Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Harkonnen ház(3)

2010.12.22

közelebbi kapcsolatba, meghitt viszonyba is kerülhettek volna egymással. De nem engedhette


közel magához, merengett C'tair, és mást sem. Az elgyengítené, megingatná elhatározásában.


Nem hagyhatta, hogy bármi is elterelje a figyelmét az Ix sorsáról, jövőjéről.


  Az egyik őr a bejáratnál figyelmeztetően rájuk szisszent, mire mindnyájan lekuporodtak s


rémült hallgatásba merültek. A parázsgömbök tompított fényre váltottak. C'tair a lélegzetét is


visszatartotta.


  Odafentről zúgás hallatszott, egy felderítő járőrcirkáló körözött az elhagyatott épületek


fölött, hátha gyanús vibrációt, tiltott mozgolódást észlel. Az ellenállók meglapultak a sűrű


árnyak alatt. C'tair magában elismételte az összes lehetséges menekülési módozatot, ha el


kellene iszkolnia innen, ki a vaksötétbe.


  A légi jármű azonban tovább berregett a barlangváros más negyedei felé. Röviddel ezután


a megriadt partizánok talpra kecmeregtek, s szégyenkezve, izgatottan nevetgélve a


homlokukat törölgették.


  C'tair, még mindig görcsbe rándult gyomorral, úgy határozott, nem marad tovább. Eszébe


véste a következő gyűlés helyszínének koordinátáit, összecsomagolta megmaradt portékáját,


majd körülhordozta tekintetét az egybegyűlt arcokon – ki tudja, nem utoljára látták-e egymást.


  Utoljára még biccentett Miral Alechem felé, aztán kisurrant az ixi éjszakába, a mesterséges


csillagokkal teli ég alá. Már eldöntötte, hol tölti az éjszakai pihenőidő hátralevő részét… és


azt is, milyen álruhát választ másnapra.


   


   Azt mondják, a freménekből hiányzik a bűntudat érzete, kiölte belőlük az emésztő bosszúvágy. Ez


ostobaság. Bűntudatuk csak a legprimitívebb vadembereknek és az antiszociális bűnözőknek nincs.


A íremének magasan fejlett világnézetének középpontjában népük jóléte áll. A közösségi érzület


majdhogynem erősebb bennük, mint saját maguk egyéni érdeke. Csupán az avatatlan idegenek


szemében tűnnek e sivataglakók kegyetlennek… amiképpen a íremének szemében az idegenek.


   PARDOT KYNES: AZ ARRAKIS NÉPE


 


  A fényűzés a nemesen születetteknek való, Liet – mondta Pardot Kynes, miközben a


homokjáró az egyenetlen talajon zötykölődött. Itt, egymás között, szívesebben szólította a fiát


a titkos sziecsbeli nevén, mint Weichih-ként, amit idegenek előtt használt. – Ezen a bolygón a


gyors helyzetfelismerés és az éberség a legfőbb szabály. Ha ezt képtelen vagy megtanulni,


nem leszel hosszú életű.


  Miközben Kynes az egyszerű kormányművet kezelte, odabökött a vaj sárga hajnali


derengésben élesen kirajzolódó dűnékre. – Azért a viszonzás sem marad el. Én a Salusa


Secunduson nőttem fel, s még annak a lepusztult, meggyötört világnak is megvolt a maga


szépsége… bár a Dűne makulátlan tisztaságával semmi sem kelhet versenyre. – Kynes mély


lélegzetet vett cserepes ajkai közt.


  Liet tovább nézelődött az összekaristolt ablakplázon át. Apjával ellentétben, aki szokása


szerint rögtön kimondta, ami éppen eszébe jutott – s kijelentéseit, mint magasztos eszméket,


tátott szájjal hallgatták a fremenek –,   Liet hallgatag természet volt. Összehúzott szemmel,


fáradhatatlan éberséggel fürkészte a tájat, hátha megpillant valami apró, oda nem illő tárgyat.


  Egy ilyen zord planétán a túlélés múlt azon, hogy az ember elegendő, tapasztalati tényeken


alapuló tudásra tegyen szert. Liet úgy érezte, apja – bár sokkal idősebb volt nála – mindezt


nem fogta fel olyan teljességében, mint ő. Pardot Kynes elméje ugyan tele volt nagyszerű


elképzelésekkel, mégis csupán ezoterikus adatokként kezelte őket. Nem az eszével, lelkével


értette a sivatagot…


  Kynes már évek óta a fremenek között élt. IV. Shaddam Császár nem sok érdeklődést


tanúsított a munkája iránt, s mivel Kynes sem pénzért, sem utánpótlásért nem zaklatta, hát


békén hagyták. Ahogy telt-múlt az idő, Shaddam és tanácsadói még kevesebb figyelmet


szenteltek a planetológusnak, s már rég nem számítottak rá, hogy rendszeresen küldözgetett


jelentései bármi szenzációt tartalmaznának.


  Pardot Kynesnak és a fiának ez éppen megfelelt így.


  Vándorlásai során Kynes gyakran felkereste a teknők és grabenek népét, akik távoli


falvakban tengették nyomorúságos életüket. Igazi fremenek nemigen érintkeztek a városi


népséggel, titkon megvetették őket, amiért túlságosan elpuhultak, túlságosan civilizáltak


lettek. Liet az Impérium minden kincséért sem lakott volna ezeken a szánalmas


nyomortelepeken. Az apja azonban el-ellátogatott hozzájuk.


  Terepjárójukkal messzire elkerülték az országutakat és forgalmasabb közutakat, menet


közben megállva több meteorológiai állomásnál, hogy leolvassák az adatokat, bár Pardot


lelkes fremen csapatai boldogan elvégezték volna „ummá-juk” helyett az ilyen csip-csup


feladatokat.


  Liet külsőre sok mindenben az apjára ütött, bár keskenyebb arca és közel ülő szeme fremen


anyjára emlékeztetett. A haja szőke volt és az álla még sima, de később nyilván ő is szakállt


fog növeszteni, mint a nagy planetológus. Liet szemét máris mélykékre festette a fűszer, hisz


minden falat ételben, még a sziecsek levegőjében is ott volt a mindent átitató melanzs.


  Épp egy kanyonban zötykölődtek előre, amikor egy éles kanyar után Liet apja meglepetten


felkiáltott. – Oda nézz! – mutatott az álcázott szélcsapdákra, melyek a nedvességet vezették a


melléjük ültetett nyúlcserje és koldusfű palánták tövéhez. – Megfogantak! Több generációba


telik, de létrehozzuk az önfenntartó „ciklust”, előbb prérivé, majd erdőségekké varázsoljuk ezt


a bolygót. A homoknak magas a sótartalma, ez is az egykori óceánokra utal, és a fűszer maga


alkalikus. – Elnevette magát. – Lenne is felháborodás Impérium-szerte, ha kiderülne, hogy a


fűszer melléktermékeit mi alantas célra: trágyának használjuk! -Kynes rámosolygott a fiára. –


De mi tisztában vagyunk ennek a fontosságával, nem igaz? A fűszer lebontásával


beindíthatjuk a fehérjeszintézist. Már most is, ha elég magasan repülünk, láthatunk zöld


foltokat, ahol egybefüggő növénytakaró köti meg a dűnék oldalait.


  Az ifjú felsóhajtott. Az apja csodálatos ember volt, aki nagyszerű álmokat dédelgetett a


Dűne jövőjével kapcsolatban, de Kynesnak olyannyira csak egyetlen cél lebegett a szeme


előtt, hogy szinte semmi mást nem látott az univerzumból. Liet tudta, ha valamelyik


Harkonnen-őrjárat észrevenné az ültetvényt, feldúlná, aztán megbüntetné a fremeneket.


  Liet, bár még csak tizenkét esztendős volt, már fegyveres portyákon vett részt fremen


fivéreivel s Harkonneneket ölt. Több mint egy éve ő és barátai – élükön a vakmerő Stilgarral


– olyan célpontok ellen intéztek támadásokat, melyekre a többiek gondolni sem mertek,


valóságos istenkísértésnek tartották. Csak egy hete is Liet a társaival felrobbantott vagy


tucatnyi toptert valamelyik helyőrségen. Sajnos, a Harkonnen-osztagok szegény civileken


álltak bosszút, nem tettek különbséget a falvakban megtelepedett lakosság és a homoki


lidércek, a fremenek között.


  Liet nem említette apjának gerillacsatározásait, úgy vélte, az idősebb Kynes nem értené


meg az abban rejlő szükségességet. Az előre megfontolt szándékkal elkövetett erőszak –


bármilyen célból követték is el – idegen fogalom volt a planetológus számára. Liet azonban


megtette, amiről úgy érezte, kötelessége megtenni.


  A homokjáró egy, a sziklás előhegység lábánál megbúvó falu felé közeledett; a térképük


szerint úgy hívták, Bilar tábor. Pardot tovább elmélkedett a melanzsról és annak különös


sajátosságairól. – Túl hamar megtalálták a fűszert az Arrakison. Ez visszavetette a


tudományos vizsgálódást. Olyan abszolút hasznosnak és helyesnek bizonyult az első


pillanattól fogva, hogy senki sem törődött azzal, hogy a mélyére hatoljon rejtélyeinek.


  Liet feléje fordította a fejét. – Azt hittem, a kezdet kezdetén pontosan emiatt helyeztek ide,


hogy megértsd a fűszer természetét.


  – Igen… de a mi feladatunk sokkalta fontosabb. Elég sűrűn küldözgetek még jelentéseket


az Impériumnak ahhoz, hogy meggyőzzem őket, teszem a dolgomat… bár nem sok sikerrel. –


Mindeközben Kynes egy szutykos, homok- és porlepte épületcsoport felé tartott.


  A homokjáró nagyot döccent egy durva göröngyön, de Liet észre sem vette, előre bámult a


falu felé, hunyorogva az éles reggeli fényben. A sivatagban olyan kristálytiszta volt a hajnali


levegő, mint a törékeny üveg. – Valami baj van – szakította félbe apját.


  Néhány másodpercbe beletelt, mire Kynes felfogta és abbahagyta a régi időkről való


elmélkedést, de aztán lefékezett. – Mi az?


  – Valami nem stimmel – mutatott előre Liet a falu felé.


  Kynes a vakító ragyogás miatt beárnyékolta a szemét. – Semmit sem látok.


  – Azért csak óvatosan közelítsünk.


  A falu közepén rémisztő látvány tárult a szemük elé.


  Túlélő áldozatok botorkáltak mindenfelé félőrülten, visongva és acsarogva, akár a


vadállatok. Iszonyú volt a lárma, és főleg a szag. Az emberek a hajukat tépték, véres


csomókban szaggatták le a fejükről. Néhányan a saját szemüket vájták ki hosszú körmeikkel,


aztán csak szorongatták szemgolyóikat a markukban; úgy, vakon, neki-nekitántorodtak a


kunyhók tapasztott falának, s virító vörös foltokat hagytak maguk után.


  – Shai-huludra! – suttogta Liet alig hallhatóan, apja azonban hangosan, birodalmi galachul


szitkozódott.


  Egy férfi – mindkét szemürege véresen tátongott a szemöldöke alatt – összeütközött egy


földön kúszó asszonnyal; dühödt ordítással estek egymásnak, és puszta kézzel tépték,


marcangolták, köpködték egymást. Az utcát sárfoltok tarkították – felborogatott víztartályok


nyomai.


  Rengeteg holttest hevert szanaszét, akár az eltaposott rovarok, kifacsarodott tagjaik furcsa


pózba merevedtek. Néhány épület behajtott ablaktáblákkal, elbarikádozva állt, kirekesztve az


őrjöngő szerencsétleneket, akik hasztalan püfölték artikulátlanul üvöltözve a falakat, hogy


bejuthassanak. Az egyik felső emeleti, porlepte ablakpláz mögött Liet rettegő női arcot


pillantott meg. A többiek elrejtőztek, vagy már közönyössé váltak az őrjöngő tébollyal


szemben.


  – Apám, segítenünk kell rajtuk – szólt Liet és kiugrott a homokjáróból, pedig az még


mozgásban volt. – Hozd a fegyvereidet. Lehet, hogy védekeznünk kell.


  Magukhoz vették a régi maulapisztolyokat és a késeket. Annak ellenére, hogy Kynes


lélekben tudós volt, azért ha úgy adódott, harcosként is remekül megállta a helyét – meg


kellett, hogy védelmezze az Arrakishoz fűződő ábrándjait. Legendává nőtt egykori hőstette is,


amikor lekaszabolt fél tucat Harkonnen-brigantit, mert három fremen ifjú életére törtek. Azok


a megmentett fremenek voltak most az ő leghívebb segédei: Stilgar, Turok és Ommun. De


Pardot Kynes ilyen ellenfelekkel még sosem került szembe…


  Az eszüket vesztett falusiak észrevették őket és felmordultak. Megindultak feléjük.


  – Ne öld meg őket, csak ha feltétlenül szükséges ? jegyezte meg Kynes, és elcsodálkozott,


fia milyen villámsebesen magára csatolta a maulapisztolyt és a kriszkést. – Vigyázz magadra!


  Liet kióvakodott az utcára. Förtelmes bűz vágta mellbe, mintha haldokló leprások


áporodott lehelete terjengett volna a település fölött.


  Pardot megrökönyödve ellépett a homokjárótól. A falun nem látszott sem lézerfegyver


égette pörkölődés, sem hajítófegyver okozta szilánkos roncsolódás. Semmi, ami Harkonnen-


rajtaütés nyilvánvaló jele lett volna. Valami kór? Ha igen, akkor ragályos lehet. Ha járvány


vagy valami fertőző elmezavar tört ki, nem engedheti, hogy a fremenek a lepárlókba vigyék a


tetemeket.


  – A fremenek a démonoknak tulajdonítanák mindezt – töprengett Liet menet közben.


  Két véres arcú szerencsétlen ekkor rohanni kezdett feléjük, tátott szájuk feneketlen


sötétjéből eszelős vijjogás tört elő, s ujjaikat kimeresztették, mintha saskarmok volnának. Liet


célzott a maulapisztollyal, halk fohászt rebegett, aztán kétszer tüzelt. A lövések pontosan a


támadók mellébe fúródtak, s mindkettő holtan rogyott össze.


  Liet lehorgasztotta a fejét. – Bocsáss meg, Shai-hulud.


  Pardot a fiát fürkészte. Igyekeztem sok mindent megtanítani neki, de lám, a részvét


képessége vele született. Minden egyebet el lehet sajátítani film-könyvekből is… kivéve a


részvétet.


  A fiúcska a két holttest fölé hajolt, s legyűrve magában babonás iszonyodását, alaposan


megvizsgálta őket. – Szerintem nem fertőző betegség. – Hátratekintett Pardotra. – Tudod,


eleget sürgölődtem a sziecs gyógyítói körül, és… ? Hirtelen elhallgatott.


  ? Nos?


  – Azt hiszem, megmérgezték őket.


  Az ide-oda botorkáló, szenvedő falusiak egymás után roskadtak le a fájdalomtól üvöltve,


kínban fetrengve az utca porába, mígnem csupán hárman maradtak életben. Liet a


kriszkésével gyorsan és fájdalommentesen végzett velük. Ilyen állapotban egyetlen falu vagy


törzs sem fogadta volna be őket, még ha fel is épülnek betegségükből, nehogy az őket


megszálló démonok a többieknek is ártsanak; még a vizüket is romlottnak tekintenék.


  Liet maga is furcsállta, milyen játszi könnyedséggel vette át apja helyett az irányítást.


Rámutatott a két eltorlaszolt épületre. – Győzd meg a kunyhóikba bezárkózott embereket,


hogy nem akarjuk bántani őket. Ki kell derítenünk, mi történt itt. – Majd halkan, dermesztő


hangsúllyal hozzáfűzte: – És meg kell tudnunk, ki a felelős mindezért.


  Pardot Kynes a poros épülethez ballagott. A vályogfalakat és a rozsdafoltos fémajtókat


összekarmolták, véres kezükkel bemocskolták a szegény tébolyult ördögök, ahogy


megpróbáltak erővel behatolni a falak mögé. Kynes nagyot nyelt, nekikészült, hogy előadja a


rémült túlélőknek, miért jött, de még visszafordult a fiához. – És te, Liet, hová mégy?


  A fiú rápillantott egy felfordult víztartályra. Tudta, csakis egy módon mérgeződhetett meg


egyszerre ilyen sok ember. – Ellenőrzöm a víztárolót – mondta gondterhelten, s Pardot


bólintott.


  Liet szemügyre vette a falu környékét, s felfigyelt egy alig látható ösvényre a fennsík


oldalában. Mint egy nap melegétől felhevült fürge gyík, feliramodott a hegyi ösvényen, s


megtalálta a ciszternát. A helyszínt remekül álcázták építői, de azért sok dologban alaposan


melléfogtak. A legügyetlenebb Harkonnen-őrjárat is felfedezhette volna a titkos vízmedencét.


Liet gyorsan körülkémlelt, nyomokat keresett a homokban.


  A ciszterna felső nyílása közelében fanyar, kesernyés alkaloidszag csapta meg az orrát.


Ráismert. Ritkán találkozott vele, csak nagy törzsi ünnepségek alkalmával. Az Élet Vize! A


fremenek csupán azután fogyaszthatták ezt, a vízbe fojtott homokféreg által kiválasztott


folyadékot, miután egy Sayyadina – a szervezetét katalizátorként használva – átalakította a


sziecsek tau-orgiájában alkalmazott narkotikummá. Átalakítás nélkül ez a szer veszedelmes


méreg volt.


  Bilar tábor lakói ezek szerint tisztán ittak az Élet Vizéből. Valaki szándékosan tette…


szándékosan mérgezte meg őket.


  Akkor Liet meglátta egy ornitopter talpainak benyomódását a plató puha talajában.


Bizonyos, hogy Harkonnen-topter volt! Valamelyik őrjárat… netán otromba csínynek


szánták?


  Liet magában fortyogva indult meg visszafelé a feldúlt faluba, ahol apjának ekkorára


sikerült előcsalogatnia házaikból a magukat elbarikádozott túlélőket. Csak a szerencsének


köszönhették, hogy ők nem ittak a mérgezett vízből. Az utcán, a borzalmas vérontás láttán


térdre roskadtak, s szívettépő jajveszékelésük olybá hatott, mintha kísértetek kerengtek volna


vijjogva a kopár sziklafalak között.


  Harkonnenek tették!


  Pardot Kynes a megmaradtak közt téblábolt, tőle telhetően vigasztalni próbálta őket, de a


falusiak tanácstalan arckifejezéséből ítélve, nyilván oda nem illő dolgokat mondott, számukra


érthetetlen, elvont fogalmakkal fejezte ki együttérzését.


  Lietnek, miközben ereszkedett lefelé, máris tervek körvonalazódtak a fejében. Csak


érjenek vissza a sziecsbe, gyűlésbe hívja Stilgart és a rohamosztagosait.


  Majd ők kigondolják, hogyan vágjanak vissza a Harkonneneknek.


   


   Egy erőszakra épülő hatalom sosem tud maga iránt olyan húséget és odaadást ébreszteni,


amilyennel az emberek a nemes eszmék és szépség uralmát akár önként is szolgálják. Ruházzuk fel


Nagy Birodalmunkat szépséggel s kultúrával.


   RAPHAEL CORRINO KORONAHERCEG EGYIK BESZÉDÉBŐL LINSTITUT DE KAITAIN, ARCHÍVUM


 


  Az évek nem kímélték Vladimir Harkonnent.


  A báró dühében végigvágott homokféregnyelű sétabotjával a gyógyászati szoba pultján.


Kenőcsös, balzsamos, pirulás fiolák és injekciós fecskendők repültek szanaszét s törtek


ripityára a csempével borított padlón. – Semmi sem használ! – Napról napra rosszabbul érezte


magát, s mind visszataszítóbb látványt nyújtott. A tükörből püffedt, vörös ábrázatú Adonisz-


karikatúra nézett vissza rá ? a hajdani férfiszépségre rá sem lehetett ismerni.


  – Inkább látszom pöfeteggombának, mint embernek.


  Piter de Vries lendületes léptekkel, szolgálatkészen toppant be a szobába. A báró feléje


sújtott nehéz botjával, de a Mentát egy kobra könnyedségével szökkent félre, elkerülve az


ütést.


  – Takarodj a szemem elől, Piter! – A báró megtántorodott, de igyekezett visszanyerni


egyensúlyát. – Vagy nem éred meg a holnapot.


  –  Ahogy óhajtod, kedves báróm – nyájaskodott behízelgő hangon de Vries, majd


meghajolt és az ajtó felé hátrált.


  Azt nem lehetett mondani, hogy a báró kedvelte volna torz Mentátját, de értékelte a


fondorlatos észjárását, a rafinált terveit, a kivételesen nagy befogadóképességű memóriáját…


bizalmaskodó és tiszteletlen modora ellenére.


  – Várj, Piter! Szükségem van a Mentát-agyadra – dörmögte a báró, és botjára


támaszkodva, nehézkesen utána cammogott. – A kérdés ugyanaz: derítsd ki, mi okozza a


szervezetem leépülését. De igyekezz, különben a legmélyebb kőfejtőben találod magad!


  Az ösztövér Mentát megvárta, míg a báró melléje ér. – Megteszem, ami tőlem telik, báróm.


Jól tudom, mi lett a doktoraiddal.


  – Kuruzslók! – mordult fel a báró. – Tudatlan fajankó volt mind.


  Az azelőtt kicsattanóan egészséges és energikus báró rejtélyes, a fizikumát leromboló


kórtól szenvedett, melynek velejáró tünetei undorral és szorongással töltötték el. Hatalmas


súlyfelesleget szedett fel. Sem a testmozgás nem segített, sem a letapogatásos vizsgálatok, de


még a plasztikai sebészeti beavatkozások sem. Az évek során kipróbált minden létező


gyógyító eljárást, hagyta, hogy a legelképesztőbb módokon kísérletezzenek rajta… minden


hiába.


  A felsült doktorok – több tucatnyian voltak – végül Piter de Vries keze közt végezték, aki –


ötletdús hóhér lévén – gyakran a saját műszereikkel, a legváltozatosabb módokon kínozta


halálra őket. Ennélfogva egyetlen valamirevaló orvos sem maradt a Giedi Prime-on –


legalábbis eltűnt, mint a kámfor: vagy elrejtőzött, vagy másik világra menekült.


  Még bosszantóbb volt aztán, hogy lassacskán a szolgák is tünedezni kezdtek a


várkastélyból – de nem mind azért, mert a báró ölette volna meg őket. Elszökdöstek Harko


Citybe, s nyomuk veszett az elnyomott, lenézett munkásság szürke tömegében. Ha néhanap a


bárónak kedve szottyant az utcákat járni őrparancsnoka, Kryubi kíséretében, azon kapta


magát, hogy minduntalan elillant szolgái után kémlelődött. Lőtt mindenkire, aki csak


emlékeztetett is rájuk. Tetemek sora jelezte az útját, amerre járt. Ám az öldöklésben sem lelte


örömét; a választ akarta végre, hogy mi baja.


  De Vries a báró mellé szegődött, aki cammogva haladt előre a folyosón, botja hangosakat


koppant a padlón. Nemsokára – dohogott magában az elhízott férfi – kénytelen lesz


szuszpenzorhámot viselni, hogy levegye a terhet fájó ízületeiről.


  Egy csapat munkás, észrevéve, hogy uruk és Mentátja közeleg, mozdulatlanná dermedt. A


báró felismerte: azt a falszakaszt javították, amit előző napi dühkitörése során tett tönkre. A


kőművesek mind hajbókoltak, amint a báró elcsattogott-szuszogott mellettük, majd


megkönnyebbülten sóhajtottak, amikor látták befordulni az egyik sarkon.


  Harkonnen báró és de Vries megérkeztek egy égszínkék függönyökkel díszített társalgóba,


s a báró letelepedett egy fekete sergabőr szófára. – Leülni, Piter, ide mellém – parancsolta a


báró. A Mentát tintakék szeme ide-oda röpködött, akár egy csapdába esett vadállaté, de a báró


türelmetlenül rámordult. – Ne izgulj, ma még nem nyírlak ki, feltéve, hogy jó tanáccsal tudsz


előrukkolni.


  A Mentát, megőrizve nemtörődöm modorát, szenvtelen hangon felelte: – Csak azért élek,


hogy tanácsadóul szolgáljalak, báróm. – Tartózkodó, sőt arrogáns maradt, hiszen tisztában


volt vele, hogy a Harkonnen-háznak túl drága mulatság lenne lecserélnie őt. Bár a Bene


Tleilax akármikor előállíthatna egy másik, ugyanolyan genetikai állományú Mentátot, mint ő.


Nem lehetetlen, hogy máris készen álltak a helyettesek, csak még talonban tartották őket.


  A báró a szófa karján dobolt az ujjaival. – Igaz, de nem mindig olyat tanácsolsz, amire


szükségem van. – Fitymáló tekintettel de Vries-re meredt, úgy mondta: – Határozottan ronda


vagy, Piter. Én még betegen is jobb képű vagyok nálad.


  A Mentát hegyes kígyónyelvével megnyalta sapho-létől vörös ajkát. – Ugyan, ugyan,


kedves báróm, azért mindig rokonszenvesnek tartottál!


  A báró eltökélt arccal közel hajolt a magas, vézna férfihoz. – Elegem volt az amatőrökből.


Azt akarom, szerezz nekem egy Suk-doktort.


  De Vries meglepetten hátrahőkölt. – Hisz te ragaszkodtál hozzá, hogy tartsuk teljes


titokban az állapotodat! Egy Suk köteles mindenről jelentést tenni a Belső Körének – és


elküldeni nekik a honoráriuma java részét.


  Vladimir Harkonnen elhitette a Landsraad tagjaival, hogy a falánksága miatt lett túlsúlyos


– ez még elfogadható magyarázatnak tetszett számára, ami nem utalt gyengeségre. S a báró


ízlését és hajlamait ismerve ez még egészen hihető indoknak tűnt. Nem akarta, hogy nevetség


tárgya legyen a többi nemes előtt, de azt sem, hogy szánakozzanak rajta. A nagy Harkonnen


báró nem szenvedhet ilyen közönséges, idétlen betegségben!


  – Találj módot rá. De ne a szokványos úton-módon. Ha egy Suk meg tud gyógyítani, akkor


nincs mit rejtegetnem.


  Néhány nappal később Piter de Vries-nek tudomására jutott, hogy a Richeséknek, a


Harkonnen-ház szövetségeseinek egy tehetséges, bár meglehetősen felfuvalkodott Suk-doktor


áll az alkalmazásában. A Mentát agya felpörgött. A múltban a Richese-ház számos, a


Harkonnenek sugallta összeesküvésben nyújtott


  segédkezet, köztük Paulus Atreides herceg meggyilkolásában is, ám a cinkostársak


gyakorta összezördültek azon, melyiküké legyen az elsőbbség. De Vries


  – roppant kényes megbízatását teljesítendő – meginvitálta Ein Calimart, a richesei


kormányfőt a báró Giedi Prime-i várába, hogy megvitassanak egy bizonyos „kölcsönös


előnyökkel járó ügyletet”.


  Calimar idősebb, hivalkodóan pedáns öltözetű férfiú volt, aki megőrizte fiatalosan sportos


alkatát. Sötét arcából kiviláglott széles orrán ülő fémkeretes szemüvege. Aranyhajtókás fehér


öltönyben érkezett meg Harko City űrrepülőterére, ahonnan négy, kék Harkonnen-egyenruhát


viselő őr kísérte el a báró magánlakosztályára.


  Ám alighogy átlépte a küszöböt, a kormányfő elfintorodott attól a szagtól, ami odabent


fogadta. Vendéglátója elégedetten konstatálta Calimar reagálását. Alig két méterre a


bejárattól, a mellékhelyiségbe egy meztelen ifjú oszlásnak indult teteme volt behajítva; a báró


szándékosan hagyta résnyire nyitva az ajtót. A hulla orrfacsaró bűze összekeveredett más,


régebbi szagokkal, melyek oly mértékben áthatották az egész lakrész levegőjét, hogy még az


erős illatszerek sem tudták elnyomni.


  – Foglalj helyet – mutatott a báró egy vérfoltos kanapéra. Előre megfontoltan rendezett így


mindent, hogy tudat alatt félelmet és undort keltő benyomásokkal borzolja fel a richesei


államfő idegeit.


  Calimar tétovázott – amin a báró remekül szórakozott –,   aztán mégiscsak leült, de nem


kért a kirana konyakból, amivel vendéglátója megkínálta. A báró persze töltött magának egy


pohárkával, majd lezökkent egy lebegő szuszpenzor-székre. Mögötte állt fontoskodó személyi


Mentátja, aki előadta, mi célból kérte a Harkonnen-ház ezt a találkozót.


  Calimar elképedve csóválgatta a fejét. – Azt akarod, hogy bérbe adjam a Suk-doktoromat?


– Változatlanul fintorgott, s egyre a szobát pásztázta, hogy merről jöhet az a fertelmes bűz,


mígnem tekintete megállapodott a vécéajtón. Megigazította aranykeretes szemüvegét. –


Sajnálom, nem tehetem. Egy személyi Suk-orvos felelősséggel és kötelezettséggel jár… a


költségeit nem is említve.


  A báró lebiggyesztette az ajkát. – Elegem van a sok ügyefogyott kóklerból, különben is,


jobb szeretném diszkréten kezelni az ügyet. Nem akarom, hogy valamelyik pimasz sarlatán


világgá kürtölje, mi bajom. A Suk-doktorodat legalább köti a titoktartási esküje, és senkinek


sem kell tudnia arról, hogy kis ideig másutt is alkalmazásban állt. Ugyan, hát nincs benned


semmi együttérzés? – unszolta már-már siránkozó hangon.


  Calimar elkapta a szemét a vécéajtó sötétlő nyílásáról. – Együttérzés? Érdekes, ezt épp te


mondod, báró? Az utóbbi öt évben hiába könyörögtünk, hogy segíts rajtunk, a füled botját


sem mozdítottad.


  A báró előredőlt. Homokféregnyelű sétabotja az ölében feküdt, a hegye, ami tele volt


kígyóméregbe mártott dobónyilakkal, épp a fehér öltönyös férfi felé mutatott. Csábító volt,


oly csábító! – Talán van mód a megegyezésre. – A báró kérdőn a Mentátjára pillantott.


  – Úgy értem, némi anyagi támogatás fejében, báróm – vetette oda de Vries.


  – A richesei gazdaság nehézségekkel küzd.


  – Amint azt a nagykövetünk ezerszer elmagyarázta a küldötteiteknek – fűzte hozzá


Calimar. – Minthogy Házunk elveszítette az arrakisi fűszerkitermelés fölötti ellenőrzést – ti


váltottatok le minket, ne feledd! –,   megkíséreltük újraépíteni gazdaságunk alapjai. – A


kormányfő emelt fővel igyekezett tudtukra adni, hogy


  maradt még benne büszkeség. – Kezdetben az Ix megbuktatása nagy jótétemény volt


számunkra, megszüntette a versengést. Ennek ellenére pénzügyileg még mindig nem állunk


valami… fényesen.


  A báró fekete pókszeme megvillant, élvezte Calimar zavarát. A Richese-ház, mint


különleges fegyverek és bonyolult gépezetek gyártója, a miniatürizálás és a richesei tükör


szakértője, növekvő piaci részesedéshez és nyereséghez jutott az ixi összeomlást követően és


alatt.


  – Csakhogy öt évvel ezelőtt a tleilaxiak újból elárasztották ixi termékekkel a piacot –


taglalta de Vries hűvös logikával. – Ti pedig máris kezdtek visszaszorulni, még ha némi


előnyre tettetek is szert az eltelt tíz év alatt. A Richesék áruforgalma erősen megcsappant,


amióta az ixi technológia ismét elérhető.


  Calimar hajthatatlannak mutatkozott. ? Akkor megérthetitek, anyagi támogatásra van


szükségünk ahhoz, hogy fokozhassuk erőfeszítéseinket és új beruházásokba kezdhessünk.


  –  Richese, Tleilax, Ix… igyekszünk nem beleavatkozni a Házak közötti perpatvarokba –


legyintett a báró. – Bárcsak békesség honolna az egész Lands-raadban!


  A kormányfőt elöntötte a méreg. – Itt többről van szó, mint perpatvarról, báró! A túlélés a


tét. Számtalan ügynököm tűnt el nyomtalanul az Ixen, nagy valószínűséggel halottak mind.


Rágondolni is undorító, mit művelhettek a tleilaxiak a szerencsétlenek testrészeivel! – Feltolta


a szemüvegét az orrán, a homlokán verejték gyöngyözött. – Különben is, a Bene Tleilax nem


számít Háznak. A Lands-raad sosem venné fel őket a tagjai közé.


  – Ez pusztán részletkérdés.


  – Amint látom, holtpontra jutottunk – fakadt ki Calimar, s úgy tett, mintha indulni


készülne. Utoljára még az ominózus vécéajtó felé sandított. – Sejtettem, hogy sokallani fogod


az árat… pedig a Suk-doktorunk igazán kiváló szakember.


  – Várj csak, várj – emelte fel a báró a kezét. – A kereskedelmi szerződés vagy katonai


egyezmény az egy dolog. A barátság megint más. Te és a Házad régi, hű szövetségeseink


vagytok. Nos, meglehet, eleddig nem fogtam fel, mekkora a baj.


  Calimar felszegte az állát, s sértett méltósággal végigmérte a bárót. – A mi bajunk sok-sok


nullában, és nem tizedesvesszőkkel mérhető.


  Harkonnen báró hájas redők közt ülő fekete szeme ravaszul megvillant. -Kormányfő, ha


átadod nekem a Sok-doktorodat, újra megfontoljuk a dolgot. Biztos, hogy elégedett leszel az


ajánlatunkkal – már ami az anyagiakat illeti. Tekintsd előlegnek.


  Calimar meg se moccant. – Szeretném, ha most fejtenéd ki az ajánlatodat, ha lehet.


  A báró, látva a kormányfő eltökélt arckifejezését, bólintott. – Piter, mondd el neki.


  De Vries a Suk bérleti díjául valami elképesztően magas árat nevezett meg, amit


melanzsban fizetnének majd ki. A Harkonnen-házat azonban nem kellett félteni, ezt a


rendkívüli kiadást bármikor képesek voltak fedezni vagy úgy, hogy pénzzé teszik valamelyik


rejtett, titkos fűszerkészletüket, vagy úgy, hogy feszítettebb tempót diktálnak az arrakisi


fűszerlelőhelyeken.


  Calimar úgy tett, mint aki latolgatja a javaslatot, de a báró tudta, nem volt más választása,


mint elfogadni. – Máris küldöm a Sukot. Úgy hívják, Wellington Yueh, kiborgkutatásokat


folytat: egy gép-ember illesztőegység kifejlesztésén dolgozik, amely által mesterséges úton


pótolni lehetne hiányzó végtagokat. Ezzel az alternatív megoldással helyettesíteni lehetne a


tleilaxiak axolotl-tartályokban növesztett protéziseit.


  – Ne készíts gépezetet az emberi elme hasonlatosságára! – idézte de Vries a Butleri


Dzsihad legfőbb parancsolatát.


  – A szabadalmi ügyvédeink töviről hegyire megvizsgáltak mindent – felelte kimérten


Calimar –,   és semmi szabálytalanságot nem tapasztaltak.


  – Fütyülök rá, mi a szakterülete – csattant fel türelmetlenül a báró. – Minden Suk-doktor


szerteágazó ismeretekkel rendelkező, tudományos felkészültségű ember. Az érdekel,


megértetted-e, hogy szigorúan bizalmas ügyről van szó?


  –  Emiatt nem kell aggódnod. A Suk Belső Kör kínosan sokat tud a Lands-raad összes


családjának egészségi állapotáról, generációk óta.


  –  Jobban aggaszt, hogy esetleg a te embereidnek jár el a szája. ígérd meg, hogy nem


fecseged el, milyen alkut kötöttünk! Mert annak rád nézve lennének legalább olyan kínos


következményei. – A báró fekete szeme mintha még mélyebbre süllyedt volna puffadt


arcában.


  A kormányfő ridegen biccentett. – Örülök, hogy a segítségedre lehetek, báró. S


biztosíthatlak – minthogy volt szerencsém személyesen s tüzetesen megfigyelni ezt a dr.


Yueh-t –,   valóságos kincs az az ember.


   


   A katonai győzelmeknek semmi értelmük, ha nem a népesség vágyait tükrözik. Egy Császár csak


azért él, hogy felderítse, mik ezek a vágyak. Ű az, aki végrehajtja a köz akaratát, vagy ha nem így


tesz, hát a napjai meg vannak számlálva.


   ALAPELVEK, BIRODALOMVEZETÉSI AKADÉMIA


 


  A fekete biztonsági sisakban, speciális szuszpenzorszéken ülő Császár éppen a riduli


tudósítókristályból áramló információra koncentrált. Hasimir Fenring, miután átadta a kódolt


összefoglalót, ott maradt állva mellette, s várta, hogy Shaddam végighallgassa a közleményt.


  A Császár nem volt elégedett a hírekkel.


  A közbenső helyzetjelentés végeztével Fenring megköszörülte a torkát. – Hidar Fen


Ajidica sok mindent elhallgat előlünk, Sire. Ha nem volna életbevágóan fontos szerepe az


Amal-tervben, legszívesebben, khmm, kiiktatnám.


  A Császár lekapta fejéről a sisakot, s a kristályt kiemelte a foglalatból. A toronyszobája


tetőablakán betűző éles reggeli fényben hunyorogva méregette Fenringet. Az viszont olyan


hányaveti tartásban ácsorgott a Császár fehér soo-kőberakásos, aranyozott csuszukfa asztala


mellett, mintha az övé lett volna.


  – Értem – tűnődött Shaddam. – A kis gnómnak nem tetszik, hogy két újabb sardaukar


légiót küldök a nyakára. Úgy látszik, tart Garon parancsnoktól… érzi, hogy fokozódik a rá


nehezedő nyomás.


  Fenring fel-alá kezdett járkálni egy ablak előtt, amely virágzó narancsfákkal és


levendulabokrokkal teli tetőkertre nézett. A körmét rágcsálta. – Öhömm, mindnyájan így


érezzük, nem?


  Shaddam észrevette, hogy a gróf tekintete három leánykájának holofotója felé kalandozott,


amit Anirul tett fel a falra – ettől bosszús lett, hisz mindig arra emlékeztette, még mindig


nincs fiú örököse. Irulan négyéves volt, Chalice másfél, a csecsemő Wensicia pedig alig két


hónapos. Shaddam indulattal kikapcsolta a képeket és barátjához fordult.


  –  Te vagy a szemem abban a sivatagban, Hasimir. Nyugtalanít, hogy a tleilaxiak kicsiny


homokférgeket csempésznek az Arrakisról. Azt hittem, az ilyesmi nem lehetséges.


  Fenring vállat vont. – Ugyan, mit számít, hogy elvisznek egy-két aprócska férget? Nem


sokkal azután, hogy kikerülnek a sivatagukból, úgyis elpusztulnak, akármennyit babusgatják


őket.


  – Úgy vélem, nem lenne szabad zavart kelteni az ökoszisztémában. – A Császár hosszú,


bíbor-arany tunikája lelógott a padlóra, ahogy vett magának egy piros gyümölcsöt a mellette


álló tálból. – A mi sivatagi planetológusunk azt állítja a legutóbbi jelentésében, hogy bizonyos


fajok kipusztulása katasztrofális következményekkel járhat a táplálékláncban. Azt mondja, a


jövő nemzedék fizet meg az elődök hibáiért.


  Fenring legyintett. – Ne is törődj azzal a jelentéssel! Ha visszarendelnél a száműzetésből,


Sire, én el tudnám oszlatni az aggályaidat. Elűzném a nyugtalan gondolataidat, hmm?


  – A császári megfigyelői posztot éppenséggel nem hívnám száműzetésnek. Kineveztelek


grófnak, és te vagy a fűszerügyi miniszterem. – Shaddam figyelme elkalandozott, azon


töprengett, rendeljen-e valamit inni, esetleg zenészeket, egzotikus táncosnőket is mellé, vagy


akár katonai parádét hozzá. Csak parancsolnia kellett volna. De pillanatnyilag nem volt kedve


effélékhez. – Vágysz még valamilyen másik rangra is, Hasimir?


  Fenring, nagy szemét elfordítva, így felelt: – Azzal csak még inkább felhívnád rám a


figyelmet. Máris gondot okoz, hogyan rejtőzzek el a Liga elől, olyan gyakran utazom a


Xuttuh-ra. Meg aztán, mihez kezdjek sablonos címekkel?


  A Császár morcosan belökte a magot az edénybe. Legközelebb megparancsolja a konyhai


személyzetnek, határozta el, hogy magozzák ki a gyümölcsöket, mielőtt felszolgálják neki. –


Neked sablonos cím az, hogy „Padisah Császár?”


  Ekkor három sípszó hallatszott, mire mindketten feltekintettek a plafonra: egy átlátszó


plázcső tekeredett le csigavonalban a Császár csuszukfa íróasztalának gyűjtőtartályába.


Sürgős posta siklott lefelé s huppant be a tartóba. Fenring kivette a hengert, feltörte a pecsétet,


és kivett két összetekert önpusztító papírt, amit átnyújtott a Császárnak – pedig


legszívesebben maga olvasta volna el előbb. Shaddam átvette, s egyre növekvő


aggodalommal az arcán, átfutotta az üzenetet.


  – Nos, khmm? – kérdezte Fenring türelmetlenkedve.


  –  Újabb hivatalos levél Ecaz főhercegtől, és egy kanlyról szóló nyilatkozat a grummani


Moritani-ház ellen. Ez aztán komoly dolog. – Gyümölcstől pirosló ujjait beletörölte a


köntösébe, aztán olvasott tovább. Arcát pír öntötte el. – Várj csak! Leto Atreides herceg máris


közvetítőül ajánlkozott a Landsraadnál, de az ecaziak maguk akarnak elégtételt venni.


  – Érdekes – dünnyögte a gróf.


  Shaddam dühösen Fenring kezébe nyomta a levelet. – Leto herceg hamarabb megtudta,


mint én? Hogy lehetséges ez? Én vagyok a Császár!


  –  Sire, nem lep meg, hogy az ügy ellenségeskedéssé fajult, azok után, amit szégyenszemre


műveltek a bankettemen. – Látva az értetlen kifejezést a Császár


  szemében, folytatta. – A grummani nagykövet vacsora közben gyilkolta meg riválisát.


Nem emlékszel a jelentésemre? Már… ehemmm… hónapokkal ezelőtt elküldtem.


  Miközben Shaddam a hallottakon töprengett, hanyag mozdulattal az asztal melletti


feketepláz polcra bökött. – Talán ott van. Még nem olvastam el mindet.


  Fenring nagy szeme bosszúsan megvillant. – Arra van időd, hogy egy plane-tológus elvont


filozofálgatásait bújd, az én jelentésemet viszont még ki se nyitottad? Ha odafigyeltél volna a


közleményemre, nem ért volna meglepetésszerűen a viszály híre. Figyelmeztettelek, a


grummaniak veszélyesek, rajtuk kell tartanod a szemed.


  – Értem. Akkor rajta, mondd, mi állt a jelentésedben. Elfoglalt ember vagyok. Fenring


elbeszélte, hogy a diplomáciai mentessége miatt szabadlábra kellett helyeznie azt az öntelt


Lupino Ordot. A Császár lemondó sóhajjal hívatta a szolgákat, és rendkívüli tanácsülést


hívatott össze.


  A Shaddam irodája melletti tanácsteremben Mentát jogi tanácsadók, Landsraad-szóvivők


és Liga-megfigyelők értekeztek a kanly lebonyolításának mozzanatairól. Ez a korlátozott


operetthadviselés csak a harcoló csapatokban tehetett kárt, s lehetőleg megkímélte az ártatlan


civil lakosságot.


  A Nagy Egyezmény megtiltotta az atom– és biológiai fegyverek használatát, s a


viszálykodó Házaktól megkövetelte, hogy csak szabályozott keretek között elfogadott


közvetlen és közvetett módszerekkel vívják csatáikat. Évezredek óta ezek a szigorú szabályok


tartották fenn az Impérium egyensúlyát. A tanácsadók megvitatták az adott konfliktus


hátterét: hogyan vádolta meg Ecaz Moritanit azzal, hogy biológiai szabotázst követett el az ő


értékes ködfa-erdeiben; hogyan gyilkolta meg a grummani nagykövet ecazi kollégáját


Fenringék bankettjén; s hogyan hirdetett Ecaz főherceg hivatalosan kanlyt Moritani vikomt


ellen.


  – Még egy adalék – hadonászott a birodalmi kereskedelmi főmegbízott göcsörtös ujjával,


mint valami karddal a levegőben –,   tudomásomra jutott, hogy egy teljes rakomány


emlékérmét – amit, emlékezz rá, Sire, az aranyoroszlános trónra lépésed tizedik évfordulójára


verettél – raboltak el egy kereskedelmi fregattról magukat – ha hinni lehet a jelentéseknek –


úrkalózoknak kiadó, vakmerő támadók.


  Shaddam durcásan rámeredt. – Mi köze van egy nyavalyás rablásnak ehhez az ügyhöz?


  – Az a rakomány az Ecazra tartott, Sire.


  Fenring felkapta a fejét. – Ahammm… loptak még el valamit? Hadianyagot, bármiféle


fegyvert?


  A kereskedelmi főmegbízott utánanézett a feljegyzéseiben. – Nem. Az úgynevezett


kalózok csak a császári emlékérméket követelték, más értékekkel nem törődtek. – Majd


mintegy magának, halkan azt dünnyögte: – Bár, minthogy gyengébb minőségű alapanyagból


verettük azokat az érméket, az anyagi veszteség elhanyagolható…


  – Javaslom, küldjünk birodalmi megfigyelőket az Ecazra és a Grummanra is – szólalt fel


Ridondo udvari kamarás –,   hogy betartsuk a formaságokat. A Moritani-ház közismerten…


ööö, hajlamos lazán értelmezni az előírásokat. – Ridondo sárgás bőrű, csontvázszerűen


ösztövér ember volt, aki elég dörzsölt volt ahhoz, hogy a háttérben munkálkodjon, és hagyja,


hogy Shaddamé legyen az érdem; de jól is jövedelmezett neki a kamarási állás.


  Mielőtt megvitathatták volna Ridondo javaslatát, újabb postahenger pottyant a gyűjtőbe a


Császár széke mellett. Shaddam hamar átfutotta az üzenetet, aztán odavágta a papírt a


tárgyalóasztalra. – Hundro Moritani vikomt azzal válaszolt a diplomáciai inzultusra, hogy


szőnyegbombázást intézett az ecazi palota és az azt körülvevő félsziget ellen! A mahagóni


trónt gyakorlatilag megdöntötték. Százezer civil esett áldozatul, több erdőség lángokban áll.


Ecaz főhercege hajszál híján odaveszett a három lányával. – Rásandított az összepöndörödött


önpusztító papírra, majd összeszorított szájjal Fenringre kapta a szemét.


  – Megszegte a kanly szabályait? – hápogott a kereskedelmi főmegbízott. – Hogy tehetett


ilyet?


  Ridondo kamarás magas, pergamenszínű homloka töprengő ráncokba futott. – Moritani


vikomtból hiányzik a nagyapja becsületessége, aki jó barátja volt a Vadásznak. Mit lehet tenni


az ilyen veszett kutyákkal?


  – A Grummannak sosem volt ínyére az impériumi tagság, Sire – vetette közbe Fenring. –


Minduntalan az alkalmat lesik, csak hogy az arcunkba köphessenek.


  Az asztal körül viharos hangulat kezdett kialakulni. Miközben Shaddam az ingerült


hozzászólásokat hallgatta, azon tűnődött, mennyire másnak képzelte az uralkodói teendőket.


A valóság sokkalta bonyolultabb volt, tele erőszakkal, egymásnak feszülő indulatokkal.


  Eszébe jutott, amikor régen háborúsdit játszottak az ifjú Hasimirral, s ráébredt, milyen


nagyon hiányzott neki gyermekkori cimborája társasága és a tanácsai. Egy Császár azonban


nem visszakozhat ilyan egyszerűen fontos döntésekben. Fenring maradjon csak meg az


arrakisi hivatalában, s mellette végezheti a mesterségesfűszer-program felügyeletét is. A


kémek miatt jobb, ha továbbra is úgy tesznek, mintha még mindig súrlódások volnának


közöttük, ettől függetlenül titokban gyakrabban is találkozgathatna gyermekkori pajtásával…


  – A formákat meg kell tartani, Sire – mondta Ridondo. – Az Impériumot a törvény és a


hagyomány tartja össze. Nem hagyhatjuk, hogy bármelyik nemesi ház, ha neki úgy tetszik,


semmibe vegye a szabályokat. Moritani nyilván azt képzeli rólad, hogy félsz beavatkozni


ebbe a konfliktusba. Kigúnyol téged, Sire!


  Azért sem engedem kicsúszni az Impériumot az ujjaim közül! – fogadkozott magában


Shaddam. Úgy döntött, példát statuál. – Hirdettessék ki szerte az Impériumban, hogy egy


sardaukar légió fog állomásozni a Grummanon két teljes esztendeig. Rövid pórázra fogjuk ezt


a vikomtot! – Odafordult az Űrliga megfigyelőjéhez, aki az asztal túlsó végén ült. –


Követelem továbbá, hogy a Liga szabjon magas tarifát minden, a Grummanra érkező és onnan


kiszállított termékre. A bevételt az Ecaz kapja anyagi jóvátétel gyanánt.


  A Liga-képviselő egy hosszú, dermesztő pillanatig némán tűnődött, mintha a „döntés”


súlyát latolgatná, ami valójában nem volt egyéb, mint csupán kérés. A Liga fölött a Padisah


Császár nem rendelkezhetett. A megfigyelő végül bólintott. – Úgy lesz.


  – Fellebbezni fognak, Sire -jegyezte meg az egyik udvari Mentát kimérten. Shaddam vállat


vont. – Ha Moritani pert akar, megkaphatja. Magának kereste a bajt.


  Fenring az asztalon kaparászott, miközben a lehetséges következményeket fontolgatta.


Shaddam már két sardaukar légiót helyeztetett az Ixre, hogy felügyeljék a tleilaxiakat, s most


megint újabbat akar küldeni a Grummanra. Az Impérium más kritikus pontjain is fokozta az


elit alakulatai létszámát, remélve, a katonai jelenlét elveszi a zavarkeltők kedvét a lázongástól.


A sorállományból mind több és több burzeget neveztetett ki, hogy szükség esetén kellő számú


középszintű parancsnokot állíthasson ki csapatai élére.


  Ennek ellenére tovább folytatódtak az apróbb, bosszantó szabotázsakciók és rongálások hol


itt, hol ott: ilyen volt az Ecazra küldött emlékérmék elrablása, a Shaddam-fejet ábrázoló


léggömb felbocsátása a Harmonthep stadionja fölött, a Síremlék-kanyon szikláira festett sértő


szöveg…


  Az eredmény az lett, hogy erősen megfogyatkoztak a császárhű sardaukar egységek, a


költséges Amal-terv miatt azonban a kincstár nem tudta kellőképpen finanszírozni az új


csapatok kiképzését és ellátását. A katonai tartalékalap kimerülőben volt, Fenring jól látta.


Amint azt a Moritani-ház akciója is mutatta, a Landsraad bizonyos erői megérezték a


megingást, vért szagoltak…


  Fenring azon tűnődött, figyelmeztesse-e Shaddamot minderre, ehelyett azonban


megtartotta magának a mondanivalóját végig a tárgyalás folyamán. Régi cimborája, úgy


tűnik, azt hitte, nélküle is boldogul ezzel a felfordulással – hát akkor bizonyítsa be.


  A Császár előbb-utóbb nyakig benne lesz a pácban, akkor aztán nem lesz más választása,


mint hazahívni az ő száműzött „fűszerügyi miniszterét” a Kaitainra. Térden állva fog


könyörögni neki, merengett Fenring… míg nagy kegyesen bele nem egyezik.


   


   A szervezeti struktúra döntő fontosságú egy mozgalom sikerében. Ám ez nyújtja az elsődleges


támadási felületet is.


   CAMMAR PILRU, SZÁMŰZÖTT IXI NAGYKÖVET ÉRTEKEZÉS A JOGTIPRÓ KORMÁNYOK BUKÁSÁRÓL


 


  Az ellenállók következő gyűlése előtt C'tair közönyös szuboid munkásnak álcázta magát.


Ily módon elrejtve kilétét, napokon át felderítést végzett a föld alatti szállásokon, ahol a


lázadók találkozni akartak.


  A sztalaktitházak elszórt szigeteivel tarkított vetített égbolt ismeretlennek tűnt, az Ixnek


idegen nap fényét próbálta utánozni. C'tairnek sajgott a karja az egész napos rakodómunkától,


megállás nélkül emelgette a súlyos csomagolórekeszeket fel az önjáró raklapokra, melyek


felszerelési cikkeket, berendezéseket és nyersanyagot szállítottak a külvilágtól elzárt


kutatópavilonba.


  A megszállók a parancsnokságuk alá vontak egy, több gyárépületből álló ipari


létesítményt, átépítették, megtoldották újabb emeletekkel, oldalsó összekötő csőjárdákkal. A


Vernius-ház uralkodása alatt olyan mesterien tervezték meg még a gyárakat, üzemeket is,


hogy nemcsak a funkcionális követelményeknek tettek eleget, hanem esztétikus látványt is


nyújtottak. Mostanra azonban az ipartelep leginkább zegzugos patkányfészekre emlékeztetett,


rézsútos barikádokkal és páncélozott oromfalakkal megerősítve, s vibrálni látszott a védő


erőtér alatt. Eltakart ablakaival mintha világtalan óriás lett volna.


  Ugyan mit művelnek a tleilaxiak odabent?


  C'tair kifakult munkásruhát viselt, s együgyű arckifejezést, üres tekintetet öltött magára.


Minden erejével unalmas, egyhangú feladatára koncentrált. Ha piszok


  vagy por került az arcára, ha kenőcs vagy zsiradék a kezére, nem törölte le, csak robotolt


kitartóan egy óramű fáradhatatlanságával.


  Habár a tleilaxiak nemigen méltatták figyelemre a szuboid munkásságot, az ixi


hatalomátvételkor sikerült maguk mellé állítaniuk őket. A beígért jobb életkörülmények és


jobb bánásmód helyett azonban a megszállók még keményebb elnyomás alatt tartották őket,


mint amiben Dominic Vernius alatt részük volt.


  A műszakok végeztével C'tair visszavonult a szuboidok traktusába, ahol meghúzta magát


sziklába vájt fülkéjében. A munkások nemigen éltek társadalmi életet, egymással is alig


beszélgettek. Keveseknek tűnt fel a jövevény, a nevét sem sokan kérdezték; baráti


kapcsolatok kialakítására senki sem tett kezdeményező lépéseket. C'tair úgy érezte, itt valóban


láthatatlan, sokkal inkább, mint mikor még pajzzsal leárnyékolt odújában kuporgott


hónapokon át a lázadás kezdetén.


  Láthatatlannak lenni, ez volt C'tair módszere. így eredményesebben tudott dolgozni.


  Nesztelenül kiosont, s elindult, hogy megvizsgálja a titkos találkahelynek kijelölt kamrát.


Magával vitte csempészektől szerzett detektorát, hogy ellenőrizze, vannak-e felderítő


érzékelőműszerek az üres raktárüregben. Nem merte alábecsülni a tleilaxiakat – különösen,


amióta két újabb légiónyi császári sardaukar is állomásozott az Ixen, hogy még szigorúbb


ellenőrzés alatt tartsák az ittenieket.


  Megállt a kamra közepén, lassan körbefordult. Aggasztotta, hogy öt folyosó is torkollott


ide. Túl sok a bejárat, túl sok lehetőséget teremt a rajtaütésre. Egy pillanatra eltűnődött, aztán


elmosolyodott: remek ötlet jutott eszébe.


  Másnap délután lopott egy kis holovetítőt, amibe betáplálta egy hasonlóan jellegtelen


sziklafal képét. Majd óvatosan letette a készüléket az egyik torkolatba s bekapcsolta. Tömör


kőzetnek látszó álfal keletkezett a nyílásban, tökéletes illúzió.


  C'tairnek azonban oly régóta volt már társa a gyanakvás és a félelem, hogy sosem bízott


száz százalékig tervei sikerében. Ettől függetlenül nem adta fel a reményt…


  A szabadságharcosok egymás után szállingóztak befelé, ahogy a megbeszélt időpont


közeledett. Azt egyikük sem kockáztatta meg, hogy együtt jöjjön valamelyik társával;


mindenki álöltözetet viselt, s mindenki előre felkészült valamiféle kifogással arra az esetre, ha


rákérdeznének, mit keres a szuboidok járataiban.


  C'tair a biztonság kedvéért az utolsók közt érkezett. Az ellenállók feszülten suttogva adták-


vették a szerszámokat, szerelvényeket, kinek mire volt szüksége, s terveken vitatkoztak.


Átfogó stratégiával egyikük sem tudott előrukkolni. Egyik-másik elképzelésük olyannyira


képtelenül hangzott, hogy C'tair majdnem elkacagta magát, de felmerültek olyan javaslatok is,


amiket akár ő is alkalmazott volna.


  Neki kristályrudakra volt szüksége a rogo adó-vevő készülékéhez. Minden egyes


alkalommal, amikor megkísérelt összeköttetésbe lépni távoli navigátor fivérével, a kristályok


széttöredeztek, s ettől sokáig szaggató fejfájás kínozta.


  Legutóbb, amikor C'tair a rogóval próbálkozott, sehogyan sem sikerült összeköttetést


létesítenie D'murral. Érzékelte ugyan testvére jelenlétét, néhány gondolattöredékét is, de az


összekapcsolódás nem jött létre. Utána órákig képtelen volt elaludni, csak feküdt elsötétített


kamrájában letörten, csalódottan,


  magányosan. Rettenetesen vágyott rá, hogy megtudja, fivére jól érzi-e magát, és hogy a


többiek megmenekültek-e, élnek-e.


  C'tair időnként eltöprengett azon, egyáltalán csinált-e bármi érdemlegeset annyi éven át.


Erősen munkált benne a vágy, hogy nagy tetteket hajtson végre, súlyos csapást mérjen a


tleilaxiakra – de hogyan? Végigtekintett a lázadók gyülekezetén, társain, akik handabandázni


azt tudtak, de komoly eredményt nem értek el. Figyelte az arcukat, látta a mohóságot a


feketézők szemében, vagy az űzött vad riadalmát a többiekében. C'tair elbizonytalanodott:


vajon tényleg ilyen szövetségesekre van szüksége?


  Miral Alechem is közöttük volt, ádázul alkudozott ilyen-olyan alkatrészekre, amikre


rejtélyes terve megvalósításához szüksége volt. Ő másnak tűnt, mint a többiek, elszántabbnak


a cselekvésre.


  C'tair feltűnés nélkül Miral mellé somfordált, s belenézett a nő nagy, komoly szemébe. –


Nézegettem, miket vásárolgatsz itt össze – intett a fejével a kezében tartott holmira –,   de


képtelen vagyok rájönni, mihez kellenek neked. De talán… segíthetnék. Magam is


eszkábáltam már ezt-azt.


  Miral, mint valami gyanakvó nyúl, fél lépést hátrahőkölt, s közben igyekezett kitalálni,


vajon miben sántikálhat a fiú. Végül összeszorított, sápadt ajkai közt odasúgta: – Van egy…


ötletem. Keresnem kell…


  De nem folytathatta, mert az alagutak felől zaj hallatszott, rohanó léptek egyre erősödő


dübörgése. Az őrök kiáltoztak. Egyikük behúzott nyakkal ugrott be a kamrába, mögötte


fegyverropogás harsant.


  – Elárultak minket! – ordított fel valamelyik felkelő.


  C'tair a pánik közepette sardaukar katonákat és tleilaxi harcosokat látott berontani a négy


járat felől, akik elzárva a kijáratokat tüzelni kezdtek a csapdába ejtett ellenállókra, mintha


csak vásári lövöldében lettek volna.


  Sikolyok, füst és vérszag töltötte be a levegőt. A sardaukarok kivont kézifegyverekkel


rontottak rájuk; némelyikük csak az öklével és az ujjaival osztotta a halált. C'tair kivárta, míg


a füst sűrűbb, a káosz nagyobb lett – majd hirtelen előrelendült.


  Miral látva, hogy nincs kiút, lekuporodott. C'tair azonban vállon ragadta s felrántotta a


lányt. Az birkózni kezdett vele, ütötte-verte, mintha csak ő volna az ellensége, de C'tair


váratlanul hátralökte, neki a sziklafalnak.


  Miral átesett rajta. C'tair utánahuppant a holoernyővel álcázott nyíláson át. Bűntudatot


érzett, amiért nem kiáltott oda a többieknek is, de ha az összes lázadó ugyanazon a


vészkijáraton át szívódik fel, a sardaukarok menten utánuk nyomultak volna.


  Miral hitetlenkedve pillantott körül. C'tair a karjánál fogva húzta maga után. – Időben


kiterveltem, hogyan meneküljek, ha muszáj. Csak hologram volt. -S már iszkoltak is az


alagúton át.


  Miral mögötte lihegett. – A csoportunknak vége.


  – Sosem volt az én csoportom – vágott vissza C'tair. – Amatőr népség.


  A lány futás közben C'tairre meredt, pillantása a férfi szemébe fúródott. -Szét kell válnunk.


  A fiú bólintott, s egy elágazásnál külön járatokban folytatták útjukat.


  C'tair fülét messziről megütötte a sardaukarok ordítozása, ahogy felfedezték az álcázott


menekülőutat. Még gyorsabb tempóra váltott, letért egy balra vezető alagútba, utána egy


felfelé vivő vágatba, ami visszakanyarodott egy másik barlangszakaszba. Végül ráakadt egy


csőliftre, ami felfelé vitt a központi üregbe.


  Mintha csak egyszerű szuboid lett volna, aki az éjszakás műszakra tart. előkotort egy


személyi kártyát a zsebéből, végighúzta az olvasóegységen, s a liftkapszula már siklott is vele


a sztalaktitházak felé, ahol egykor a Vernius-házat szolgáló tisztviselők és előkelőségek élték


nyugalmas életüket.


  A tetőszinten C'tair összekötő gyalogjárókon osont tovább, épületek közt surrant tova, s le-


lesandított az alant elterülő gyártelepek sziporkázó fényeire. Amikor végre felért a kéregszinti


paloták – a hajdani Grand Palais függő tornyai közé, egyenesen rég nem látott, át nem eresztő


falú menedékfülkéjébe sietett.


  Becsusszant a kamrába, s magára zárta az ajtót. Rég nem érezte már szükségét, hogy ide


rejtőzzön el – de ma éjjel olyan közel került a lebukáshoz, mint még soha. C'tair ráhengeredett


penészszagú priccsére, mely annyi nyomasztó éjszakán át volt nyugvóhelye. Még mindig


lihegett, s csak bámult az alacsony mennyezetre, a föléje boruló feketeségre. A szíve zakatolt.


Képtelen volt megnyugodni.


  Maga elé képzelte a csillagos eget, ahogyan az Ix felszínéről látni a tiszta éjszakai égboltot,


a szikrázó fénypontok záporát. Miközben gondolatban a galaxis irdatlan távlatai felé


szárnyalt, lelki szemével látta D'murrt, ahogy csillagbárkáját kormányozza az űrön át…


biztonságban mindattól, ami itt történik.


  Életbevágóan fontos volt, hogy minél előbb kapcsolatba lépjen vele.


   


   Az univerzum számunkra a legcsodálatosabb festmény. Csak az éretlen, primitív elmék képzelik,


hogy a kozmosz olyan, amilyennek ők hiszik.


   SLGAN VLSEE, VEZETŐ KIKÉPZŐTISZT LIGANAVIGÁTOR-KÉPZŐ ISKOLA


 


  D'murr! – szólította egy hang a tudata mélyén. – D'murr!


  D'murr a csillagbárka tetején lévő elszigetelt navigációs kamrájában fűszergázban lebegett,


úszóhártyás lábával időnként odébb lökte magát. Narancsszínű fellegek örvénylettek


körülötte. Amikor navigációs transzban volt, a csillagrendszerek és bolygók lenyűgöző


szépségű kárpitja kitárult előtte, s ő bármelyik szálán szabadon közlekedhetett. Páratlan


élmény volt számára, hogy meghódítva az univerzum mélységeit, elmerülhetett annak


rejtelmeiben.


  Csodás békesség vette körül a világűr végtelen térségeiben. Jöttek és mentek a ragyogó


fényű napok, mint sziporkázó csillámpöttyök a hatalmas, örökös éj fátyolán.


  D'murr elvégezte azokat a felsőbbrendű mentális számításokat, melyek révén előre látta


bármely csillagrendszerben a legbiztonságosabb átvezető útvonalat, így kormányozta az óriási


űrhajót, keresztül a végtelen űrön át. Elméje felölelte a világegyetem határtalan távlatait, s oda


szállította utasait és a rakományt, ahová csak akarta. Látta a jövőt s igazodott hozzá.


  Rendkívüli képességeinek köszönhetően D'murr azon kevés mutáns emberi lény közé


tartozott, akik igen gyorsan elérték a navigátori rangot. Emberi… ? szó pusztán elhalványuló


emlékkép maradt számára.


  Érzései – eredeti fizikai testének különös csökevényei – mostanában váratlan irányba


térítették. A tizenhét standard év alatt, miközben ikertestvére, C'tair mellett az Ixen


nevelkedett, sem elég ideje, sem kellő tudása, sem a késztetés nem volt meg benne ahhoz,


hogy megértse, mit jelent embernek lenni.


  Az eltelt tizenkét év alatt – kétségkívül a saját akaratából – eltávolodott attól a kétes


valóságtól, s átlendült ebbe a másik, részben álomszerű, részben rémálomszerű létezésbe.


Kétségtelen, megváltozott külsejével elborzasztotta volna a látványra felkészületlen


embereket.


  Ám a Liga nyújtotta kedvezmények és mindaz, amire navigátorként szert tett, busásan


kárpótolták mindenért. A kozmosz olyan szépségeket tárt elé, amikről más létformáknak


fogalmuk sem lehetett. D'murr tudta, amiről ők csak képzelegtek.


  Egyáltalán miért fogadta be az Űrliga? Nagyon kevés kívülállót vettek fel az elit


alakulatukba; a Liga a saját navigátorjelöltjeit részesítette előnyben – eleve a Ligához hű


tisztviselőket, hivatalnokokat, akik már az űrben születtek, s szilárd talaj tán sosem volt a


talpuk alatt.


  Kísérleti alany volnék csupán, korcs a korcsok között? A hosszú űrutazások alatt


D'murrnak bőven volt alkalma töprengeni, s néha elábrándozott. Vajon ebben a pillanatban is


tesztelnek, letapogatják a tévelygő gondolataimat? Valahányszor villanásszerűen tudatára


ébredt korábbi emberi énjének, mindig azt érezte, mintha szakadék peremén állna, s azon


tanakodna, leugorjon-e vagy sem a mélységbe. A Liga mindig figyel.


  D'murr, miközben navigációs kamrájában lebegett, maradék érzelmei útvesztőjében


bolyongott. Szokatlan mélabú kerítette hatalmába. Oly sok áldozatot hozott, hogy azzá


legyen, amire vágyott. Pedig soha többé nem landolhat egyetlen bolygó felszínén sem


másként, mint kerekeken guruló, fűszergázzal teli tartályba zárva…


  Erősen összpontosított, hogy visszaterelje kallódó gondolatait a helyes útra. Ha engedné,


hogy emberi énje eluralkodjon rajta, még lesodródna a csillagbárka az útvonalról.


  – D'murr! – Az a hang sehogy sem hagyott békét neki, visszatért, mint egy kínzó, lüktető


fejfájás. – D'murr…!


  Nem akart tudomást venni róla. Igyekezett meggyőzni magát, hogy az efféle gondolatok


megszokottak a navigátoroknál, hogy a többieket ugyanolyan gyakran elfogja a mélabú, mint


őt. De a kiképzők miért nem figyelmeztették erre?


  Erős vagyok. Le tudom gyűrni.


  Egy menetrend szerinti repülőút a Bene Gesseritek Wallach IX. nevű bolygójára. D'murr


az egyik utolsó ixi konstrukciójú csillagbárka pilótája volt, ami után a gyártást átvevő


tleilaxiak visszatértek egy korábbi, kevésbé hatékony modellre. Átfutotta az utaslistát – a


szavak a tartálya falán jelentek meg, onnan olvasta.


  Egy herceg tartózkodott a fedélzeten – Leto Atreides. És a barátja, Rhombur Vernius, a


letűnt ixi uralkodóház száműzött trónörököse. Ismerős arcok és emlékek…


  Sok-sok évvel ezelőtt bemutatták az ifjú Letónak a Grand Palais-ban. D'murr, mint


navigátor, mindig hallott ezt-azt, hírfoszlányokat az Imperiumban történő eseményekről, ha


akarta, kihallgathatta, milyen üzleti csevely folyik a kommunikációs csatornákon, de nemigen


törődött efféle kicsinyes ügyekkel. Annyit azért tudott, hogy a herceg megnyert egy elkobzási


pert, s vakmerő, de kockázatos tettével nagy elismerést vívott ki szerte az Imperiumban.


  Ugyan mit akar Leto herceg a Wallach IX.-en? És miért hozta magával az ixi menekültet?


  A távoli, recsegő hang ismét betolakodott a tudatába. – D'murr… válaszolj…!


  Váratlanul megvilágosodott előtte: korábbi életéből tapogatózik utána C'tair, a hűséges,


drága testvér, aki mindenáron igyekszik kapcsolatot teremteni vele, pedig D'murr már


hónapok óta nem volt képes válaszolni a hívására. Talán az agyában zajló fejlődési folyamat


valami torzulást eredményezett, amiatt nőtt meg a szakadék közte és a fivére között.


  Elsorvadt hangszálaival ugyan még képes lett volna hangokat, szavakat kiadni, de száját


már csak arra használta, hogy még több és több melanzsot lélegezzen be rajta. A fűszer-


előidézte transzállapot oly mértékben kiterjesztette D'murr tudatát, hogy félresöpörte,


elnémította korábbi életét s kapcsolatait. Már nem tudta megélni, érzékelni a szeretetet,


pislákoló emlék maradt csupán. Az emberi érintés utáni vágy pedig örökre kihunyt belőle…


  Tömpe ujjú, úszóhártyás kezével kivett egy dúsított melanzspirulát a dobozból, s


összeszűkült szájába dobta. A megnövelt fűszeradagtól kissé elbódult, de nem eléggé ahhoz,


hogy elűzze a múlt, s a fivére kapcsolatfelvételi próbálkozása okozta sajgó fájdalmat. Ezúttal


túl erőteljes érzelmeken kellett felülkerekednie.


  Testvére végre felhagyott a szólongatással, de hamarosan újra megkísérli majd. Ahogy


mindig.


  D'murr már csak a kamrába ömlő gáz sziszegését hallotta. Melanzs… melanzs…


Folyamatosan áradt befelé, át rajta, eltöltve az érzékeit. Az egyéniségéből semmi sem maradt,


a saját fivérével sem óhajtott többé szóba elegyedni.


  Mindössze arra volt képes, hogy hallgasson, és emlékezzen…


   


   A háború egyfajta szervezett viselkedési forma. A hadsereg a túlélés eszköze a férfinem számára.


A női nem ezzel szemben hagyományosan vallásorientált. Ők a szent misztériumok őrzői.


   BENE GESSERIT-TANÍTÁS


 


  Miután Leto Atreides herceg és Rhombur Vernius elstartoltak az orbitális pályán keringő


csillagbárkáról s a bonyolult légköri védelmi rendszereken át leereszkedtek a Bene Gesserit


Anyaiskola űrrepülőterére, három fekete köpenyes nővér sietett üdvözlésükre.