleik egy szóval sem
említették másoknak, csak családi körben keseregtek, maguk közt.
  A kocsmában Gurney nem énekelt többé. Ugyan mindig magával hozta öreg balisetjét, de
nem pendítette meg a húrokat, s egyszer sem dalolt a szomorú esemény óta. Csak szopogatta
kesernyés sörét, s magába roskadva ücsörgött, nemigen ügyelt társai vontatott beszélgetésére
sem. A társalgás változatlanul a lélekölő robotról, az időjárásról, vagy az asszonyokról szólt.
Gurney azonban úgy viselkedett, mintha a világ megszűnt volna létezni körülötte.
  Elfacsarodott a szíve, ha eszébe jutott, mennyi szenvedésnek lehet Bheth kitéve, de azért
remélte, még életben van… Feltehetően valamelyik Harkonnen-bordélyházban tartják fogva,
hogy elmondhatatlan ocsmányságokra kényszerítsék. De félő, hogy ha ellenáll, vagy
nincsenek vele megelégedve, az az életébe kerül. Ám az őrjárat haj tó vadászata volt a
bizonyíték rá, hogy a Harkonnenek bármikor szállítani tudták az utánpótlást mocskos, bűzös
kuplerájaikba.
  Odahaza a szülei egyszerűen kitörölték emlékezetükből a lányukat; hagyták volna
tönkremenni Bheth kis kertjét is, ha Gurney nem gondozta volna olyan odaadóan. Szülei még
kurta temetésfélét is rendeztek, s verseket olvastak fel az ütött-kopott Orániai Katolikus
Bibliából. Gurney anyja gyertyát gyújtott, meredten nézte a hunyorgó lángot, és magában
imádkozott. Bheth kedvenc virágaiból – tündérkontyból és százszorszépből – csokrot is
kötöttek az emlékére.
  Ám egyszer csak felhagytak mindezzel, s nyomorúságos életük ott folytatódott, ahol
abbamaradt, anélkül, hogy egyáltalán említették volna a lányukat. Mintha sosem létezett
volna.
  Gurney azonban nem adta fel.
  – Nem is bánjátok? – üvöltötte egyik éjjel apja barázdált arcába. – Hogy engedhetitek,
hogy ezt tegyék Bhethtel?
  – Semmit sem tehetünk érte. – Az idős férfi úgy nézett át a fián, mintha piszkos üvegből
lett volna. – És ha továbbra is az a szándékod, hogy szembeszállsz a Harkonnenekkel,
számíthatsz rá, hogy kegyetlenül megtorolják.
  Gurney elviharzott a kocsmába, ott duzzogott tovább, de társai közelsége sem nyújtott
vigaszt számára. Egyre jobban megcsömörlött tőlük. A hónapok pedig teltek-múltak, zavaros
ködbe borulva.
  Egyszer Gurney a sörét lötyögtette az asztalnál, amikor hirtelen rádöbbent, mi lett belőle.
Reggelente, ha tükörbe nézett, s végigmérte darabos vonásait, egyre inkább tudatosult benne,
hogy többé nem önmaga. A korábbi Gurney Halleck kedélyes fickó volt, tele féktelen hévvel
és muzsikával, aki megpróbált életet önteni ezekbe az agyonhajszolt emberekbe. Ez a mostani
ugyanolyanná vált, mint ők. Pedig csak a húszas évei elején járt, mégis alig különbözött saját
korosodó apjától.
  A vontatott, kedélytelen társalgás folytatódott, s Gurney körülhordozta tekintetét az
unalmas, szürke falakon, a porlepte ablaktáblákon. Ugyanez az egyhangú élet folyt már
nemzedékek óta. Megmarkolta a korsóját, s gyors önvizsgálatot tartott. Felmérte, hogy nyers
erővel vagy fegyverrel nem vehetné fel a harcot a Harkonnenek ellen. Egyéb megoldás jutott
az eszébe. Sokkal fondorlatosabb módon is vissza tudna vágni a bárónak és pribékjeinek.
  Megújult lelkesedéssel elvigyorodott. – Új nóta, barátaim – fogadok, ilyet még nem
hallottatok.
  Földijei aggodalmas mosollyal pislogtak feléje. Gurney felkapta a balisetet, belecsapott a
húrokba, majd harsányan dalba fogott:
  Túrjuk a földet s a város sarát, ennyi és nem több a jussunk, komám.
  Hisz széles a folyó és keskeny az ér, a báró meg… hű, de kövér!
  Életünk keserű, a vég megváltás, ennyi és nem több a jussunk, komám.
  Az óceán mély, a hegy égig ér, a báró meg… hű, de kövér!
  Elrabolt lányainkra bordély vár, fiainkra fertő vagy hóhérbárd.
  Szüleink a feledést választják, szomszédaink az agyonhallgatást
  ? ennyi és nem több a jussunk, komám!
  Gürcölünk napestig, s az éj rövid, a báró meg rajtunk élősködik.
  Ennél a strófánál dermedt csönd ereszkedett a hallgatóságra. – Hagyd abba, Halleck! –
pattant föl az egyik férfi.
  – Miért, Perd? – vigyorodott rá Gurney. – Annyira szereted a bárót? Mondják, sorra viteti a
hozzád hasonló derék ifjakat a kéjbarlangjába.
  Gurney merészen folytatta a sértő, becsmérlő nótákat, mígnem olyan felszabadultság
töltötte el, amiről nem is álmodott. Megkönnyebbült ezektől a daloktól. Társai feldúltan,
rémült tekintettel meredtek rá. Többen elhagyták a kocsmát, minthogy a daloknak nem akart
vége szakadni, de Gurneyt nem lehetett eltántorítani. Jóval éjfél utánig maradt.
  Amikor végre felkerekedett s hazaballagott, úgy érezte, mintha nagy kő esett volna le a
szívéről. Visszavágott hóhérainak, még ha nem is tudtak róla.
  Már nem sok ideje maradt pihenni, hiszen kora hajnalban munkába kellett indulni. De nem
bánta – új erőre kapott. Gurney belépett sötétbe borult házukba; szülei rég nyugovóra tértek
már. Balisetjét betette a szekrényébe, majd leheveredett priccsére, s mosollyal az ajkán
elszenderedett.
  Két hét sem telt belé, Harkonnen-őrjárat landolt teljes csöndben Dmitriben. Pirkadat előtt
három órával érkeztek.
  Fegyveres őrök törtek be nagy garral Halleckék házába, pedig a család sosem tartotta zárva
az ajtaját. Az egyenruhások, amint bemasíroztak, vakító parázsgömböket gyújtottak,
felborogatták a bútorokat, törtek-zúztak, edényeket, amit értek. Kirángatták Bheth összes
virágát a bejárat előtti vén fazekakból. Leszaggatták a kis ablakok fölé akasztott függönyöket
is.
  Gurney anyja sikoltozva kuporodott össze az ágy végében. Apja bizonytalan léptekkel az
ajtóhoz ment, de amikor meglátta a katonákat, ahelyett, hogy otthona védelmére kelt volna,
hátrahőkölt és becsapta a kamraajtót.
  Az őröket azonban csak Gurney érdekelte. Kirángatták az ifjút az ágyából, aki vadul
hadonászott, járt a karja, mint a cséphadaró. A katonák jót szórakoztak küszködésén, aztán
arccal előre durván rálökték a tűzhelyre; Gurneynak kitört egy foga, s lehorzsolta az állát.
Megpróbált négykézlábra tápászkodni, de akkor a pribékek a bordáit kezdték rugdosni.
  Az egyik szőke katona, miután átkutatta Gurney kamráját, megtalálta ütött-kopott
balisetjét. Lehajította a padlóra, Kryubi pedig gondoskodott róla, hogy Gurney arca a
hangszer felé nézzen. Miközben a Harkonnenek leszorították áldozatuk fejét a kemence
tégláira, az őrparancsnok csizmás lábával rátaposott a balisetre és eltörte a nyakát. A húrok
fülsértő pengéssel-zengéssel gubancolódtak össze.
  Gurney felnyögött – e látvány nagyobb fájdalmat okozott neki, mint az ökölcsapások.
Mennyit dolgozott, mire megjavította az öreg hangszert… mennyi örömet szerzett neki…! –
Rohadékok! – acsarogta a katonák felé, mire azok megint püfölni kezdték.
  Gurney közben mindent elkövetett, hogy alaposan megnézze magának kínzóit. Egy
szögletes képű, barna hajú fickóra ráismert. Egy közeli faluból való árokásó volt, csakhogy
most új egyenruhában feszített, váll-lapján az Immenbrech ? altiszti – rangjelzéssel. Egy
másik, krumpliorrú és nyúlszájú fickóról rögtön tudta, hogy innen, Dmitriből „toborozták” öt
évvel ezelőtt. Ám arcukon sem felismerésnek, sem együttérzésnek nem látta jelét. Immár a
báró pribékjei voltak, s vakon engedelmeskedtek, nehogy visszapenderítsék őket korábbi
szánalmas életükbe.
  A két fogdmeg rájött, hogy Gurney felismerte őket, ekkor kicibálták a házból, és odakint
ütötték-verték, kétszer akkora lelkesedéssel.
  Az ütlegelés alatt Kryubi őrparancsnok csak állt oldalt, komor hallgatásba süppedt, és
szinte szomorúan figyelte a jelenetet. Ritkás bajuszát tépkedte szórakozottan. Ezalatt az
emberei ütötték, verték, rúgták Gurneyt, mind jobban felhergelve magukat amiatt, hogy
áldozatuk kevesebbszer ordított fel fájdalmában, mint szerették volna. Végül hátraléptek,
hogy kifújják magukat.
  Akkor előhúzták a botokat…
  Végül aztán, amikor Gurney már moccanni sem bírt, hisz csontjait eltörték, izmait
összezúzták, s alvadt vér borította minden porcikáját, a Harkonnenek visszahúzódtak. Gurney
parázsgömbfüzér éles fénykörében hevert vérbe fagyva, nyögve.
  Kryubi ekkor jelzett az embereinek, hogy vonuljanak vissza a gépükhöz. Egy kivételével
magukkal vitték a parázsgömböket, az ott pislákolt az összetört ifjú fölött.
  Kryubi őszinte sajnálkozással fürkészte Gurneyt, aztán odatérdelt mellé. Suttogva beszélt,
hogy csak ő értse. Gurney a koponyájában lüktető fájdalom ködén át is felfigyelt erre, s
erősen furcsállotta. Arra számított, a Harkonnen-őrparancsnok diadalmasan harsogva közli
majd mondandóját, hadd hallja az egész falu. Ehelyett Kryubi inkább csalódottnak tűnt, mint
elégedettnek. – Más már rég feladta volna. A többség gyorsabban megérti, mi az ábra.
Magadnak köszönheted, Gurney Halleck.
  A parancsnok megcsóválta a fejét. – Miért kényszerítetted ki belőlem, hogy így bánjak
veled? Miért bőszítettél magadra minket? Ezúttal megmentettem az életedet. Hajszál híja volt.
De ha még egyszer belekötsz a Harkonnenekbe, lehet, hogy végeznünk kell veled. – Vállat
vont. – Vagy esetleg kiirtjuk a családodat, téged pedig megcsonkítunk. Az egyik emberem
roppant tehetségesen pattint ki szemgolyókat az üregükből.
  Gurney többször is szólni próbált feldagadt, repedezett szájával. – Rohadékok! – sikerült
végre kinyögnie. – Hol a húgom?
  – A húgod jelenleg ne érdekeljen. Elment. Felejtsd el, a munkáddal törődj.
Mindkettőnknek megvan a magunk feladata, amit a báró kirótt ránk, de ha te nem vagy
hajlandó tenni a dolgodat – villant meg Kryubi szeme –,   teljesítenem kell a kötelességemet.
Ha kritizálni merészeled a bárót, ha sértegeted, ha nevetségessé teszed, hogy elégedetlenséget
szíts ellene, nekem lépnem kell. Vagy te annyira eszes, hogy felfogd ezt.
  Gurney dühös morgással biccentett. Dühe tartotta benne a lelket. De megfogadta, minden
csepp véréért, ami most a földet áztatta, Harkonnen fog a vérével fizetni. Azért is kideríti, mi
lett a húgával – s ha valami csoda folytán Bheth életben maradt, meg fogja menteni.
  Kryubi a csapatszállító felé fordult, az őrök már mind felszálltak. – Ne akard, hogy
visszajöjjek! – vetett még egy pillantást Gurneyra, majd hozzáfűzött egy, az ő szájából
különösnek tetsző szót. – Kérlek.
  Gurney csak feküdt mozdulatlanul, s azt találgatta, vajon mennyi idő múlva merészkednek
elő a szülei, hogy megnézzék, él-e, hal-e. Duzzadt szemhéja mögül homályosan látta, ahogy a
csapatszállító repülőgép felemelkedik és kihúz a faluból. Kíváncsi volt, mikor jönnek a
többiek a lámpásaikkal, akad-e, aki a segítségére siet most, hogy a Harkonnenek már
elmentek.
  De Dmitriben továbbra is sötétség honolt. Mintha mi sem történt volna.
  
   A magunkkal szemben támasztott igényeknek a legnehezebb megfelelni.
   FRIEDRE GINAZ: KARDMESTERI FILOZÓFIA
 
  Amikor Duncan Idaho megérkezett a Ginazra, azt hitte, egyébre nem is lesz szüksége, mint
az öreg herceg becses díszkardjára, hogy nagy harcos váljék belőle. Tele volt romantikus
elképzelésekkel, biztosra vette, hogy lovagregénybe illő, kalandos élet vár rá, s hogy
káprázatos harci fogásokat fog tanulni. Mindössze húszesztendős volt, s fényes jövő elé
nézett.
  Csakhogy a valóság egészen másképp festett.
  A Ginazi Iskola voltaképpen számtalan sziget alkotta világ volt. Felülről olybá hatott,
mintha kenyérmorzsát szórtak volna szét a türkizkék víztükrön. Minden egyes szigeten más-
más mester oktatta tanítványait a maga tudományára, kezdve a pajzzsal való küzdelemtől és
haditaktikától a harci ismereteken át a politikáig és filozófiáig. A nyolc éven át tartó kiképzés
során Duncan szigetről -szigetre járva, az Impérium legkiválóbb harcosaitól sajátíthatja majd
el a harc művészetét.
  Ha túléli.
  A zátonyok övezte legnagyobb sziget adott otthont az iskola űrrepülőterének és
közigazgatási központjának. A magasba törő, karcsú épületek arra a kis tüskés hátú rágcsálóra
emlékeztették Duncant, amit megszelídített és háziállatként dédelgetett a Harkonnenek
börtönerődjében.
  Az Impérium-szerte nagy megbecsülésnek örvendő ginazi kardmesterképző főbb épületei
leginkább múzeumokra és emlékművekre hasonlítottak, mint tanintézetre. Híven tükrözték az
oktató mesterek már-már önhittségnek tűnő magabiztosságát, oly mértékben hittek személyes
felkészültségükben. Politikailag semlegesek voltak, minden erejükkel harcművészetüket
szolgálták, s követőikre bízták a hovatartozás kérdését az Impériumot érintő ügyekben. Az
akadémia fennállása óta a Landsraad számos Nagy Házának feje végezte itt tanulmányait. A
Zsonglőr-ház magasztaló énekeket s dicshimnuszokat komponált a legendás ginazi hősök
nagy tetteiről.
  A város központjában magasodó felhőkarcolóban – Duncan majdani végső vizsgáinak
helyszínén – állt Jool-Noretnak, a Ginazi Iskola alapítójának síremléke. Noretet nyitott,
átlátszó páncélpláz burával és Holtzman-pajzzsal körülvett szarkofágban helyezték örök
nyugalomra, s csupán az arra „méltók” tekinthették meg.
  Duncan megfogadta, mindent elkövet, hogy méltónak bizonyuljon rá…
  Az űrrepülőtéren fekete katonai unit viselő karcsú, kopasz nő fogadta. Hivataloskodó
hangon, kurtán bemutatkozott: Karsty Topernak hívták. – Engem küldtek, hogy átvegyem a
poggyászodat – nyújtotta a kezét Duncan hátizsákjáért és az öreg herceg kardját tartalmazó
hosszú batyuért.
  Duncan védelmezőn magához szorította a pengét. – Csak ha személyesen garantálod, hogy
nem esik bajuk.
  A lány sima homloka redőkbe szaladt. – Nálunk minden más Háznál többre értékelik a
becsületet – mondta, s kezét továbbra is rezzenéstelenül feléje nyújtotta.
  – Nem többre, mint az Atreidesek – felelte Duncan, még mindig a kardot szorongatva.
  Karsty Toper hunyorgott. – Meglehet. Mindenesetre hasonlóképpen.
  Duncan átadta a csomagját, mire a lány egy távolsági ingatopterhez irányította. – Szállj fel
arra. Elvisz az első szigetre. Légy kitartó, engedelmes, és igyekezz mindenből tanulni. – A
kardot és a hátizsákot a hóna alá csapva még megjegyezte: – Ezeket megőrizzük számodra.
Visszakapod, ha eljön az ideje.
  Duncan anélkül, hogy láthatta volna a fővárost vagy az iskola igazgatási toronyházát, már
repült is a mélykék tenger fölött egy távoli, alacsony és buja növényzettel benőtt szigetre,
amely mint egy tavirózsa levele, épp hogy a víz színe fölé emelkedett. A sűrű dzsungelben itt-
ott néhány kunyhó árválkodott. A gép legénysége – három egyenruhás katona – egyszerűen
letette Duncant a partra, s szó nélkül otthagyta. Duncan magára maradt a fövenyen, s hallgatta
a partot ostromló hullámok morajlását – egészen olyan volt, mint a Caladanon.
  Bízott benne, hogy ez valami próba lesz.
  Ekkor a pálmalevelek közül előlépett egy egészen sötétbarna bőrű, göndör ősz hajú, inas
testalkatú ember. Ujjatlan fekete ing volt rajta, amit a derekán öv fogott össze. Meglehetősen
mord arckifejezéssel közeledett, hunyorogva a vakító parti fényözönben.
  – Duncan Idaho vagyok. Te volnál az első oktatóm, uram?
  – Oktató? – meredt rá a férfi bosszúsan. – Az hát, pupák, és úgy hívnak, Jamo Reed – de
foglyoknak itt nincs nevük! Itt mindenki tudja, hol a helye. Végezd a dolgodat és ne
akadékoskodj! Móresre tanítalak én, csak várj!
  Foglyok? – Már megbocsáss, Reed mester, de én kardmesterképzésre jöttem…
  Reed felnevetett. – Kardmester? Ne röhögtess!
  A férfi annyi időt sem hagyott Duncannak, hogy megismerkedjen új környezetével, máris
beosztotta egy fekete ginazi bennszülöttekből álló marcona munkacsapatba. Duncan suta
kézjelekkel igyekezett megértetni magát, minthogy egyik helybéli sem beszélte a birodalmi
galachot.
  Több kimerítő és tikkasztó napon át a csapat csatornákat és kutakat ásott egy, a sziget
belsejében fekvő falu vízellátó rendszerét kellett megjavítaniuk. A levegő olyannyira fülledt
volt és olyannyira tele vérszomjas rovarokkal, hogy Duncan szinte fuldoklott. Az est
közeledtével a dzsungelt még inkább ellepték a szúnyogok és bögölyök, Duncan teste
viszketett, és duzzadt a csípésektől. Kannaszám volt kénytelen magába önteni a vizet, hogy
pótolja, amit az erős verejtékezéssel elveszített.
  Miközben Duncan puszta kézzel emelgette a súlyos kőtömböket, a nap fájón égette
mezítelen hátát. Reed munkafelügyelő egy mangófa árnyékából figyelte, összefont karokkal,
kezében egy szegekkel kivert korbácsot szorongatva. Soha, egyetlen szóval sem említette a
kardmesteri kiképzést. Duncan azonban nem panaszkodott, nem kérdezősködött. Számított rá,
hogy a Ginaz… kiszámíthatatlan lesz.
  Nyilván valami próba, gondolta.
  A Harkonnenek kegyetlenkedéseinek már akkor ki volt téve, amikor még a kilencedik
életévét sem töltötte be. Glossu Rabban a szeme láttára gyilkolta meg a szüleit. Gyerekfejjel
kényszerült rá arra is, hogy halomra öldösse az őt üldöző vadászokat az Erdőőrbázist övező
rezervátumban. Végül elszökött a Giedi Prime-ról, a Caladanra menekült, ám a borzalmak ott
sem kerülték el. Látnia kellett, mint lesz pártfogója, Paulus Atreides herceg összeesküvés
áldozata egy bikaviadal során az arénában. Az Atreides-ház szolgálatában eltöltött egy évtized
után elhatározta, életét a kemény testedzésnek, gyakorlatozásnak, s az eljövendő küzdelmekre
való felkészülésnek szenteli. Eltökélt szándéka volt, hogy ginazi kardmester lesz…
  Egy hónappal később újabb topter érkezett, amelyből minden teketória nélkül kilöktek egy
vörös hajú, halovány bőrű fiatalembert. Az idegen zavarodottan s tanácstalanul toporgott a
parton – Duncan is épp ilyennek tűnhetett az első napon. Mielőtt azonban bárki szóba
elegyedhetett volna a vörös hajúval, Reed mester hátraküldte a csapatot, hogy tompa élű
machetéikkel tovább ritkítsák a sűrű bozótot; nem tudták olyan gyorsan vágni, amilyen
tempóban a dzsungel visszanőtt. Tán épp emiatt küldtek ide fegyenceket, véget nem érő,
hiábavaló erőfeszítésre ítélve őket, hasonlóan a mondabeli Sziszüphoszhoz, akiről Duncan az
Atreides-kastélyban tanult.
  Két nappal később, este látta csak viszont a vörös fiút, miközben pálmalevelekből
összetákolt kis kunyhójában elalváshoz készülődött. A parton elnyúló tábor túlfelén az újonc
nyöszörögve kuporgott a maga kalyibájában – szörnyen leégett munka közben a napon.
Duncan kikászálódott, hogy segítsen neki, s a ginazi csillagok fénye mellett a bennszülöttek
által is használt hűsítő balzsamot kent a fiú felhólyagosodott bőrére.
  A vörös ifjú egyre csak sziszegett fájdalmában, de tartotta magát, nem jajdult fel. Végül
galachul – amivel meglepte Duncant – megszólalt. – Köszönöm neked, akárki vagy is. –
Azzal leheveredett, s behunyta a szemét. – Gyatra egy iskola, az már igaz. Mi a csodát
keresek én itt?
  Hiih Resser – így hívták – a Grumman egyik Alsóbb Házába tartozott. Családi hagyomány
volt náluk, hogy minden második nemzedékből egy alkalmasnak ígérkező ifjút a Ginazra
küldtek tanulni. Kortársai között ő volt az egyetlen, aki szóba jöhetett. – Otthon nagy
baklövésnek tartották, eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak engem ide küldeni. Az apám meg
van róla győződve, hogy fel fogok sülni. – Resser arca megvonaglott, miközben felült,
húzódott felhólyagzott bőre. – Engem folyton alábecsül mindenki.
  Egyikük sem tudta mire vélni, miért kell egy bűnözők lakta szigeten gürcölniük. –
Legalább edzettebbek leszünk – vont vállat Duncan.
  Másnap, amikor Jamo Reed észrevette, hogy ők ketten szóba elegyedtek, megvakarta
göndör, fehér üstökét, majd bosszús ábrázattal más-más munkára irányította őket a sziget
ellenkező csücskeibe.
  Duncan jó darabig nem látta viszont Ressert…
  Ahogy teltek-múltak a hónapok, minden további értesítés és szervezett kiképzés nélkül,
Duncanban egyre jobban forrt a méreg, sajnálta a kárba veszett időt, amit az Atreides-ház
szolgálatában is tölthetett volna. Mikor lesz őbelőle kardmester, ha ez így megy tovább?
  Egy hajnalon aztán, miközben a kunyhójában feküdt, s várta, mikor harsan fel Reed
felügyelő munkára hívó szava, Duncan fülét topterszárnyak ütemes, csapkodó zaja ütötte
meg. A szíve nagyot dobbant. Előugrott, s megpillantott egy repülőgépet, amely közvetlenül a
széles partot nyaldosó hullámok sávjában landolt. A csuklós szárnyak keltette légáramlat a
pálmaleveleket lobogtatta.
  Fekete unis, karcsú, kopasz alak szökkent ki a gépből, és beszédbe elegyedett Jamo
Reeddel. A szikár munkafelügyelő széles vigyorral, meleg kézfogással üdvözölte az érkezőt.
Duncan eddig észre sem vette, milyen hófehér fogai vannak Reednek. Karsty Toper oldalt
lépett, s tekintete végigsiklott a kunyhóikból kíváncsian elősereglő foglyokon.
  Reed munkafelügyelő is a rozoga kalyibák mellett ácsorgó elítéltek felé fordult, majd
elkiáltotta magát. – Duncan Idaho! Ide gyere, pupák! – Duncan futásnak eredt a topter felé.
Amikor közelebb ért, megpillantotta a vörös hajú Hiih Ressert, aki már a pilótafülkében ült.
Naptól szeplős ábrázatán fülig érő mosoly ragyogott fel.
  A fiatal nő köszönésképpen biccentett borotvált fejével Duncan felé, majd szkenner
módjára tetőtől talpig végigmérte az ifjút. Reedhez fordulva galachul megkérdezte: – Sikerrel
járt, Reed mester?
  A felügyelő megrántotta ugyan vézna vállát, de a tekintete váratlanul megtelt lelkesedéssel.
– A foglyokkal nem került összetűzésbe, nem törtek hát az életére. Semmiféle bajba nem
keveredett. A hájából lefaragtunk, de az erejét megsokszoroztuk.
  – A kiképzés része lett volna mindez? – hitetlenkedett Duncan. – Kényszermunka mint
edzésmódszer?
  A kopasz nő keskeny csípőjére tette a kezét. – Valódi fegyencekkel dolgoztál együtt,
Idaho. Mindnyájan gyilkosok, tolvajok, akik életfogytiglani büntetésüket töltik ezen a
szigeten.
  – És ide küldtetek? Közéjük?
  Jamo Reed Duncan mellé lépett s kedélyesen átnyalábolta. – De úgy ám, pupák, és túlélted.
Ahogyan Hiih Resser is. – S atyáskodva megpaskolta Duncan hátát.
  – Büszke vagyok rád.
  Duncan zavarodottan s hitetlenkedve hümmögött. – Már nyolcévesen pocsékabb
börtönökben senyvedtem, mint hinnétek.
  – És még fogsz is mától fogva – jelentette ki Karsty Toper, és komoly hangon így folytatta:
– Az itteni a jellem és az engedelmesség próbája volt – no és a türelemé. Egy kardmesternek
legyen türelme felmérni az ellenfelét, tervet szőni és végrehajtani, tőrbe csalni az ellenséget.
  – Csakhogy egy igazi kardmester általában tájékozottabb a helyzetét illetően – felelte
Duncan.
  – Legalább láttuk, mire mégy egymagádban, pupák – morzsolt el egy könnyet Reed a
szemében. – Ne okozz csalódást – elvárom, hogy eljuss az utolsó próbatételig.
  – Mához nyolc évre – hagyta annyiban Duncan.
  Toper a még mindig csapkodó szárnyú topterhez terelte. Duncan elégedetten nyugtázta,
hogy a lány magával hozta az öreg herceg kardját is. A kopasz nő emelt hangon, hogy
túlkiabálja a motorok zúgását, miután ráadta a tolóerőt, még odakiáltotta Duncannak: – Akkor
kezdődhet az igazi kiképzésed.
  
   A különleges ludas komoly hátrányt jelenthet, ha túl messzire visz egy olyan úton, melyre nem
lelsz magyarázatot.
   MENTÁTTÖRVÉNY
 
  A Harkonnen-vár legsötétebb alagsorának egyik meditációs fülkéjéből Piter de Vries nem
hallhatta sem a csonkoló fűrészek sivítását, sem a megkínzott áldozatok üvöltését. Mentátagya
túlontúl összpontosított egyéb, sokkalta fontosabb ügyekre.
  Számos kemény droghoz folyamodott annak érdekében, hogy fokozza koncentráló
képességét.
  Lehunyt szemmel töprengett az Impérium óraművén, azon, hogyan illeszkedtek egymásba,
csúsztak meg, vagy csikordultak össze az egyes fogaskerekek. A Landsraad Nagy és Alsóbb
Házai, az Űrliga, a Bene Gesserit és a KHAFT kereskedelmi konglomerátum – ezek voltak a
kulcsfontosságú fogaskerekek. És minden egyetlen dologtól függött: a melanzstól, azaz a
fűszertől.
  A Harkonnen-ház óriási hasznot húzott a fűszermonopóliumából. Amikor évekkel ezelőtt
tudomást szereztek a titkos „Amal-tervről”, a báró számára azonnal világossá vált, hogy teljes
csőd, anyagi összeomlás várna rá, ha valóban sikerülne kifejleszteni az olcsó
melanzshelyettesítőt – az egycsapásra értéktelenné tenné az Arrakist.
  A Császár (vagy még valószínűbben Fenring) remekül álcázta a mesterségesfűszer-
kutatást. A roppant költséges beruházást elrejtette a birodalmi költségvetés útvesztőiben –
magasabb adókat vetett ki itt, megemelte az illetékeket ott, behajtott régi keletű adósságokat,
eladott értékes ingatlanokat. Piter de Vries azonban tudta, hol keresgéljen. Számba vett
bizonyos rejtélyes ügyleteket, különösnek tetsző előkészületeket, harmad– és negyedrangú
utórezgéseket, amiket nem lehetett nem észrevenni. Csak egy Mentát volt képes mindezt
nyomon követni, de a jelek kétségkívül egy hosszú távú kutatási programra utaltak, méghozzá
olyanra, ami a Harkonnen-ház gazdasági végromlását eredményezheti.
  A báró természetesen nem szándékozott csendben meghátrálni. Már azzal is
megpróbálkozott, hogy háborút szítson a Bene Tleilax és az Atreides-ház között, hátha úgy
beszüntethetné az „Amal”-programot… de a terv – annak a nyavalyás Leto hercegnek hála –
dugába dőlt.
  Azóta meglehetős nehézségekbe ütközött, hogy kémeiket beszivárogtassák a korábban
Ixnek nevezett bolygóra, de a Mentát nem feltételezte, hogy a tleilaxiak leállították volna
kísérleteiket. Sőt, mint megtudták, a Császár két újabb sardau-kar légiót – úgynevezett
„békefenntartókat” – küldött az Ixre, ami arra utalt, hogy talán a kutatás végre valami
eredményt produkált.
  Vagy esetleg Shaddam kezdte elveszíteni a türelmét.
  De Vries Mentát-transzba dermedt, egyetlen porcikáját sem mozgatta, csupán a
szemizmait. A feje mellett lassan forgó, kerek tálca függött, rajta mindenféle agyműködést
serkentő szerekkel. Az orrára kis sárga dögbogár telepedett, de ő észre sem vette, nem is
érezte. A rovar lemászott az alsó ajkára, s felszívott róla egy csöpp kesernyés sapho-lét.
  De Vries a serkentőkkel teli forgó korongot szemlélte, majd egyetlen szemhunyorítással
megállította az asztalkát. A tálca megbillent, s egy üvegcséből tikópiaszirup ömlött a
szájába… a nyomorult bogárkával együtt, amit egy kapszula melanzskoncentrátum követett.
A Mentát összerágta a kapszulát és lenyelte, utána hosszan ízlelgette az édeskés, csípős
kassziaeszenciát. Majd bekapott még egy kapszulát – ilyen nagy adag melanzsot még sosem
fogyasztott egyszerre, egyetlen transz során. De világosan akart látni végre.
  Valahol egy távoli cellában kínzás folyt, az áldozat vonyított, nyüszítve vallott. Mindebből
de Vries semmit sem érzékelt. Figyelme kizárólag önmagára irányult, egyre lejjebb süllyedt
elméje mélységeibe. Még mélyebbre. Érezte, ahogy tudata kitágul, s megnyílik számára az
idő, mintha szirmait bontogató virág volna. Egybeolvadt az időfolyammal, agya felfogott
minden rezdülést. Pontosan látta a maga helyét, a maga szerepét benne.
  Lelki szemei előtt kibontakozott a számtalan lehetséges jövő egyike – a dupla adag
melanzs serkentő hatása kivételes, a begyűjtött hatalmas információtömegre és intuícióra
támaszkodó Mentát-jövőlátomást eredményezett. Mint egy filmkönyv lapjai, peregtek a
lehangoló képek előtte, nyársakként fúródva a szemébe. Látta a tleilaxi kutatómestert, amint
büszkén feltart egy fiola szintetikus fűszert, és diadalittas kacajjal ő maga fogyasztja el. Siker!
  A kép elhomályosult. Amikor újra kitisztult, de Vries Harkonneneket látott, ahogy sietve
szedik a sátorfájukat az Arrakisról, s hátra se néznek ebek harmincadjára jutó
fűszertelepeikre. Fegyveres sardaukarok masíroztak befelé egy birodalmi csapatszállító
gyomrába, ami elszállította őket a sivatagbolygóról, addigi állomáshelyeikről. Látta, ahogy
leeresztik a kék griffmadaras Harkonnen-lobogót a carthagi erődben és az arrakeeni
kormányzói palotában.
  S helyette felvonják a zöld-fekete Atreides-zászlót!
  Fojtott hördülés szakadt fel de Vries torkából, s Mentátagya újra lepergette a látottakat.
Kétségbeesetten igyekezett rendszert találni bennük, magyarázatot lelni mindarra, amit látnoki
képessége révén megtudott.
  A Harkonnenek el fogják veszíteni a fűszer fölötti egyeduralmukat. De nem feltétlenül az
amal miatt, amit a Császárral lepaktáló tleilaxiak majd kifejlesztenek.
  Akkor hogyan?
  Miközben teljesen átitatódott a serkentőszerekkel, de Vries szinapszisai útvesztőjében
bolyongott. Bármely irányba indult azonban, zsákutcába jutott. Újra kezdte, végigtapogatta az
összes útvonalat, de mindig ugyanahhoz a kérdéshez jutott: Hogyan fog végbemenni?
  A túlzott drogfogyasztás, különösen kombinált szerekkel, nem volt éppenséggel
szabályszerű módja a szellemi teljesítmény fokozásának; de ő maga sem volt szokványos
Mentát, olyan, a Suk Egyetemet elvégzett tehetséges személy, akit adatfeldolgozásra és -
elemzésre képeztek ki. Piter de Vries „torz” Mentát volt – a tleilaxiak növesztették axolotl-
tartályban egy halott Mentát sejtjeiből, a mesterséget pedig a Mentátképző iskolából kilépett
Mentátoktól tanulta. A képzés végeztével a tleilaxiak nem tartották felügyeletük alatt
elrugaszkodott
  Mentátjukat, de Vries azonban gyanította, hogy raktáron tartottak egy másik, vele
genetikailag azonos, kifejlett gholát is arra az esetre, hogy a helyére lépjen, ha netán
Harkonnen báró türelmét vesztve meggondolatlanul cselekedne.
  A tleilaxi „torzítás” bizonyos értelemben tökéletesedést idézett elő. De Vries képességei
messze meghaladták a hagyományos Mentátokéit. Ám ugyanez kiszámíthatatlanná és
veszélyessé is tette, gyakorlatilag irányíthatatlanná.
  A Bene Tleilax évtizedeken át drogkombinációkkal kísérletezett Mentátjaikon; de Vries,
kifejlődése évei alatt, egyike volt kísérleti alanyaiknak. Az okozott hatások
megjósolhatatlanok voltak, ki tudja, miféle – de Vries reményei szerint fejlettebbé tevő – agyi
elváltozásokat eredményeztek.
  Amióta csak a Harkonnen-ház megvásárolta, de Vries minduntalan tesztelte magát,
javítgatta a fizikumát, hogy a kívánt kondícióba hozza. Pusztán az ideális összetételben
szedett serkentőkkel kivételes éleslátásra tett szert, mely által nagy sebességű
adatfeldolgozásra lett képes.
  Miért veszíti el a Harkonnen-ház a fűszermonopóliiimot? És mikor?
  Úgy vélte, nem ártana javasolnia a bárónak, hogy az ilyen-olyan üzelmei terén legyen
elővigyázatosabb, és kettőzze meg a Lankiveilen és másutt elrejtett titkos melanzskészletek
körül az őrséget. Meg kell védenünk magunkat ettől a katasztrófától.
  Elnehezült szemhéja megrebbent, s felnyílt. Éles fényszikrák pattogtak a szeme előtt;
beletelt némi időbe, mire kitisztult a látása. Sikoltozást hallott. A félig nyitott ajtón át látta,
amint két egyenruhás fickó egy nyikorgó kordét húz maga után; a rajta heverő alaktalan
hústömegnek nemrég még emberformája volt.
  Miért veszíti el a Harkonnen-ház a fűszermonopóliumát? De Vries csalódottan tapasztalta,
hogy múlik a drogok hatása – a jövőlátása egyre homályosabb lett. Miért? Még mélyebb
szintre kellett süllyednie. Tudnom kell a választ!
  De Vries vadul félrelökte a tálcát a nyakától, leborítva a serkentő leveket és kapszulákat.
Térdre vetette magát, felmarkolta az összes pirulát és lenyelte mindet. Akár egy állat,
lefetyelte föl a kiömlött sapholevet a földről, majd reszketve összekuporodott a hideg padlón.
Miért?
  Amikor végre elöntötte a kellemes érzés, hátradőlt a nedves, ragacsos talajon, s csak
bámult felfelé a mennyezetre. Akaratlagos testi funkciói lelassultak, amitől úgy nézett ki,
mintha halálba dermedt volna. Az agya azonban villámsebesen pörgött, elektrokémiai
folyamatai felgyorsultak, neuronjai a beérkező jeleket osztályozták, feldolgozták, kerestek,
kutattak… elektromos impulzusok száguldottak egyre gyorsabban és gyorsabban a
szinaptikus réseken át.
  Miért? Miért?
  Az idegpályái izzottak, szinte sercegtek; kálium– és nátriumionok ütköztek más gyökökkel
az agysejtjeiben. A belső mechanizmus felborult, képtelen volt megbirkózni az irdatlan
sebességű adatáramlással. De Vries a teljes idegösszeomlás határára sodródott, már-már
kómába merült.
  Rendkívüli Mentátagya azonban túlélő üzemmódba helyezte magát, kikapcsolt bizonyos
funkciókat, minimálisra csökkentve a sérülést…
  Piter de Vries ébredezett. Körülötte minden merő latyak volt a kiömlött serkentőlevektől, a
szétszóródott drogoktól. Égett az orrlyuka, a szája, a torka.
  A Mentát mellett a báró járkált fel s alá, s korholta, akár egy gyereket. – Most nézd meg,
Piter, milyen mocskot csináltál magad körül! Az a sok melanzs mind
  kárba veszett. Már azt hittem, vehetek új Mentátot a tleilaxiaktól. Ne légy ilyen
meggondolatlan és pazarló többé!
  De Vries fel akart tápászkodni, el akarta mondani a bárónak a látomását, a Harkonnen-ház
bukását. – Láttam… láttam… – De nem tudott beszélni. Hosszú időbe telik még, mire képes
lesz ismét összefüggő mondatokat alkotni.
  A legszörnyűbb mégis az volt a dologban, hogy hiába vett be a kelleténél nagyobb adag
drogot, nem találta meg a választ, amit a báró annyira akart.
  
   Minél jobban ismersz valakit, annál nehezebben döntesz felőle.
   RAPHAEL CORRINO KORONAHERCEG: ÉRTEKEZÉS AZ URALKODÁSRÓL
 
  A Lankievil jégpáncél szorongatta sarkvidéki vizein városméretű kereskedelmi teherhajók
szelték az acélszürke hullámokat – bálnaprém-feldolgozó üzemek voltak, melyek hónapokig
járták a tengereket, mielőtt rakományukkal megtértek volna az űrrepülőtér dokkjaiba.
  Abulurd Harkonnen, a báró ifjabbik féltestvére a kisebb hajókat kedvelte, melyeken
bennszülött legénység szolgált. Számukra a bálnavadászat kihívás volt, művészet, nem pedig
ipari tevékenység.
  Abulurd, miközben vállig érő hamvasszőke haját csípős szél cibálta, a messzeséget
fürkészte hunyorogva. Az eget piszkosszürke fellegek borították, de ő hozzászokott már ehhez
a klímához. Más bolygókon, más Harkonnen-uradalmakon pompás, előkelő palotákban
lakhatott volna, Abulurd mégis ezt a rideg, hegyes-völgyes világot tekintette otthonának.
  Már egy hete a nyílt tengeren tartózkodott, s derűsen buzgólkodott a napbarnított matrózok
között, segíteni próbált, amiben tudott, bár külsőre ugyancsak elütött a lankiveili
bennszülöttektől. A keze sajgott, a tenyere felhólyagosodott, s előbb-utóbb
bőrkeményedésekkel lesz tele. A buddiszlám vallású bálnavadászokat láthatóan mulattatta,
hogy bolygókormányzójuk elkísérte őket és dolgozni akart velük, de hát ismerték különc
szokásait. Abulurd sosem vágyott fényűző életre, ceremóniákra, hatalma vagy gazdagsága
fitogtatására.
  A mély északi tengerekben csordákban úsztak a Bjondax prémes bálnák, akárcsak a vízi
bölények. Az aranybarna szőrű volt a leggyakoribb; különleges leopárdmintás már sokkal
ritkábban fordult elő. A megfigyelő állásokban – kattogó imamalmaik és füstölőik mellől –
őrök pásztázták látcsövekkel a jégtábláktól fehérlő vizet, magányos bálnák után kutatva. A
szolgálaton kívüli bálnahalászok hosszas imádkozással töltötték idejüket. Ezek a bennszülött
vadászok gondosan megválogatták az elejtendő állatokat, csak azt ölték meg, amelynek
értékes prémjét a legmagasabb áron értékesíthették.
  Abulurd beleszimatolt a sós levegőbe, érezte a mindig szitáló havas eső fanyar illatát. Alig
várta, hogy elkezdődjék a vadászat, amikor a kapitány és első tisztje harsogva osztogatják a
parancsokat, s úgy bánnak vele, mint akármelyik matrózzal. Addig azonban nem volt mit
tennie, várt hát, és a családján elmélkedett…
  Éjjelente, miközben a hullámokon himbálózó halászhajó merevített oldalát neki-nekiütődő
jégtömbök döngették, Abulurd énekelgetett, vagy részt vett a legénység kedvenc
társasjátékában. Időnként szutrákat szavalt a nyers modorú, de mélyen vallásos matrózokkal.
  A kabinok parázsló kályháit össze sem lehetett hasonlítani lobogó tüzű kandallóival,
amiket népes udvarházában, vagy a Tula-fjord bejáratában álló romantikus kis magán
villájában építtetett. Abulurd élvezte ugyan a bálnavadászatot, de máris hiányzott neki halk
szavú, erőslelkű felesége. Emmi Rabban-Harkon-nennel évtizedek óta házasok voltak, s a
több napos távollét csak megédesíti majd újbóli együttlétüket.
  Emmi egy előkelő, de lecsúszott Alsóbb Házból származott. Négy generációval korábban –
a Harkonnen-házzal való szövetkezést megelőzően – a Lankiveil e harmadrangú család, a
Rabban-ház hűbérbirtoka volt. Istenfélő életet éltek, kolostorokat és lelkigyakorlatos házakat
építettek a komor hegyek között, ahelyett, hogy kiaknázták volna világuk természeti
erőforrásait.
  Abulurd apja, Dmitri halála után magával vitte Emmit az Arrakisra, ahol hét keserves
esztendőt töltöttek el. Idősebb féltestvére, Vladimir vasakarattal megszilárdította ugyan a
Harkonnen-ház hatalmát, apjuk mégis Abulurdra, a szelíd, elmélkedő hajlamú fiára
hagyományozta a fűszerügyletek irányítását. Abulurd felfogta ugyan pozíciója jelentőségét,
hogy a melanzs mekkora vagyonhoz juttatta családját, de a sivatagvilágot átszövő bonyolult
politikai összefonódásokat sosem tudta átlátni.
  Abulurdot erőszakkal, csúfos körülmények között űzték el az Arrakisról. De mondhattak
akármit, ő szívesebben élt a Lainkiveilen, ahol nem nyomta agyon a felelősség súlya, s olyan
emberek között, akiknek értette az észjárását. Sajnálkozva gondolt a sivatagbolygó lakóira,
akiket a féktelen becsvágy fűtötte báró eltiport, de Abulurd megfogadta, itt minden erejével
azon lesz, hogy a népét szolgálja… de persze annyit sem tett meg, hogy visszakövetelje az őt
jogosan megillető alkerületi kormányzói címét. A politikát mindig is unalmas, haszontalan
energiapazarlásnak tartotta.
  Neki és Emminek csupán egyetlen fiuk volt, a harmincnégy esztendős Glossu Rabban, aki
– a lankiveili hagyomány szerint – az anyai ági nevet vitte tovább. Sajnálatos módon fiukat
meglehetősen goromba természettel ruházta fel a sors, ráadásul jobban kötődött
nagybátyjához, mint a saját szüleihez. Abulurd és Emmi ugyan szerettek volna több gyereket,
de a Harkonnen-vérvonal nem bizonyult különösebben termékenynek…
  – Albínó! – kurjantotta a figyelő, egy éles szemű fiú, kinek dús, fekete haja varkocsba
fogva himbálózott prémmel bélelt zubbonya fölött. – Magányos fehér bálna… húsz fokkal
balra!
  A hajó felbolydult, akár egy méhkas. A neuroszigonyosok megmarkolták fegyvereiket. A
kapitány fokozta a sebességet. Matrózok kapaszkodtak fel létrákon a fedélzetre, s összehúzott
szemmel bámulták a vizet, melyen mint óriási, fehér tépőfogak, jéghegyek sodródtak. Egy
egész nap telt el a legutóbbi fogás óta, úgyhogy a fedélzet felsúrolt deszkái még tiszták voltak,
a tartályok üresek, az emberek felajzottak.
  Látcsöveket adtak körbe. Abulurd várt, míg rákerült a sor, hogy szemügyre vehesse a fehér
tarajú hullámokat. A felvillanó foltok fehér bálnától is származhattak volna, de mint kiderült,
tovaimbolygó jégtömbök voltak. Végre aztán megpillantotta a kiemelkedő állatot, annak ívbe
hajló, tejfehér szőrű testét. Még fiatal volt. Az albínókat, a faj legritkább egyedeit, a többiek
kiközösítették, magukra hagyták, így azok a csorda segítsége nélkül ritkán érték meg a
felnőttkort.
  A szigonyosok a célt méregették, miközben a hajó mind közelebb siklott zsákmányához.
Az imamalmok egyre csak pörögtek, kattogtak a szitáló esőben. A kapitány kihajolt a
parancsnoki hídról, s harsány hangon, ami a jeget is megrepesztette volna, lekiáltott: – Ha
sértetlenül kihúzzuk, akár mehetünk is haza, meglesz mindenkinek a jussa!
  Abulurd szerette látni a kitörő örömöt és vidámságot az arcokon. Ujjongó lelkesedés
kerítette hatalmába, a szíve kalapált, a vére száguldott ereiben a csikorgó hideg ellenére is. Ő
maga sosem kérte a részét a nyereségből, hisz nem volt szüksége mellékkeresetre, inkább
engedte, hogy a halászok szétosszák maguk között.
  Az albínó cet megszimatolhatta a veszélyt, mert gyors tempóban úszni kezdett egy
jéghegyekkel teli tengerrész felé. A kapitány felpörgette a dohogó motorokat, csak úgy
pezsgett a víz a hajó nyomában. Ha a Bjondax prémes bálna alábukik, elveszítik.
  A prémes bálnák hónapokat töltöttek el a vastag jégtakaró alatt. Odalent, a működő
vulkánokban gazdag sötétségben melegre s bőséges táplálékra leltek, dúskálhattak a
krillrajokban, spórákban és a lankiveili planktonban, melynek a fotoszintézishez nem volt
szüksége közvetlen napfényre.
  Az egyik messze hordó puska hangos pukkanással impulzusküldő toldatot tapasztott a
fehér bálna hátára. A tüske becsapódására az albínó alámerült. Az irányítópultnál ügyködő
tengerész ekkor elektromos ütést mért a bálnára a toldaton át, mire az óriás ismét
felemelkedett.
  A hajó elfordult, jobb oldalával csikorogva súrolt egy jéghegyet, de a merevített hajótest
kibírta az ütközést, s a kapitány levágta a kanyart. Két szigonyos-mester fegyelmezett
higgadtsággal beszállt egy-egy üldöző csónakba – keskeny orrú, jégtörő tőkesúllyal ellátott,
karcsú vízi járművekbe. Becsatolták magukat, lehúzták az átlátszó védőtetőt, majd
lehuppantak a jéghideg vízbe.
  Az üldöző csónakok a tajtékos hullámokon bukdácsolva, időnként jégtömböknek csapódva
közeledtek a cél felé. Az anyahajó került egyet, s az ellenkező irányból közelített. Mindkét
szigonyosmester az albínó bálna elé vágott, hátravetette a buboréktetőt, s felállt a fülkében.
Tökéletes hidegvérrel hosszú kábítónyársakat hajítottak a bálnára.
  A bálna megpördült, és meglódult a halászhajó felé. A szigonyosmesterek utána, de
akkorára a főhajó is beérte őket, s a fedélzetről négy másik szigonyos – gerelyvető római
légiósokat meghazudtoló összehangoltsággal – újabb kábítónyársakat röpített az állat testébe,
amitől az végleg elbódult. Amikor a két üldöző csónak a prémes óriás mellé érkezett, a
szigonyosmesterek együttes erővel megadták neki a kegyelemdöfést.
  Később, miközben az üldöző csónakokat felcsörlőzték a fedélzetre, a nyúzok és a
prémkikészítők felszíjazták szeges bakancsaikat, s leereszkedtek a hajó oldalán a vízen lebegő
tetemre.
  Abulurd sokszor látta már, milyen, amikor elejtenek egy bálnát, de undorodott az azt
követő hentesmunkától, ezért átballagott a jobb oldali fedélzetre, s tekintetét az észak felé
elterülő jéghegyek láncain legeltette. A csipkézett gerincek, rücskös alakzatok az otthoni fjord
meredek sziklafalaira emlékeztették.
  A bálnahalászhajó ekkor már mélyen bent járt a bennszülött vadászvizeken, messze az
északi határ közelében. A KHAFT bálnavadászai sosem merészkedtek föl idáig, behemót
hajóikat nem tudták volna biztonsággal navigálni a jéghegyek között.
  Az orrban egyedül álldogáló Abulurd élvezettel szemlélte a sarki jég szikrázó, tiszta
fehérségét, ahogy csillámlott a szűrt napfényben. Hallgatta az egymásnak ütköző, torlódó
jéghegyek csikorgó moraját, tekintete elkalandozott. Egyszer csak valami öntudatlanul is
megragadhatta a figyelmét, mert megakadt a szeme egy különös, szögletes jégtömbön, mely
egy árnyalattal szürkébbnek tűnt a többinél. A fénye is tompább volt.
  Hunyorgott, erőltette a szemét, majd felkapott egy látcsövet. A háta mögül lárma,
trancsírozás zaja hallatszott, ahogy a halászok vágták, darabolták a maguk zsákmányrészét.
Abulurd az olajlencséket állítgatta, a furcsa jéghegyet fürkészte.
  Hosszú percekig vizsgálgatta a sarkokat, kiszögelléseket – örült, hogy valami elvonta a
figyelmét a véres munkálatokról. De az élek valahogy túl szabályosak voltak, a vonalak túl
egyenesek ahhoz képest, hogy a tömb valamikor egy gleccserről szakadt le, zuhant a tengerbe,
majd sodródás közben ki tudja, hány másik jégheggyel ütközött, súrlódott.
  Ekkor lent, a víz színe fölött meglátott valamit, ami erősen úgy nézett ki, mint egy ajtó.
  A parancsnoki hídhoz sietett. – Egy óra alatt végeztek, ugye, kapitány? – kérdezte.
  A széles vállú ember bólintott. – Igen. Aztán irány haza. Netán trancsírozni akarsz te is?
  Abulurd megütközve kihúzta magát, a gondolatától is elborzadt, hogy bálnavérrel
mocskolja össze magát. – Nem… igazából csak kölcsön szeretnék kérni egy kis csónakot,
hogy közelebbről szemügyre vegyek… valamit az egyik jéghegyen. – Rendes körülmények
között kíséretet kért volna magának az ismeretlen, dermesztő tengeren való kiránduláshoz, de
most, hogy a halászok mind a bálna körül szorgoskodtak, még örült is, hogy elhúzódhat a
halálszagtól.